Daniel Kahneman halálválasztása – és az izraeli liberalizmus

Maya Bar-Hillel a Jeruzsálemi Héber Egyetem pszichológia emeritus professzora. A valószínűségszámításokkal kapcsolatos emberi érvelés pontatlanságával foglalkozó munkáiról ismert, tanulmányozta a Newcomb-féle paradoxonnal kapcsolatos döntéselméletet és azt vizsgálta, a nemi sztereotípiák miként befolyásolják az emberi problémamegoldást. Daniel Kahneman izraeli-amerikai pszichológus, aki 2002-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott. Az Amos Nathan Tverskyvel közösen székfoglalójában Kahneman a következőt mondta: „Ha elég sokáig élsz, láthatod, ahogy a lehetetlen valósággá válik”. A viselkedési közgazdaságtan guruja e mondatával arra az érdekes tényre utalt, hogy pszichológusként éppenséggel a közgazdasági Nobel-díjat ítélték meg neki. Kahnemant tekintik a pszichológiai szempontú közgazdaságtani megközelítés atyjának, kutatásai jelentősek a kognitív pszichológia, ezen belül elsősorban a vizuális percepció területén, valamint tevékenysége meghatározó a szubjektív jóllét kutatásában.

Kahneman 2024-ben hunyt el. Magyarul – de akár más nyelveken is – rákeresve nehezen találni olyan, a halálával kapcsolatos cikket, nekrológot, amiből kiderül: a tudós egy svájci klinikán, asszisztált öngyilkossággal, saját döntése szerint vetett véget életének. “Mi értelme egy évet visszamenni egy olyan eseményhez, amely lényegében magánjellegű, mint például egy ember halálának körülményei? A válasz az életvégi döntések kérdésének óriási fontosságában rejlik, amely nem kap megfelelő helyét a közbeszédben. Daniel Kahneman maga nem akarta, hogy halálának körülményei nyilvános vita középpontjába kerüljenek. Azt viszont biztosan nem akarta, hogy azokat hibásan mutassák be” – magyarázza Maya Bar-Hillel az alábbi írásban, amely a Haaretz-ben jelent meg, és nem csak az ezzel a témával kapcsolatos fogalmak között tesz rendet, de közben rávilágít arra is, hogy ezen a téren Izrael – talán meglepően – a világ egyik legliberálisabb országa:

2025 márciusában, 91 évvel ezelőtti születése és halálának első évfordulója között megjelent egy cikk „Daniel Kahneman utolsó döntése” címmel a Wall Street Journalban. A cikkből először derült ki, amit maga Kahneman halála előtt csak szeretteinek árult el: hogy saját kezdeményezésére döntött úgy, hogy véget vet életének.

A hír néhány órán belül bejárta a médiát Izraelben és szerte a világon. A cikkek beszámoltak arról, hogy Kahneman professzor egy svájci intézetben halt meg (egyesek azt is tudni vélték, hogy az úgynevezett Dignitas intézetben) az “asszisztált öngyilkosságnak” nevezett eljárás során. Viszont azokban az első cikkekben, amelyek ezzel foglalkoztak Izraelben, az eljárást valamiért “eutanáziának” nevezték. Ezt a hibát aztán médiumról médiumra ismételték.

Mi értelme egy évet visszamenni egy olyan eseményhez, amely lényegében magánjellegű, mint például egy ember halálának körülményei? A válasz az életvégi döntések kérdésének óriási fontosságában rejlik, amely nem kap megfelelő helyét a közbeszédben. Daniel Kahneman maga nem akarta, hogy halálának körülményei nyilvános vita középpontjába kerüljenek. Azt meg biztosan nem akarta, hogy azokat hibásan mutassák be.

Az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság közötti különbség alapvető, és abban a kérdésben rejlik, hogy kinek a szuverén döntése az élet megszüntetésére vonatkozó elhatározás. Az eutanázia során nem az elhalálozott az, aki úgy dönt, hogy véget vet az életnek. Míg az asszisztált öngyilkosságnál aki meghal, az maga kéri a halálát. Egyedül ő és csakis ő a kezdeményező és a döntéshozó. Az eutanáziát olyan segítségnek tekintik, amelyet azoknak nyújtanak, akinek esetéban a halál jobb, mint az élet folytatása. Ehhez az elhunyt tudomása vagy beleegyezése nem szükséges. Emiatt az eutanázia megfelelőnek tűnik azok számára, akik teljesen képtelenek tájékozott beleegyezést adni – mondjuk egy agykéreg nélkül született kislány esetében, egy balesetet túlélő, aki visszafordíthatatlan kómában van vagy egy súlyos demenciától szenvedő idős ember esetén. De éppen azért, mert az elhunyt beleegyezése nélküli halálesetről van szó, ez az eljárás a világon mindenhol illegális.

Az orvosilag támogatott öngyilkosság esetében a kérelmezők kiterjedt és átfogó teszteken és szűréseken esnek át, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy döntésük megalapozott, autonóm és szabad akaratukból származik. A “Dignitias”-nál (a legnevesebb svájci klinika, amely lehetővé teszi az asszisztált öngyilkosságot, a szerk.) az utolsó pillanatig szigorúan megvizsgálják a meghalni vágyók elméjének tisztaságát és akaratának szilárdságát, testi- és lelki egészségük állapotát, valamint kívánságuk okait és indokait. Szakképzett emberek készítik el a mérget tartalmazó poharat, de azt az ügyfél maga fogyasztja el. Akik ezt képtelenek megtenni, nem részesülhetnek a “Dignitas” szolgáltatásaiból. Vannak országok, ahol különféle korlátozások között ugyan, de lehetővé teszik az orvosilag segített öngyilkosságot, és bár a számuk alacsony, de egyre növekszik. Svájc némileg kivételt képez, mivel határain belül engedélyezi az asszisztált öngyilkosságot akár külföldiek számára is.

Vannak kultúrák, vallások és egyének, akik számára az élet szentsége abszolút érték, és minden lehetséges körülmény között elsőbbséget adnak az életnek a halállal szemben. Ezekben a kultúrákban azok, akik meg akarnak halni, nem rendelkeznek szabad döntéssel. Átfogó tilalom vonatkozik mind az eutanáziára, mind az asszisztált öngyilkosságra (és gyakran az abortuszra is), ami akár a gyilkosság vádját is vonhatja maga után.

Az izraeli helyzet az életvégi gondozás kérdésében, csakúgy, mint a személyes szféra egyéb kérdéseiben, jobb, mint azt általában gondolják. Igaz, Izraelben nincs megfelelő elválasztás a vallás és az állam között, sem a magánszférában, sem a közszférában, de a gyakorlatban azok számára, akik nem tartanak meg valamilyen vallási vagy kulturális tabut, Izraelben számtalan lehetőség kínálkozik.

Azok, akik nem akarnak, vagy nem tudnak vallási házasságot kötni Izraelben, szankciók nélkül élhetnek együtt élettársi kapcsolatban, és ezúton szinte teljes mértékben élvezhetik a házaspároknak biztosított törvényes jogokat. Így volt ez az azonos nemű párokkal is, még akkor is, mielőtt a törvény hivatalosan elismerte kapcsolatukat. Aki nem kívánja, hogy vallási temetőben temessék el (ami ingyenes), az eltemethető világi temetőkben, sőt választhatja a hamvasztást is (saját költségen). Azok, akik meg akarják szakítani a terhességet, még olyan okból is, amelyet a “bizottság” nem hagyna jóvá, megtehetik azt egy magánklinikán.

Akkor is, amikor a halál megválasztásáról van szó, az izraelieknek valójában nem hogy kevesebb, de néha több választásuk van, mint sok más nyugati országban. Izraelben nem megengedett az orvosilag segített öngyilkosság. De 1966 óta maga az öngyilkosság nem illegális. Ha pedig az öngyilkosok diszkrét segítséget kapnak, azt a hatóságoknak nem érdekük üldözni és szankcionálni, mint ahogy azt Almdovar „A szomszéd szoba” című 2024-es filmje például bemutatja, amely az Egyesült Államokban játszódik. Az igaz történeten alapuló “Minden rendben ment” (2021) című filmben pedig egy idős és beteg francia apa lányai kénytelenek titokban átcsempészni őt a határon Svájcba, hogy ott vehessen véget életének. Nálunk nem kell eltitkolni az ilyen szándékot, mert a törvény nem tiltja.

Tény, hogy méretéhez képest Izrael a világ egyik vezető külföldi országa a “Dignitas” szolgáltatásokat igénybe vevők listáján. Évente több tucat izraeli hal meg ott. Általánosságban elmondható, hogy a magánszférában Izrael hajlandó elméletileg elismerni szinte minden olyan eljárás jogszerűségét, amely az eljárás végrehalytásának helyén legálisnak számít (például válás, örökbefogadás, béranyaság, stb.).

A gyógyíthatatlan betegekről szóló izraeli jogszabály szerint a cselekvőképes személy aláírhat egy előzetes utasítást (amely bármikor visszavonható), amelyben a jövőre nézve előre megakadályozza, hogy bizonyos körülmények között életmentő kezelést adjanak neki, ha ne adj isten olyan helyzetbe kerül, hogy azt maga nem lesz képes kérni. Ez az utasítás majd kötelezi a gondozó személyzetet – és még szondás táplálás leállítását is magában foglalja. Egyesek ezt “passzív eutanáziának” nevezik. De ez egyáltalán nem halálba segítés, mert így az ember természetes halállal hal meg.

Az az ember, aki az utolsó óráit éli és szörnyű fájdalmakat él át, minden valószínűség szerint palliatív kezelésben, például morfiumban részesül, akár életveszélyes adagban is, az együttérző orvosok belátása szerint. Érdemes tudni, hogy ha az egyik orvos habozna, a beteg egy másik orvoshoz is fordulhat.

Végül Izraelben van egy másik, nem közismert lehetőség is, ami nem csak hogy legális, de az egészségpénztárak által is támogatott eljárás. Az életük utolsó szakaszában lévő betegek – az orvos definíciója és elhatározása szerint körülbelül két héttel a várható végtől számítva – halálukig bekövetkeztéig kérhetik az elaltatásukat. Az ehhez használt infúziós anyag nem halálos szer, hanem csak nyugtató és érzéstelenítő. A halált végső soron alvó állapotban természetes okok okozzák, és akár az érzéstelenítést követő órákban vagy napokban is bekövetkezhet, amiből nincs felébredés. Itt is szükség van a beteg tájékozott beleegyezésére.

A természetes és békés halál mindannyiunk vágya. De a valóság más, kevésbé kellemes utakra sodorhat bennünket és szeretteinket. Meglepő és vigasztaló lehet hazánkban, hogy az életvégi döntések íratlan törvénye viszonylagos liberalizmuson alapul. Ezzel tisztában kell lenniük azoknak, akik bizonyos mértékig kontrollálni akarják haláluk körülményeit. Hiszen Kahneman kutatásai éppen azt mutatják ki, hogy az élet vége az ember élettörténetének egyik meghatározó eleme.

Főkép: Daniel Kahneman felszólal a Világgazdasági Fórum 2013. évi éves ülésén, Davosban, Svájcban – Fotó: Remy Steinegger / World Economic Forum