Bajban vagyunk – de miért is?

A Maariv keddi számában Izrael egyik legrangosabb újságírója, Ben Caspit súlyos veszélyekre figyelmeztet az “Amikor az amerikaiak rájönnek, hogy Izrael nem érti a célzást – előveszik a bunkót” című írásában. Lefordítottuk, hogy nektek ne kelljen.

Izrael nem Oroszország vagy Kína. A zsidóknak nincs olyan tényezőjük, ami előnyben részesítené őket – ehelyett egy súlyos bizonyítási teher nehezedik rájuk, ami inkább hátrány. Minden józan eszű ember, aki érti a politikát és ismeri a világ működését, tudta, hogy október 7. után gyorsan kell cselekedni. De mi lassan cselekedtünk.

Nem könnyű bibistának lenni. Azon túl, hogy alapvető intellektuális kihívás vakon támogatni azt, aki Izraelt történelme legborzalmasabb katasztrófáihoz vezette, és lenullázta azt az értéket, amit évtizedek alatt építettünk fel a „márkánkból”, még a hétköznapok is nehezek. Vagy inkább: a kétnaponta változó nehézségek.

Ha tegnap még azzal töltötték az időt (és a miénket is), hogy tudálékos magyarázatokat adjanak – diavetítéssel kísérve – arról, hogy a humanitárius segély beengedése Gázába csak egy „átmeneti időszak”, amíg az „amerikai cég” elkezdi működését, és hogy ez mind az európaiak nyomásának, illetve a politikai vezetés „mozgásterének” szükségessége miatt történik stb. stb., akkor ma estére megérkezett a hivatalos megerősítés: a humanitárius segély beengedése az a cserealap volt, amelyre Trump kormánya ígéretet tett a Hamásznak Idan Alexander katona visszaszolgáltatásának ügyében.

Puff. Mit mondanak most?
Kiderült, hogy valóban volt egy „átmeneti időszak” – de nem két esemény között, hanem két hazugság között. És miközben Netanjahu továbbra is groteszk videókat gyárt, amelyekben védekezni próbál Topaz Luk (szóvivője és személyes PR tanácsadója, a szerk.) “kereszttüzében”, és továbbra is azt magyarázza, hogy mindjárt elfoglaljuk a Gázai övezetet, és Trump majd kirúgja onnan az arabokat – addig a Washington Post közli: az amerikai kormány végleg megunta őt, és bejelentette, hogy ha nem hagyjuk abba a háborút, akkor nem a Hamászt, hanem minket fognak kirúgni.

Ami igazán aggasztó, hogy nem tanulnak a tapasztalatból.
A messianisztikus tévképzetek, amelyek a mostani, a hatalomra jutott csapatot jellemzik, teljesen érzéketlenek a valóság romboló hatásaira. Emlékeznek még a washingtoni utcai táncokra, miután bejelentették a ciszjordániai területek annektálását? „Vasárnap a kormány jóváhagyja az annexiót!” – jelentette be akkoriban Jonathan Luch, vagy talán Topaz Luk volt az. Trump idejében. Aztán jött az ütközés a fallal. Igaz, legalább megkaptuk az Ábrahám-egyezményeket (minden irónia nélkül: óriási eredmény).

És most ugyanaz történik – csak vérrel.
Tényleg azt hitték, hogy a világ békésen hátradől, és hagy nekünk fél évet, egy évet, két-három évet, hogy azt tegyünk Gázában, amit csak akarunk – anélkül, hogy ez visszaütne ránk? Nem értették meg, hogy még a legsúlyosabb vérengzés után is – a holokausztot leszámítva a legvéresebb és legbarbárabb nap után – sem kapunk korlátlan időt a számlák rendezésére? Minden józan eszű ember, aki érti a politikát és a világ működését, tudta: október 7. után gyorsan kell cselekedni. Még mielőtt kihűl az acél.

De Netanjahu nem sietett.
Hetekbe telt, mire meggyőzte magát, hogy a hadsereg képes szárazföldi hadműveletet végrehajtani Gázában. Aztán amennyire csak tudta, halogatta. A jegyzőkönyvek igazolják, hogy Gantz és Eizenkot már jóval korábban követelték a délre, Han Junisz és Rafah felé való előrenyomulást, illetve az északi frontra történő áthelyezést Libanon irányába.

Miért?
Mert Netanjahu szándékosan lassított. Időt akart nyerni. Tudta, hogy minél több idő telik el, annál nagyobb eséllyel tarthatja meg a hatalmat. Tudta, hogy a vele szembeni negatív közhangulat elhalványul, és vissza tudja hozni a szavazóbázisa egy részét – ha kap elég időt. Nagyon sok időt. A probléma az, hogy Izrael, az állam, amely nem azonos a Netanjahu családdal, ellenérdekelt volt. Összefoglalva: Netanjahu érdeke az volt, hogy lassan haladjunk. Izrael érdeke az volt, hogy gyorsan cselekedjünk. Találjátok ki, melyik érdeket választotta Netanjahu? A sajátját. Mi mást?

Így jutottunk el oda, ahol most tartunk – ezekben a zavaros napokban.
Másfél évvel a vérengzés után ahelyett hogy az áldozatok lennénk, a világ szemében mi lettünk az elnyomók. Ahelyett, hogy mi lennénk az üldözöttek, most népirtással vádolnak minket. Az egész világ újra ellenünk fordult. Nemzetközi újságírók és véleményformálók, akik hónapokon át védték Izraelt, most megtörnek. Legfontosabb szövetségeseink szankciókkal fenyegetnek. És most már Trump kormánya is. Talán Ron Dermer, aki minden külügyet irányít, tényleg elhitte, hogy szabad kezet kapunk az amerikai kormánytól, hogy azt tegyünk Gázában, amit akarunk, ameddig akarjuk. Hitt benne. Ahogyan annak idején azt is hitte, hogy Mitt Romney legyőzi Obamát.

A valóság egészen más – és most teljes brutalitásával zúdul ránk.
Miközben mi előrehaladott előkészületeket végzünk a gázaiak kitelepítésére, a világ halad előre – Izrael kitaszításának irányába. Senki sem repül ide látogatásra. Ez súlyosan érinti a gazdaságot, az egyetemeket, a nemzetközi kapcsolatokat, a turizmust. De Netanjahut ez nem érdekli. Ő inkább a koalícióját tartja egyben – nem az országot.

Kitaszított állammá váltunk.
Trump elnök, aki a legnagyobb barátunk volt a zsidók történetében talán Kürosz király óta, hatalmas közel-keleti lakomát rendez – de minket meg sem hív. Helyettese, J. D. Vance, aki épp a közelben jár, fontolóra vette, hogy udvariasságból ellátogat hozzánk – de az utolsó pillanatban lemondta.

Tálalva vagyunk

Az amerikaiak rájöttek, hogy Izrael nem érti a célzást.
Úgyhogy most azt fontolgatják, hogy előveszik a bunkót. A veszély most az, hogy – szokás szerint – mi fogjuk megenni a büdös halat, és még ki is űznek minket a Gázai övezetből.
Ahelyett, hogy kihasználnánk az elért eredményt, és akkor csapnánk le, amikor még forró a vas, hogy csendben megállapodjunk Trumppal arról, hogy a “nagy alku” után újraindul a háború a Hamász ellen, és így minimalizáljuk a veszteségeket – Netanjahu továbbra is egy olyan célt hajszol, amit senki – és főleg ő nem – tudna valaha is elérni: „teljes győzelmet” a terror felett, egy diadalmas fotóval megkoronázva, és a Hamász teljes megadásával.

Eközben még arra sem képes, hogy meghosszabbítsa az azonnali katonai behívásos parancsokat, amelyeket a hadsereg adott ki a kimerült katonáknak. Amikor Amichai Halevi képviselő megtagadja a szavazást a parancsok meghosszabbítása mellett, amíg nem lát világos és hatékony hadműveleti tervet, a koalíció egyszerűen lecseréli őt. Lehet, hogy végül a harediek (ultraortodox pártok, szavazóik nem szolgálnak a hadseregben) segítségével fogják megszavaztatni ezeket a parancsokat – azokkal, akik már régen elveszítették a szégyenérzetük utolsó maradványát is. Ha ez az egész Isten nevének megszenteléséért történne – talán még valahogy érthető lenne. De ez a hatalom megszenteléséért történik. A mi testünkön keresztül.

A legnevetségesebb, szinte megszokott módon, Bezalel Szmotrich volt.
Ez az ember előző életében gumilány volt, a következőben meg majd japán origamiművész lesz. Miután hetekig újra meg újra kijelentette, hogy „egy szem gabona sem fog bejutni Gázába”, és hogy semmilyen teherautó nem fogja átlépni a határt semmilyen körülmények között, tegnap már egy látványos szaltószámot mutatott be – a végén pedig, ahogy az lenni szokott, kiderült, hogy Szmotrich marad a koalícióban „akkor is, ha visszaadják a Siratófalat” – ahogyan Avigdor Lieberman fogalmazott tegnap.

Fontos, hogy emlékezzünk: ez a „read my lips” harcos brigád – angolul fenyeget, de igazából nem is tud angolul.