Ilyen is volt – az elrabolt askenázi kisbabák

A koncentrációs táborok askenázi túlélőinek kisbabái közül is sokan “eltűntek” az Izrael megalakulása utáni első években, ugyanolyan gyanús körülmények közepette, ahogy a jemenita és keleti gyerekekkel történt – állítja a Háárec a hozzátartozók visszaemlékezései alapján készült, vádiratnak is beillő exkluzív riportjában.

A Petah Tikva-i ügyvéd, Ganit Efrát – mellesleg a Moszad egykori ügynöke – elmesélte a lapnak, hogy az utóbbi hónapok eltűnt jemenita kisbabákról szóló cikkei nyomán vérzik a szíve, mert mindez felszínre hozta soha meg nem ismert, Zelig nevű testvérbátyja eltűnése miatt érzett fájdalmát és frusztrációját.

A jemenita gyerekekhez hasonlóan Zelig is megbetegedett, kórházba vitték, és soha nem térhetett vissza szüleihez. Azt mondták nekik, hogy meghalt, de soha nem látták a holttestét vagy a sírját. Durván elhallgattatták őket is, és egy nagy kérdőjellel maradtak fiuk sorsát illetően. Zelig nem jemenita családba született és nem a Ros Haájinban lévő átmeneti táborból tűnt el. Szülei kelet-európai zsidók voltak, akik egész családjukat elvesztették a holokausztban, majd a britek a ciprusi fogolytáborba deportálták őket, ahol máig tisztázatlan körülmények közepette újszülött fiuktól is el kellett búcsúzniuk örökre. Családi tragédiájuk eltűnt a jemenita gyermekek ügyének tengerében.

A témában megjelent korábbi írásaink:

Efrát számára fontos az ügyek újbóli felbukkanása kapcsán, hogy a nagyközönség tudja: nem csak jemeni gyerekek tűntek el. “Ez a módszer már az állam megalakulása előtt elkezdődött, még Izraelen kívül a holokauszt-túlélőkkel” – állítja. Az utóbbi időkben több tucat kelet-európai bevándorlóról, közülük sok holokauszt-túlélőről szóló hír érkezett a Háárechez,. Őket is elválasztották újszülött gyerekeiktől, és azóta sem tudják, mi történt velük. Mindez egyaránt megtörtént izraeli kórházakban és a ciprusi fogolytáborban.

Ezeknek a családoknak a háttere azt jelzi, hogy a történteket nem az askenáziak szefárdok elleni rasszizmusával, hanem a régieknek az újakkal szembeni leereszkedő és arrogáns viselkedésével kell magyarázni – vélekedik egy néhány napos korában eltűnt nővérét máig kereső asszony.

zelig
Etti Ron (balra) és Ganit Efrát. Az eltűnt Zelig húgai. fotó: Tomer Appelbaum / Háárec

Zelig apja, Mose Eff Lengyelországból, Torobinból jött, anya, Mirjam pedig a jelenleg Ukrajnához tartozó Csernovicban született. Mindketten megszöktek a nácik elől, majd a háború után a hontalanok táborában, Ausztriában találkoztak, egymásba szerettek és összeházasodtak. 1947-ben a Hatikva fedélzetén Palesztina felé hajóztak, de több tízezer zsidó társukkal együtt a britek a ciprusi fogolytáborba szállították őket.

Néhány hónap múlva, ’47 júniusában a táborban megszületett Zelig. Anyja 20, apja 25 éves volt. „A szüleim azt mesélték, hogy egészséges, szép, négy kilós baba volt. Minden rendben volt” – mesélte Efrát ezen a héten. Ettől kezdve a történet nagyon hasonlít a jemenita bevándorlókéra. Zelig négy hónapos korában megbetegedett. „Csak megfázott, ezért anyám a tábori klinikára vitte” – meséli Efrát. A klinikát a ciprusi tábor többi intézményéhez hasonlóan a Joint együtt működtette a Szohnuttal, amelynek képviselői Palesztinából érkeztek.

Az orvosok éjszakai megfigyelésre benntartották a kisbabát, és nem engedték, hogy vele maradjon. Másnap reggel, amikor férjével visszament, azt mondták nekik, hogy éjjel meghalt. Amikor kérték, hogy mutassák meg a holttestet, megszégyenítve elkergették őket. Efrátnak édesanyja elmesélte, hogy az egészségügyiek azt mondták nekik: „Menjetek innen, még fiatalok vagytok, lesznek még gyerekeitek.” Így ért véget a történet, amely valójában csak ekkor kezdődött.

1948 februárjában elengedték őket a táborból, és hajóra szálltak Izrael felé. Ekkor különös módon az izraeliek képviselői – akik értük jöttek Ciprusra – arra kérték őket: nyilatkozzák azt, hogy a hónapokkal ezelőtt meghalt kisfiukkal együtt alijáznak. „A szüleim mondták nekik, hogy halott, nem akarunk hazudni, de meggyőzték őket, hogy jobb körülményekhez jutnak, jobb lakást kapnak, ha azt állítják, hogy vele együtt érkeztek.” A család máig őrzi a Szohnut által szülei számára kiállított bevándorló igazolványát. A Mose és Mirjam név mellett feltűnik fiuk, Zelig neve is, mintha velük együtt ő is Izraelbe ért volna.

igazolvany
Új bevándorló igazolvány, benne a “halott” Zeliggel – fotó: Háárec

Jaffón telepedtek le egy, a függetlenségi háborúban elmenekült arabok által elhagyott házban. A következő években három újabb gyermekük született, s a halott kisfiúról nem beszéltek otthonukban. „Semmit sem tudtunk” – meséli Efrát. „Egy holokauszt-túlélő családban ilyesmiről nem beszélnek.” Húsz évvel ezelőtt hirtelen megtörték a csendet. „Apám elmesélte a történetet. Kiderült, hogy évek óta bántotta az ügy, de elnyomta magában. Azt is elmondta, hogy évekig kutatta a kisfiát kezelő orvost és a nővért, és utóbbit végül egy öregotthonban, Izrael közepén megtalálta. „Azt mondta, hogy a nővér bevallotta, hogy a fiát ötezer dollárért eladták egy gyermektelen párnak, és azt mondta, hogy nem ez volt az egyetlen eset” – emlékezik Efrát.

Édesanyja kilenc éve halt meg. Efrát csak utólag értett meg egy néhány évtizede történt incidenst. Amikor ő maga a szülés után elvesztett egy kisbabát, ”anyám úgy sikítozott, mint egy sebzett vadállat. Akkor nem ismertem ezt a történetet, és azt mondtam neki: ‘anya, én vesztettem el a kislányomat, nem te! Neked kellene engem támogatnod, nem nekem téged!’ Csak évekkel később értettem meg, hogy a könnyei saját magáért folytak, nem értem” – emlékezik Efrát.

Édesapja kilencvenöt éves, és még él. „Főleg ezért maradt életben máig. Várja a híreket. Azt hiszi, csoda történik” – mondja Eti Ron, Ganit Efrát húga. „Azt mondta nekem, hogy ha valaki, akkor én meg tudom találni az elrabolt gyereket. Tiszta szívből hiszek benne, hogy eladták. A megérzésem azt diktálja, hogy még él, de nem tudjuk, hogy tudnánk eljutni hozzá.”

Efrát néha azon tűnődik, vajon bátyja is keresi-e őket. „Talán nem is tudja, hogy örökbe fogadták? Ez egy rejtély, elképzelésünk sincs. Ma már hetven éves lenne. Talán már nem is él? Vagy talán ebben az épületben lakik? Sokan laknak itt, nem ismerek mindenkit. Senkit sem fogok beperelni, de tudni akarom, mi történt. Ki, miért, mit csinált” – összegzi gondolatait.

Az állami vizsgálóbizottság 2001-ben kiadott, a jemenita gyermekek elrablásáról írt jelentésében az Efrát család esetéhez hasonló ügyek a „más közösségek köréből eltűnt kisbabák” címszó alatt találhatóak meg. A jelentés szerint a bizottság elé került eltűnt babák mintegy harmada nem jemenita volt. De ezek többsége is szefárd volt.

A jelentésben szereplő táblázatban harminc „európai” vagy „amerikai” ügy szerepel az elveszett babák között, akiknek a jemenita csecsemőkhöz nagyon hasonló körülmények között veszett nyoma. A Háárechez eljuttatott esetek alapján legalábbis több tucat askenázi kisbabával történt a jemeniekhez hasonló eset. Egy részük soha nem került a nyilvánosság elé, másokról csak mostanában kezdenek beszélni a hozzátartozók.

potter
Ráhel Potter – fotó: David Bachar / Háárec

„Fáj a szívem minden elrabol gyermek családjáért, köztük a jemeniekért is, de velünk dupla tragédia történt” – vélekedik Ráhel Potter Ramat Ganból, aki bátyját vesztette el hasonlóképpen. Szülei holokauszt-túlélők voltak, anyja, Haja-Sara Szonja Persky Volozsinból, a mai Fehéroroszországból, apja, Szimha Potter pedig Varsóból, Lengyelországból. Mindketten elvesztették családjukat, és a második világháború után Lengyelországban találkoztak. Őket is Ciprusra, a fogolytáborba deportálták a britek, miután megpróbáltak bejutni Palesztinába. Cipruson házasodtak össze. 1948-ban Izraelbe érkeztek, és a Haderán lévő bevándorló-táborba küldték őket. 1949 márciusában megszületett első fiuk, Áron, a haderai Brandeis kórházban. „Anyám azt mesélte, hogy szoptatta, szép, egészséges baba volt” – emlékezik Potter. A szülés után Haja-Sara megbetegedett és a kórházban maradt. Lányának elmondta, hogy nem tudott felkelni, ezért a férje látogatta a kisfiút a gyerekotthonban. Egy nap arra kérték, hogy vigye a babát egy vizsgálatra Tel-Avivba, a Hadassza kórházba, és hagyja ott. Kihasználták, hogy anyám ágyhoz kötött, hogy elrabolják a fiát.” – állítja. Három nap múlva közölték Szimhával, hogy meghalt a kisfiú, de soha nem látta a holttestet vagy a sírt. „Eljött és mesélte, hogy azt mondták neki, meghalt, és ennyi. Nem beszéltünk többé a gyerekről. Túl voltunk rajta.” – idézte fel a történteket anyja jóval később.

Potter emlékszik anyja szavaira: „Elrabolták”. Édesanyja sokat sírt. „Mindig pirosak voltak a szemei, azt mondta nekem, hogy a könnyek nem vízből, hanem vérből vannak” – mesélte Potter ezen a héten, és maga is könnyekben tört ki. Testvére megtalálása életcélja lett, magas érzelmi árat fizet érte.

Útja során sikerült eljutnia különböző iratokhoz, és rengeteg kérdőjelet talált bennük. „A születési dátum és a többféle kórházi dátum – rengeteg ellentmondás van bennük” – s bemutatja a felkutatott dokumentumokat. „Éppen úgy haragszom az askenázi intézményekre, mint a jemeniek. Ugyanazokra az askenáziakra haragszom, akik ezt tették velünk” – mondja Ráhel. „Apám a szívére vette, és fiatalon belehalt a gyászba” – meséli sírva. „Apuci kislánya voltam, amikor megszülettem, annyira félt, hogy újra megtörténik vele, hogy egy pillanatra se hagyott magamra. Mindig a lába mellett voltam. Amikor 33 éve meghalt, majdnem belebolondultam.” Édesanyja még életben van, „de soha nem tért magához, egész életében szenvedett, depressziós és keserű volt”.

benSzimol
Ráhel Ben Simol kisöccse, Cví fotójával. – fotó: Elijahu Herskovic / Háárec

Messze Ramat Gantól, a 150 km-re délre lévő Dimónában él Ráhel Ben Simol. Egy álmos kisbaba képét tartja otthonában, kisöccse, Cví fotóját. Cví 1948-ban, Franciaországban, a Marseille-ben lévő átmeneti táborban született. Szülei, Smuel és Liza Rettig lengyel zsidók voltak, akik megszöktek a nácik elől, majd Izraelbe vándoroltak.

1950-ben Cví megbetegedett, és a Jaffón lévő kórházba került. Szülei soha többé nem látták. Azt mondták nekik, hogy meghalt, de ők se kaptak soha halotti bizonyítványt, nem láttak sírt.  „Szálltak az évek, és a szüleim soha nem említették” – mondja Ben Simol. „Anyám minden pénteken sírt, amikor megtörölgette a képét, de soha nem szólt egy szót sem.”

A jemeni kisbabák történeteinek felszínre kerülésével felébredt benne a gyanú, és megkérdezte anyját, hogy talán őt is elrabolták-e, de soha nem kapott választ.

Amikor maga kezdte vizsgálni az ügyet, rájött, hogy több a titok, mint az ismert dolog a kérdésben. A belügyminisztériumban sok más jemenita gyermekhez hasonlóan azt találta, hogy a testvére is elhagyta Izraelt. „Megszűnt a honossága” – áll a hivatalos iratokban. „Kiráz a hideg, mikor erre gondolok, hiszen azt mondták nekünk, hogy meghalt” – meséli.

A Hevra Kadisánál azt jegyezték be, hogy meghalt, és Tel-Avivban, a Kirját Saulban lévő temető gyermekparcellájában temették el. „Valami furcsa van ebben” – vélekedik Ben Simol. Az utóbbi években jogi harcot folytatott a kormány ellen, hogy engedélyezzék a sír megnyitását és DNS mintavételt az ott található csontokból, hogy egyszer és mindenkorra megtudhassa, ott temették-e el. „Azt akarom, hogy legyen sírköve, és le van zárva az ügy” – mondja.

fiser
David Fisher is keresi testvéreit fotó: Tomer Appelbaum / Háárec

Hasonló kérdőjelek miatt az ismert rendező, David Fisher is történelmi-családi utazásba kezdett 15 évvel ezelőtt, amit „Szeretetleltár” című dokumentumfilmjében rögzített. A film 1952-ben született iker testvéreinek ügyéről szólt. Szülei mindketten holokauszt-túlélők voltak, esküvőjük után Izraelbe jöttek. Az ikrek az Aszaf Harofe kórházban születtek Crifinben. Első a kislány volt. Édesanyja teljesen kimerült és elaludt a szülés után. Amikor felébredt, azt mondták neki, hogy a kislány beteg, majd hogy meghalt. Még arra sem volt idejük, hogy nevet adjanak neki. Hét hónappal később Szami, a másik ikergyerek gyerekbénulást kapott, és a Pardesz Kac kórházba került. „Nem engedték be a kórházba a szüleimet” – mondta Fisher ezen a héten. „Anyám azt mesélte, hogy az ablakon keresztül leselkedett, hogy lássa. Úgy vélték, hogy jobban lett a kórházban, de kiderült, hogy tévedtek. Amikor meghalt – már amennyiben egyáltalán meghalt –, senki sem szólt nekik. A szülők soha nem látták a sírját. „A szüleim megszokták a halált fiatalon a környezetükben. Akkor, ikreik halálakor úgy döntöttek, hogy továbbmennek, nem ragadnak bele a fájdalomba. Minden családtagjukat elvesztették a holokausztban. Most újabb kettőt elvesztettek, de úgy határoztak, hogy továbbmennek, hogy új gyerekekkel újrakezdjenek” – mondja Fisher.

Évtizedek múltak el, halála előtt Fishert anyja megkérte a rejtély megoldására. „Nem sikerült” – ismeri be. Képtelen volt eltűnt nővére nyomára bukkanni, noha meg van róla győződve, hogy él. Archívumokban és az egész országban folytatott nyomozása csúcsán egy visszavonult rendőr-nyomozóhoz, Avitál Ginatonhoz fordult, a rendőrség pszichológiai osztályáról. Arra kérte, hogy készítse el elveszett nővére portréját, ahogy ma nézne ki, oly sok év után. A képet 15 éve bemutatta a Jediót Ahronót, de nem vezetett áttöréshez. Fisher megtalálta Szami nevű bátyja sírját Tel-Avivban, a Kirját Saul temetőben, de négy testvérével úgy döntött, hogy nem nyitja fel annak ellenőrzésére, hogy valóban ott nyugszik-e.

Nem minden eltűnt gyerekeket kereső családban felnőtt ember hajlandó, vagy akar a nyilvánosság elé állni. Több olyan család adatait őrzi bizalmasan a Háárec szerkesztősége, akik jobbnak látják az ügyet lezárni. „Ellene vagyok, hogy kicibáljuk az embereket a szekrényből” – mondja Efrát. „Nem mindenki képes elviselni a helyzet érzelmi és pszichológiai terheit.”

Éppen ez történt Ellával (álnév, a valódit a Háárec őrzi ). Ella az ország közepén él, és ezen a héten két ikerkislányról mesélt a lapnak, akik rögtön születésük után tűntek el családjában. „Ez egy askenázi család volt, otthon jiddisül beszéltek. Az anya Romániából jött, az apa Belgiumból. Mind a két kisbabájukat elvették” – meséli.

Ez 1954-ben a Djani kórházban, Haifán történt. „Az édesanya látta őket, és hallotta, hogy sírnak. Azt mondták neki, hogy minden rendben, egészségesek, ennyi. És soha többé nem látta őket” – mesélte ezen a héten.

“Egy-két nap után jött az orvos, és azt mondta, hogy meghaltak. Hogyan haltak meg? Mi volt a betegségük? Semmire se feleltek. Meghaltak, menj haza. Lesznek még gyerekeid” – mondták neki. Az anya születési és halálozási bizonyítvány nélkül hagyta el a kórházat. Még él, ma 90 éves. „Biztos benne, hogy meghaltak, vagy meggyőzte magát róla. Attól félek, ha nyilvánosságra kerül a nevük és képük, megértené, hogy elrabolták őket, és ez megölné” – meséli Ella.

„Mindvégig azt mondta, hogy meghaltak, mindenki így tudta. És egy évvel ezelőtt, amikor a jemenita gyerekek ügye ismét szóba került, arra gondoltam, hogy ez az ügy nagyon hasonlít a többihez, és elkezdtem kérdéseket feltenni” – mondja Ella.

“Azt mondta, meghaltak, de soha nem látta a sírjukat, a kórház gondoskodott erről. Máig így hiszi, hogy noha semmiféle iratot nem látott, sem születésit, sem halálozásit. Emlékszik rá, hogy egészségesen, erősen születtek, de azt mondja, akkoriban még nem tudták, hogyan bánjanak a kisbabákkal.”

“Számomra egyértelmű, teljesen világos, hogy elrabolták őket. Nem fér hozzá kétség” – összegzi véleményét Ella.

klein
Orna Klein, aki elrabolt nővérét keresi. – fotó: Tomer Appelbaum / Háárec

Orna Klein Kfár Száváról régen szintén a Moszad ügynöke volt, és újabban az elveszett askenázi gyerekekről gyűjt információt. “Amikor jemenieknek mesélem a történetemet, azt mondják nekem: tőletek, az askenáziaktól is elvették a kisbabákat? nem létezik!” – mondja Klein.

Már kislány korában tudta, hogy családi története olyan, mint a jemenita gyerekeké. Szülei, Ríva és Baruh Szendler mindketten askenázi családok sarjai, Dél-Afrikában születtek, és 1949-ben alijáztak Izraelbe. 1951-ben született Ilana nevű kislányuk Haderán, a Brandeis kórházban. Két nappal később azt mondták nekik, hogy meghalt. „ A szüleim 23 éves, jól nevelt gyermekek voltak, azt hitték hogy az intézmények maga az Isten. Amikor azt mondták nekik, hogy meghalt a kislányuk – nem volt számukra más lehetőség.”

kleinszulok
A naiv Klein szülők. – fotó: Tomer Appelbaum / Háárec

Ők se látták soha kislányuk holttestét vagy sírját. Évekig meg voltak róla győződve, hogy valóban meghalt. Később egyre inkább kételkedni kezdtek benne, ahogy egyre több iratba ásták bele magukat a levéltárakban. „Anyám egészségügyi papírjai között minden információ megtalálható a terhességéről, és az utána következő időszakról, de a szülést kitépték” – meséli. Amikor kértük, hogy megnézhessük a kórház iratait, azt mondták, hogy leégett az archívum.
Klein számára askenázi származása megnehezíti, hogy a hatóságok viselkedését rasszistának tekintse. Szerinte „ez nem az askenáziak rasszizmusa a keletiek ellen, hanem a régiek leereszkedő és arrogáns hozzáállása az új bevándorlókhoz. Izrael úgy tekintett rájuk, mintha a diaszpóra gettó-zsidói lennének. Megalázták őket, mert másként öltöztek és nem beszélték a nyelvüket” – mondja Klein. „A szüleim éppen úgy gyűlölték a Mapájt1, ahogy a jemeniták.”

A közelmúltban megjelentetett egy regényt Június 27, 1951 címen, ami elveszett nővére születési dátuma. Klein – ahogy sokan mások is – meg van róla győződve, hogy nővére még él. Szülei jelenleg 89 évesek, és közel laknak hozzá. „Meg akarom ölelni a kisbabámat” – mondogatja időnként édesapja. „Apa, ő már nem kisbaba. Hatvanöt éves” –- feleli neki.

Háárec/Izraelinfo

  1. Mifleget Poalé Erec Jisrael, 1930-ban megalakított és 1968-ben feloszlatott szociáldemokrata munkáspárt, amely a megalakulása utáni években Izraelt irányította.