3000 sékel egy történetért

A telefon sokáig csengett, a kijelzőn ismeretlen szám jelent meg. Nem szoktam válaszolni ismeretlen számokra.

Most mégis felvettem.

– Igen?

– Orna? – kérdezte egy ismeretlen férfihang.

Azt akartam mondani, téves szám.

De inkább azt mondtam: – Igen, Orna.

– Figyelj, Orna, megígértem, hogy visszahívlak, és választ adok a nem mindennapi ajánlatodra. Arra gondoltam, talán találkozhatnánk itt az újság szerkesztőségében, az irodámban, és beszélhetnénk róla. Mit gondolsz?

Legszívesebben azonnal megszakítottam volna a vonalat anélkül, hogy kimondtam volna, tévedés történt. Csak simán le akartam tenni.

De nem tettem le.

Csöndben maradtam, ő is hallgatott – úgy tűnt, a válaszomra vár, vagyis Orna válaszára. A csend túlnőtt a megszokott határokon, már épp le akartam tenni, amikor folytatta:

– Nézd, az ajánlatod egy kicsit furcsa, bár érdekes is. Nem gondolod, hogy 1500 sékel egy még meg sem írt történetért, plusz egy új Vespa, hogy körbemotorozd a várost és minden héten hozz egy sztorit – egy kicsit túlzás? De hajlandó vagyok elgondolkodni ezen veled együtt, mert te Orna Bloom vagy, egy elismert és ismert írónő, akinek a történeteit bármelyik újság szívesen leközölné. Csakhogy…

És tovább beszélt. Én már nem hallgattam. Az agyam előreszáguldott, a szemem a fiók irányába fordult, ahol a szerkesztett, publikálásra kész novelláskötetem pihent, mellette pedig az összes elutasító levél, amit a kiadóktól kaptam. Mindannyian udvariasan válaszoltak, megdicsérték a tehetségemet, és azt írták, hogy az írásaim eredetiek – ezt a részt különösen szerettem –, majd hozzátették, hogy jelenleg csak korlátozott számú könyvet adnak ki, és felsoroltak egy sor egyéb kifogást – mindezt természetesen a legnagyobb udvariassággal megfogalmazva.

– Sári – szóltam magamhoz –, ez a te lehetőséged. Folytasd vele a beszélgetést, hogy többet megtudj róla. Menj el a találkozóra – mit veszíthetsz? Igen, kiderül majd, hogy nem vagy Orna Bloom, a híres írónő, de addigra már ott leszel az újság szerkesztőségében, a saját köteted a kezedben, és talán meg tudod győzni, hogy olvasson el egy-két írást, és ki tudja? Talán rájön, hogy te is érsz valamit – vagyis, hogy az írásaid érnek valamit – és leközli őket…

Tovább álmodoztam, amikor ismét meghallottam a férfi hangját a vonal túlsó végén:

– Nos, mit mondasz?

– Találkozni? És újra átbeszélni? Jó ötlet – válaszoltam.

– Holnap tízkor az irodámban?

– Ne holnap – feleltem –, holnapután. És ne tízkor, hanem tizenegykor.

Én szabom meg a feltételeket, hiszen én vagyok Orna Bloom, az ismert írónő.

– Oké, megbeszéltük – mondta. Egy pillanattal mielőtt letette volna, még gyorsan odaszúrtam:

– Tudod, milyen szórakozott vagyok?

Nevetett, és azt kérdezte:

– Igen? Miért?

– Emlékeztetnél a címre?

– Reuven utca 12, nyolcadik emelet.

– Rendben, megbeszéltük – mondtam, és letettem.

– Ez a hívás maga az isteni beavatkozás – motyogtam magamnak. – Ez nem tévedés! A támogatói csoportban is ezt mondják az ismeretlen íróknak és írásfüggőknek: Add át magad egy felsőbb hatalomnak, és a válasz megérkezik, csak írj tovább. Nos, itt a jel: ez a telefonhívás – próbáltam biztatni magam, szemben azzal a másik belső hanggal, amely azt suttogta: Ez őrültség. Nem fog működni. Kidob az irodából, rendőrt hív rád, és ki tudja, mi történik még.

De bármi, ami történik, jobb lesz, mint azok a fiókban lapuló udvarias elutasító levelek. Azonnal bejelentkeztem fodrászhoz és manikűrre – végül is, nő is vagyok.

A megbeszélt napon kis késéssel érkeztem a Reuven utca 12-be, a nyolcadik emeletre – egy szándékos, jelzésértékű késéssel, hiszen én Orna Bloom vagyok, az ismert és elismert írónő. Egy kis késés kijár.

Ahogy beléptem az irodába, a titkárnő épp a műkörmeit szemlélte. Fel sem nézett, csak annyit mondott:

– Bemehetsz, Jaron vár rád.

– Eddig rendben – gondoltam. Izgalom és félelem szorította a szívemet, a torkom összeszorult, a kezem remegett –, de beléptem magabiztosnak tűnő léptekkel. Mit tehettem volna?

Jaron felnézett az éppen olvasott iratból, szemüvege az orrán, és így szólt:

– Szia, Orna, hogy vagy?

Csend.

Nem válaszoltam.

Levette a szemüvegét, rám nézett, összeráncolta a homlokát, mint aki nem érti, mi történik.

– Elnézést, hölgyem, mit szeretne? Mindjárt fontos megbeszélésem van, nem emlékszem, hogy…

Zavarban voltam, de eltökélt, hogy nem adom fel. Azt mondtam:

– Jó napot, én vagyok Orna Bloom. Vagyis… nem – nevettem zavaromban. – Igazából… két napja beszélgettünk telefonon, emlékszik? 1500 sékel egy történetért?

– Igen, de maga nem Orna – mondta, és egyértelműen látszott rajta a meglepetés, nem értette, mi történik. Én sem értettem. Majdnem elgyengültek a térdeim, menekülni akartam. De összeszedtem magam, és így szóltam:

– Nos, ezúttal őszinte és egyenes leszek: Valószínűleg téves számot hívott, és én már majdnem mondtam, hogy tévedés, de végül nem tettem. Amikor meghallottam, hogy egy írónőről és újságtörténetekről van szó, nem tudtam ellenállni –, mert én is írok, így hát folytattam a beszélgetést…

Felállt.

Megijedtem. Azt hittem, kézzel akar kidobni. Az utolsó pillanatban előhúztam a táskámból a kéziratomat, és mondtam:

– Kérem…, adjon egy esélyt! Tessék… – átnyújtottam a történetgyűjteményt. – Olvasson el egyet. Rövidek és meglepőek. Talán, talán…

Elkezdtem sírni. A férfiaknál ez mindig beválik.

Elhallgatott. Visszaült.

– Hölgyem, amit tett, az csalás – mondta, de láttam, hogy a tekintete meglágyult. – Nézze, így betoppanni…, ez botrányos. Ugyanakkor van benne valami pimasz bátorság is. Tudja mit? Ma megbocsátó hangulatban vagyok. Adja ide a kötetet, ha már itt van. Elolvasok egy-két történetet. De publikálni? Ne fűzzön hozzá sok reményt.

Átnyújtottam a kéziratot. Belelapozott, kiválasztott egy nagyon rövidet. A végén láttam, hogy elmosolyodik. Aztán elolvasott még egyet, majd még egyet – végül felnézett, és így szólt:

– Asszonyom…?

– Sári Blumenstein – vágtam rá.

– Sári Blumenstein asszony, az írása nem rossz. A két történet, amit elolvastam, kifejezetten jó. De nem publikálhatom őket az újságomban.

– Miért? – kérdeztem ártatlanul. – Ha egyszer…

Közbevágott.

– A befektetők által meghatározott irányelv szerint csak ismert írók hoznak olvasókat az újsághoz. Magának nincs neve…

Itt megállt, és korrigált: – Mármint van neve, csak… nem ismert.

Csend lett. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve így szóltam:

– De ott van a kezében egy teljes novelláskötet, szerkesztve. Nem kérek érte 1500 sékelt, se Vespát. Tessék, ingyen.

Nevetett. Azt gondoltam, ez jó jel. De azt mondta:

– Magát senki sem ismeri. Nincs neve. Ingyen sem tudom közölni. Egyszerűen nem lehet…

Jaron felállt – megértettem, hogy ki akar kísérni az ajtóhoz.

Nem volt idő tétovázni.

– Tudja mit? – mondtam. – Én fizetek maguknak 1500 sékelt történetenként. Mit szól hozzá?

Meglepetten nézett rám, aztán nevetni kezdett.

– Látom, rendkívül elszánt nő. De én nem fogom publikálni a történeteit akkor sem, ha maga fizet nekem. Mert nem ismert. Mit nem lehet ezen megérteni?

– Kétezer – mondtam, mintha egy aukción lennénk.

Láttam, hogy habozik. Ezt kihasználva, mielőtt végiggondoltam volna a pénzügyi következményeket, hozzátettem:

– Minden héten kétezer sékel, ráadásul megspórolja Orna Bloom új Vespáját is.

– Kizárt. Ha legalább egy kicsit lenne neve vagy ismerős arca… Talán részt vett valamilyen realityben? Nagy Testvér, Verseny a millióért vagy Házasság első látásra? Még ha a második-harmadik körben kiesett is…

– De azoknak semmi közük az íráshoz – próbáltam elmagyarázni, mintha nem tudná.

– Nem számít. A lényeg, hogy ismert arc, ismert név…

– 2500 – mondtam. – Ez az utolsó ajánlatom.

Már a szemem sarkában gyűltek a könnyek.

– Próbáljon visszaemlékezni…, tényleg nem szerepelt semmilyen tévéműsorban? Nekem ismert arc vagy név kell, nem érti?

Utolsó próbálkozásként emlékeztettem:

– De maga mondta, hogy jók a történeteim…

– Igen, de próbálom elmagyarázni…

Megtörten és megalázva az ajtó felé indultam, és amikor kinyitottam, váratlanul ezt mondta:

– Tudja mit? 3000 sékel történetenként, és megegyeztünk. Természetesen minden héten.

Szerencsére akkor felébredtem abból az őrületből, amibe belecsúsztam. Az elkeseredésem elszállt. Megfordultam, és így feleltem:

– Ha 2999 sékelt mondott volna, beleegyezem. De 3000? Az már túl sok. És szerkesztő úr, 3000 sékelért mégis hajlandó elfelejteni, hogy nincs nevem?