Lusztig Józsefre emlékezünk

Lusztig József - fotó: Nagy Ákos / Kinneret Photo
Lusztig József - fotó: Nagy Ákos / Kinneret Photo

Aki ültetett már fát, az tudja, hogy mennyi minden kell ahhoz, hogy gyökeret eresszen, majd árnyat vagy épp gyümölcsöt adjon. Ha minden adott, akkor persze ez nem ördöngös dolog, de akadnak olyanok, akik nem egyszerűen fát ültetnek, hanem – a józanésszel és a természet törvényeivel szembe menve – oázist teremtenek. A Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumának alapítója, Lusztig József egészen biztosan ilyen eltökélt „közösségi kertész” volt.

Hogy lehet a semmiből múzeumot létrehozni? Miként lehet egy egész közösség központjává válni? Sőt, hogy a fenében lehet a közel-kelet közepén valóságos kis magyar szigetet építeni?! – ilyesféle kérdések egészen biztosan felmerültek azokban, akik elzarándokoltak Cfatra a „magyar múzeumba”. Abba a kicsi, de annál gazdagabb és beszédesebb intézménybe, ami a most elhunyt Lusztig József és özvegye, Éva vezérletével jött létre a ’80-as évek legvégén.

Az ő kitartó önkéntes munkájuk nyomán ma Izraelben van Nagy-Magyarország utolsó élő darabja, annak a sokszínű magyar zsidóságnak a letűnt hazája, aminek Trianon, majd a kirekesztő gyűlölet, az államilag irányított jogfosztás és végül a gázkamrák felé induló vonatok vetettek brutálisan véget, hogy aztán, ami megmaradt, azt a kommunizmus porlassza el.

De Cfaton, a hegy tetején – mint, valami ottfelejtett hósapkába rejtett időkapszulában – szívós munkával begyűjtöttek minden kis apró puzzle darabot, amit az aliázó magyar zsidók az elmúlt száz évben magukkal hoztak a Kárpát-medence minden sarkából, ahová a gyökereik kötötték őket. Az így létrejött rendkívül eklektikus gyűjtemény hű keresztmetszetet ad az Izraelbe szakadt magyar zsidók kulturális hagyatékáról. A szépen restaurált tokaji zsinagóga tóraszekrényétől, az első magyar doktornő orvosi táskáján át, a gázba vesző kislány hajfonatáig van itt minden és még annál is sokkal több: mindennek története van, ami általában jóval érdekesebb, mint maga a vitrinbe zárt tárgy.

Sokunknak megadatott, hogy a tárgyakon keresztül megelevenedő családi legendákból ízelítőt kapjunk Lusztig József egyedülálló tolmácsolásában, aki minden alkalommal lelkesen és nagy odaadással kalauzolta körbe zsidó, magyar, meg magyar zsidó vendégeit, vagy épp azokat az izraelieket, akiknek a magyarságuk már csak nagymama felejthetetlen madártej receptjében manifesztálódik, de abban nagyon.

lusztig_2.jpg
fotó: Nagy Ákos / Kinneret Photo

Lusztig Józsefnek nem egyszerűen a cfati magyar múzeumot köszönhetjük, hanem azt a felismerést, hogy a cionizmus nem csak otthont ad a szétszóratásból hazatérőknek, hanem könyörtelenül feloldja a diaszpórából jövők kultúráját. Az az elképesztő erejű re-asszimilációs nyomás, ami megteremtette a sokunk által csodált modern zsidó nemzetet egyúttal kikövetelte, hogy a szülők már ne adják át a galutból hozott speciális tradíciókat, nyelvet és vele az abban kódolt gondolkodást. Lusztig József, aki 1948. májusában épp a zsidó állam kikiáltásának napján szállt partra Izraelben, ízig-vérig cionista volt. Azon országépítő generáció tagja, akik fájdalomból és idealizmusból valóra váltották a budapesti születésű Herzl Tivadar „Ősújországát”.

Lusztig nagysága abban rejlik, hogy barátaival közösen nem csak Izrael megteremtésében jeleskedtek, hanem felismerték milyen kár éri a születő zsidó államot, ha veszni hagyják az ősök évezredeken át vérrel és verítékkel összehordott kulturális csomagját, amit a diaszpórából így-vagy úgy, de mégiscsak magukkal cipeltek az új hazájukba. Ezzel – ha nem is tudatosan, de – szolidan szembe mentek az akkoriban mindent jóval jobban átható hivatalos izraeli állameszménnyel. Mint, ahogy az izraeli magyar zsidók számára sem volt feltétlenül evidens miért fontos ez az intézmény. Jelentékeny részük mind a mai napig – érthető okokból – mindenestül feledné a szülőhazáját, míg mások ki nem hagynák az Operett Színház menetrendszerű Csárdáskirálynő hakniját. Ebben a disszonáns közegben fogtak leletmentésbe Lusztigék, méghozzá úgy, hogy az elmúlt 30 évben izraeli kontextusba tették az egyedülálló magyar zsidó kulturális hagyatékot, külön kiemelve, hogy mit adtak a magyar zsidók az országnak. Ezzel párhuzamosan pedig az intézmény megkérdőjelezhetetlen szellemi központjává vált az izraeli magyar zsidó közösségnek is. A múzeum körül valódi közösség alakult ki, amely küzdelmesen fenntartja, gyarapítja a gyűjteményt, és amely minden évben Herzl-napon összegyűlik, hogy örüljenek egymásnak. Ezen a napon a múzem olajfáinak árnyékában egy asztalhoz ül az is, aki meg nem szólalna magyarul az is, aki a Duna tévével kel és fekszik és azok az izraeliek is, akiknek a magyar ízeken kívül már semmit sem mondanak a családi gyökerek, de tiszteletből elkísérik a nagypapát, aki 70 év után is furcsa akcentussal töri a hébert.

A Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma indulásakor egyfajta ellen kulturális – ha úgy tetszik „etnicista” – tett volt, ami mára egyértelműen belesimult az azóta sokat változott izraeli társadalomba. Abba a közegbe, amely mind a mai napig értetlenül áll az előtt, hogy élnek még zsidók a „holokauszt földjén”, (akiknek ráadásul eszük ágában sincs onnan eljönni). Igaz, mára már a többség hajlandó arra, hogy nosztalgikusan nézzen vissza nagyszülők, szülők azon furcsaságaira, amiket onnan hoztak magukkal. Ez nem kis részben köszönhető Lusztig Józsefnek, aki gondosan összegyűjtötte, kiállíthatóvá és kutathatóvá tette mindazon relikviákat és benne bújó mesés történeteket, ami ma Cfáton, a Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeumában bárki számára elérhető.

Az általa életre hívott múzeum a lehető legnagyobb hagyaték, amelyből egy gazdag és termékeny életút rajzolódik ki. Mindannyiunk szerencséjére fia, Ron Lusztig tovább viszi az atyai örökséget és nem hagyja kiszáradni a szülei által teremtett magyar zsidó oázist. Édesapja emléke előtt tisztelegve segítsük őt a múzeum továbbélésében!

MAZSIHISZ / N.Á.