Feltálalni a testemet az olvasónak, mint Dror a vacsorát. Én leszek terítéken, szagos pirosra sült kappan, a fejemtől a farkamig. Citromszelet a számban a szemnek, a szájnak ropogós sültkrumpli. A látáson, ízlelésen és szagláson keresztül ingerelni az olvasót, a zsigerein keresztül megfogni.
Jöjjenek a test dolgai, mert az érzelem nyelvét nem beszélem. Hogy mondják magyarul a regest? Érzés, érzelem, érzék, érzet? Nincs válasz, pedig anélkül nem tudok elindulni a paradicsomba vezető úton. Meg lehet új nyelvet tanulni felnőtt fejjel?
A fiam terapeutájával szemben ülök a fotelban. „Legyen reges a szavaidban, amikor Rafival beszélsz”. Nem válaszolok. Nem ismer engem ez a nő, honnan ismerne. Rafi tanárnője is megtalált a héten újra, mindig nekem ír, ha hiányt érez. Legutóbb nem a tolltartóból hiányzó eszközöket kérte számon, hanem a tolltartót magát, elveszett. „Rendben” – írtam a tanárnőnek akkor, „Rendben” – mondom a terapeutának most, miközben kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek. Hogy fogom ezt a lécet átugrani?
Új szavak kellenek és új alapokra helyezett kapcsolatok. Ahogyan a szavakat kötöm egymás mellé, úgy kell a kapcsolataimat építgetnem, egyik szó követi a másikat, addig vagyunk együtt, amíg tudunk egymásnak mit mondani. Hol kapható a szótár, ami nekem kell?
„Nem kell mindent mellre szívni” – mondtuk a titkok országában, aztán a magyart felváltotta a héber a harsány színeivel és halálos felszólító módjával. Lehet arra a vezényszóra, hogy „sev!” állva maradni? A testet rázkódtató torokhangok, az á-nak mondott há, a nyelv brutalitása. Héberül a kérdések is felszólításnak hangzanak, a szó első szótagja hangsúlytalan, nincsen mibe megkapaszkodnod, és mire végére érsz a mondatnak, elfelejted, hogy mit mondtál. A héber szó tett, cselekvés, már attól, hogy kimondtad.
De regesről eddig nem volt szó, se a Szochnutban, se a piacon. Beültetett és öntözött sivatagról, lecsapolt mocsarakról és az épülő kvis sesről igen, meg természetesen a megunhatatlan háborúról is, ami anélkül szedi az áldozatait, hogy valaki az érzelem nyelvén szólalna meg. Arra ott van jom ha-zikkaron, az emlékezés napja, akkor lehet sírni estétől estig az egyenruhában vagy a civilben megölt gyerekekért. A kollektív Izrael az érzelmek nyelvén beszél, de minek a nyelvén szól az egyén, ha héber szóra nyitja a száját?
Vajon érzem-e egyáltalán, amihez a szavakat keresem? Megragadnám, hogy mit érzek, de kicsúszik a kezeim közül, mint a síkos hátú hal. Fish in the sea, you know how I feel.
Az érzés megfoghatatlan, képlékeny dolog, a manipuláció terepe. Azért nem fér a fejembe, mert nem oda való. Az érzésekről beszélni mindig elvetélt kísérlet csak, pontatlan számítás, amit a matektanár visszadob. Nem egzakt, ettől gyanús, a többieknek talán van, nekem talán nincs, de akkor miért akarom, hogy a gyerekemnek legyen?
„Kérdezd meg Rafit, mi történik a testében, amikor haragszik” – mondja a kolléganőm, ezt fogom tenni, de először magamat fogom megvizsgálni. Beszélgessen Rafi a testével, utána jöhetnek az osztálytársak. „És te mit szólsz ehhez?” – kérdezem Drort a hosszú nap végén, mert engem már kiszívott az anyaság, Drort viszont csak a Nap. Mégsem ad nekem a fényéből, mert a Nappal kel és fekszik és naplemente után bezárja a szirmait. „Térjünk vissza rá holnap, jó?”
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
