Mostanában valami olyasmit látok történni, ami annyira ismerős, hogy őszintén szólva hátborzongató. Egyre több zsidó – különösen a progresszív közegekben – igyekszik elhatárolódni a cionizmustól, Izraeltől, sőt magától a zsidó néphez tartozás gondolatától is. Ilyeneket posztolnak:
„A zsidóság vallás, nem nemzetiség.”
„Zsidó vagyok és anticionista.”
„Ne keverj össze velük.”
Mintha attól lennének nagyobb biztonságban, minél hangosabban mondják, hogy „nem olyan zsidó vagyok”, vagy hogy „nem az én nevemben”. Mintha a zsidó önrendelkezés megtagadása felmentést jelentene.
DE EZT MÁR MEGÉLTÜK, VÉGIGJÁRTUK.
Száz éve a német és a magyar zsidók ugyanezt csinálták. „Mózeshitű németek vagyunk.” „Hű magyarok vagyunk, akik történetesen zsidók.” Nevet változtattak. Kikeresztelkedtek. Goethét idéztek és szabott öltönyt viseltek. Sokan szégyellték a keletről érkező szegény, jiddisül beszélő lengyel zsidókat. Nem akarták, hogy egy kalap alá vegyék velük. Bizonyítani próbálták, hogy ők mások – kifinomultak, műveltek, európaiak.
SPOILER: EZ NEM MENTETTE MEG ŐKET.
Magyarországon végül még a leginkább asszimilált zsidókat is – ügyvédeket, orvosokat, bankárokat, költőket – összeterelték és meggyilkolták. Köztük volt Radnóti Miklós, Magyarország egyik legnagyobb költője.
Tiniként bele voltam habarodva a költészetébe. Különösen az Erőltetett menetbe. Meg is tanultam kívülről (angol fordításban).
Mindaz volt, amire egy fiatal magyar zsidó vágyhatott: ragyogó tehetség, közkedvelt, nem zsidó nővel házas, katolikusnak keresztelt, folyékonyan beszélte az elit nyelvét. Úgy gondolta, megtalálta a helyét. Hitte, hogy ha a „megfelelő fajta” zsidó, az megvédi.
De 1944-ben Radnótit zsidó munkaszolgálatos századba sorozták, meneteltették, éheztették, végül lelőtték és tömegsírba temették. Amikor megtalálták a holttestét, utolsó versei még a kabátzsebében voltak.
Egy sor – egy évekkel ezelőtt olvasott változatból – örökre belém égett:
„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked.”
Ez a sor nemcsak a halálmenet embertelenségéről szól. Arról a brutalitásról is szól, amikor megpróbálsz oda tartozni, ahová soha nem engednek be igazán. Arról a tragédiáról, hogy újra és újra talpra állsz, elhiszed, hogy most már befogad a világ – és mégis zsidóként ölnek meg.
És most?
Annyi zsidót látok ugyanezt a táncot lejteni. Megtagadják a cionizmust. Megtagadják Izraelt. Megtagadják a nemzeti hovatartozást. Eljátsszák a „jó zsidó” szerepét olyan közönségnek, amely csak azokat a zsidókat fogadja el, akik nem túl „zsidósak”. Akik nem hiszik, hogy nép vagyunk. Akik nem hiszik, hogy saját otthont érdemlünk.
Felnőtt életem nagy részét Izraelben töltöttem, a befogadás, az egyenlőség és a polgári jogok kérdéseivel foglalkoztam. Ismerem ezt a munkát, csináltam is. De azt is láttam, mi történik, amikor a zsidók a sajátjaik ellen fordulnak – amikor olyan mozgalmak bábjaivá válnak, amelyek valójában kezdettől nem is akarták őket.
Úgyhogy most, fájó szívvel, elkezdek elválni sokaktól, akiket egykor szövetségesnek láttam. Mert elvesztették a fonalat. Vagy talán, őszintébben szólva, soha nem is tartották kézben az egész képet.
Radnóti története nem őstörténet. Ez egy tükör. A szavai figyelmeztetés voltak. Az élete pedig ígéret – hogy az asszimiláció talán időt nyerhet, de biztonságot nem ad.
Izrael Állama – minden bonyolultságával együtt – annak a népnek a modern hangja, amelyet évezredeken át üldöztek, kiűztek, gettókba zártak és lemészároltak Európában, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában, Etiópiában és máshol is.
Ez az, ami Radnótinak és nemzedékének nem adatott meg, amikor könyörögtek a befogadásért. Nekik túl későn jött – nekünk viszont még megvan.
Szóval tessék, kritizáld a politikát. Követelj jobbat. Én mindig is ezt tettem, és ezután is ezt fogom.
De ha a te igazságképleted azzal jár, hogy hátat fordítasz a saját népednek – a történelemnek lenne ehhez egy-két szava.
Zimra Vigoda írásának angol eredetije a The Times of Israelben olvasható.
Főkép: Radnóti Miklós, 1930 – Fotó: Wikipedia
Zimra Budapesten született, és New York-ban nőtt fel. 1994-ben vándorolt Izraelbe. Az elmúlt két évtizedben különböző profitorientált, illetve nonprofit szervezeteknél dolgozott. Jelenleg kutatás-fejlesztési szakértőként dolgozik a tel-avivi Oktatási Technológiai Központban (CET). Zimra négy gyermek anyja (11-20 éves korig). Különösen inspirálóan hat rá tizenhat éves fia, Amit, akinek mióta egyik lábát térdtől amputálták, szenvedélyes kerekesszékes kosárlabdázóvá vált, mely sportot versenyszerűen űz. Családjával a Negev sivatag egyik településén él.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
Bocsánat, de csak a címet olvastam el, de fölment a pumpa bennem.
Azt a Radnótit dicsérjem aki megtagadta zsidóságát, ennek ellenére a nyilasok meggyilkolták, mert náluk nem számított, hogy mit tagad meg, nem a vallás számított, hanem az, hogy minek született, ahogy én is hiába tagadnám, hogy zsidó vagyok amikor papám, mamám zsidó volt, ahogy minden felmenöm èvszázadok óta. Legfeljebb azt tehetem hozzá, hogy büszke magyarok voltak, dicsőséget hoztak magyar hazájuknak, ezèrt nemesi és vitèzi címet kaptak, de amit Radnóti tett, azt én szègyellem!
Amit hozzáfüznék: a család és a rokonság meg is kapta a magyar államtól 1944-ben a “jutalmát ” a magyarsàgukért! Nagyjábol 50 rokonom, közvetlen hozzàtartozómat küldték a halálba a magyar hivatalos szervek! “Köszönet” érte! Megjegyzem: egyetlen német katona nem volt 160-180 km-en belül!
Ui. Bocsánatot kérek, ezért kellett volna nem elvedztenem a fejem, de az elöző órában tudtam meg, hogy elkaptàk Charlie Kirk, a zsidóság barátjának gyilkosát és az is kiderült, hogy az apja segítségével hajtotta végre egy tisztességes és bátor keresztény ember meggyilkolását. Ha valaki nem tudná, Charlie járta az országot és igyekezett az USA egyetemein felvilágosítani a diákokat, tanárokat Izrael jogos harcáról az arab terrorizmus ellen. Ezért kellett egy állítólagos antifasisztatól meghalnia! Szörnyű!
A Radnóti és a cikk: igaza van a cikk írójának, tragédia, hogy egyes zsidók megtagadják önazonosságukat, ami szégyent hoz rájuk és ahogy előbb írtam, a tagadás az antiszemiták szemében, elborult agyában semmit nem jelent! Én soha nem gondoltam, cionista lennék, de október 7 óta tudatosan az vagyok, ahogy ukrán is, pedig Ukrajnához genetikailag nincs közöm, de miután az orosz fasiszták mészárolják az ártatlan ukrán népet, ahogy az arab-muzulmán terroristák a zsidó népet, igy mindkettővel azonosságot vállalok, nem fogom szégyelni, zsidó cionista és ukránbarát vagyok, megha ezért egyeseknek ellenszenves leszek!
Ahogy az újságokban írják: frissítés!
A gyilkos apja tagadja, hogy tudott volna a fia szándèkáról.
Gondolom a nyomozás vègèn kiderül az igazsàg. Nem lenne jó sem az ha valóban nem tudott róla és ártatlanul bünhődne, de az sem ha benne volt és megúszná!