Egy elrabolt jemenita kisbaba napvilágra került története

A kibuc óvodájában

1953 júniusában Csiza és Elhanan egy háromhónapos, göndör fekete hajú kisbabát hoztak kibucukba, Amirba. Az akkori kisbaba, Cvika Amiri számára 32 éves korában derült ki, hogy ő örökbefogadott gyermek. Amikor megkapta az örökbefogadási okmányokat, elhűlve fedezte fel, hogy ő is az elrabolt jemeni csecsemők egyike.

A múlt évszázad negyvenes éveinek végén, vagy ötvenes éveinek elején döntés született a Kibuc Arci mozgalomban a szülések leállításáról egy időre. Az okokat manapság nehéz megérteni – esetleg gazdasági problémák voltak? A terheseket felkérték, hogy vetessék el magzatukat. Így történt kibuc Danban, Amirban, és más helyeken is.

A döntést a tagok elé terjesztették, a reakciók ambivalensek voltak. Voltak olyan kibucnyik nők, akik nem fogadták el, és folytatták terhességüket, és voltak olyanok, akik nem. Csiza Kempinszki (később Amiri) az első terhessége elején volt. Elfogadta a mozgalom határozatát és alávetette magát az abortusznak – minek következtében nem tudott többé szülni. Ő és Elhanan – mindketten a kibuc veteránjai – gyermektelen párrá váltak.

A megoldás az örökbefogadás volt. És valóban, 1953 júniusában Csiza és Elhanan a kibuc csecsemőházába hozták Cvikát, a három hónapos csecsemőt, egy aranyos, göndör fekete hajú babát, és úgy döntöttek, titokban tartják az örökbefogadás dolgát. Azért is, mert azokban az időkben titkolni szokták az ilyesmit, és talán az örökbefogadás körülményei miatt is… Még a kibuc újságjában sem esett erről említés, pedig az gondosan megemlékezett minden újonnan született fiúról és lányról, és minden, a kibuc családjához frissen csatlakozó tagról.

Cvika Amiri - "Nagy harag van bennem Izrael államának vezetői felé azért, amit velünk tettek"
Cvika Amiri – “Nagy harag van bennem Izrael államának vezetői felé azért, amit velünk tettek”

De ahogy az a kibucban lenni szokott, a titkok szájról szájra szállnak, és Cvika örökbefogadásának ügye hamarosan köztudott lett. S mivel így esett, Csiza és Elhanan úgy döntöttek, hogy elhagyják kibuc Amirt, fiuk érdekében feláldozzák tagságukat, nehogy megrázkódtatás érje, nehogy aláássa világát, ha kiderülne, hogy örökbefogadott gyermek. És talán kiderülhetnek számára örökbefogadásának körülményei…

Nem volt könnyű a távozás, lévén mindketten a mozgalom hű emberei, elismert tagok, szívvel-lélekkel a kibuchoz, és annak életéhez kötődve.

“Ez a sors keze volt”

Cvika öt éves és kilenc hónapos volt, amikor a kis család Rison Lecionba vándorolt, 1959. január 4-én. Két évvel később a Hedera melletti Szde Jichak mosávba költöztek, majd Netanja régi negyedébe, onnan pedig be Netanja városába. A gyakori költözés egyik helyről a másikra tulajdonképpen szökés volt. A család szökött a felfedezés elől, a félelem miatt, hogy a hosszabb egy helyben való tartózkodás felfedheti nagy titkukat, amit annyira igyekeztek elrejteni.

“Mert féltek, hogy valaki megmondja nekem, hogy örökbefogadtak” – mondja ma a 63 éves Cvika. – “Féltek, hogy bántódás ér. Apa nagyon aggódott emiatt. Meg akart védeni, nem akarta, hogy ez gyerekként, felkészületlenül zúduljon a nyakamba. Ez megmagyarázza a sok költözést. Semmi sem volt állandó az életükben, amíg fel nem nőttem.”

13 éves korában Cvika úgy döntött, hogy a netanjai állami iskolából átiratkozik az akkói tengerésztiszti iskolába. Szerette a tengert. Szerette a hullámok sustorgását. A vízből áradó titokzatosságot. Ott, Akkóban találkozik majd később feleségével, Ofrával, gyermekei anyjával. Ott, a város keleti végében, a negyvenes évek végén az új bevándorlók számára épített lakótelepen, pár tucat méterre a tengerésztiszti iskola sorakozóterétől laktak biológiai szülei, amiről természetesen nem tudott. “Ez a sors keze volt” – mondja ma Cvika (aki jobban szereti, ha “Cvi”-nek szólítják) – “Titkos szándék volt ez a közelség. Nincs más magyarázatom.”

Ott, Akkóban kezdte foglalkoztatni személyazonosságának kérdése is. Főleg, amikor biológiai szüleit és három felnőtt testvérét (Menahem, Slomo és Lea) ismerő emberek nagy hasonlóságot láttak közöttük. Nem egyszer kérdezték meg tőle, hogy Biton, vagy Bitan-e, ez ugyanis biológiai szüleinek családneve. Cvika teljesen elutasította ezeket a kérdéseket – “Miket beszéltek?! Milyen Biton, milyen Bitan, én Amir kibucból jöttem, a Somer Hacairból, ne piszkáljatok már.”

Emlékszel valamire gyermekkorodról, a kibucból?
“Persze, hogy emlékszem, távozásunk után is kapcsolatban maradtam a kibuccal. Minden szünetben elmentem látogatóba. Jó kapcsolatom volt a gyerekekkel, akikkel együtt nevelkedtünk. Együtt mentünk dolgozni a gyümölcsösbe, fürödni a Jordánba, eszméletlen jó volt.”

“Miért nem vagyok olyan, mint ők”

Miután befejezte tengerészeti tanulmányait és katonai szolgálatát a tengerészetnél, elkezdődött Cvika felnőtt élete, amely tele volt törésekkel, hullámzásokkal és változásokkal. Rövid ideig tengerész volt, a CIM társaságnál dolgozott Nigériában és Ghánában, utána üzletet nyitott és kereskedő lett, majd bankhivatalnok Akkóban. 1991 óta a vallásossá válók bné braki “Netivot olam” jesivájában van. A jesiva mellett egy elektromos cikkeket áruló boltban dolgozik, szintén Bné Brakban.

Cvika gyermekkorában
Cvika gyermekkorában

“Minden el volt ott tervezve, örökbefogadásra szántak.”

Mikor lettél vallásos?
Cvi Amiri: “Ez egy folyamat volt. Kezdetnek volt a bar micvám. A szüleim megtartották, kedves és megható volt, de a vallásos része, a lelki – felmenni a Tórához, haftarát mondani – hiányzott belőle. Tudatlan voltam hozzá, és ez zavart. Kérdeztem magamban, hogy miért vagyok más, miért nem vagyok olyan, mint ők. Ezek olyan dolgok, amiket már fiatalságom korai szakaszában is láttam.”

Elváltál, és újra megházasodtál.
“Úgy van. Második feleségem szintén felnőttként lett vallásossá. Ez siduh, megszervezett házasság volt.”

“Hol van a fiam?”

Röviddel azután, hogy világossá vált  örökbefogadottsága, az is kiderült számára, hogy “elrabolt”, vagyis az “elrabolt jemeni csecsemők” (és keletiek, és balkániak) csoportjához tartozik. Körülbelül 1500 gyermeket raboltak el 1948 és 1954 között, állítja az “Elveszett testvéreim nyomában” (2000) című könyvet író Rami Covari ügyvéd. Ebben a témában ez a legnagyobb és legdokumentáltabb munka. Covari ügyvéd 763 elrabolt gyermek nevét sorolja fel a könyvben. A többiek eltűnéséről nem tettek jelentést szüleik, vagy a szülők nem akarták felnyitni a sebet, és könnyebb volt nekik azzal a fatalista felfogással élni, miszerint Isten adta, Isten elvette.

Cvika 1953. március 5-én született a haifai Rambam kórházban, szülei Hanna és David Bitan. Ő a negyedik gyermek a családban két fivér és egy nővér után. A család akkoriban az akkói bevándorló- telepen élt, ahová 1948-ban küldték őket, miután megérkeztek Tunéziából. Cvika a hetedik hónapra született, és ez eldöntötte sorsát. A kórház koraszülött osztályán maradt felügyeletre. Két nappal később eljött hozzá édesanyja – aki szintén a kórház szülészetén maradt –, és megdöbbenve látta, hogy a kiságy üres.

“Nem volt elég erős, meghalt” – mondták neki, és ekkor rászakadt az ég. Mielőtt elhagyta a kórházat, aláíratták vele a gyermek halotti bizonyítványát, de a papír valójában az örökbeadási engedély volt. Mivel még nem értett jól héberül, gyenge és felindult volt, aláírta az okmányt hüvelykujjának lenyomatával anélkül, hogy tudta volna, mit ír alá. Cvika megtalálta az okmányt örökbeadási iratai között.

Hanna üres kézzel és fájó szívvel tért haza, és attól fogva élete már nem tért vissza a rendes kerékvágásba. Hosszú heteken keresztül minden nap elment a lakótelep igazgatójának irodájába, és kiabált vele: “elvették a fiamat”, “megölték a fiamat”, “hol a fiam?”

“Egy nő tüntetése” – mondja ma Cvika. Hanna lelkiállapota a tragédia nyomán gyorsan romlott, egyre hosszabb időkre került kórházba, eleinte az akkói pszichiátriai kórházba, majd Rison Lecionba. 1966-ban váratlanul elhunyt mindössze 36 éves férje, David, és ez is rontott állapotán. Többé már nem jött helyre.

3Csiza és Elhanan Amiri – “Féltek, hogy valaki elárulja nekem, hogy örökbefogadtak.”

Mikor tudtad meg mindezt? Mikor derült ki, hogy ki vagy?
“1985-ben, a szüleimnél tett szokásos látogatás után. Lementem a kocsihoz, apa lekísért, és ott történt. 32 éves voltam, ő pedig 70. Azt mondta: “Nézd, már öreg vagyok, nem akarok ezzel a hazugsággal meghalni. Nem vagy a fiam. Nem a biológiai fiam. De ennek nincs köze az irántad érzett szeretetemhez, tudod, hogy nagyon szeretlek.”

“Kérdezni kezdtem tőle, mi történt, hogyan történt, és ő elmesélte, hogy egy haifai örökbefogadási intézetből hoztak el három hónapos koromban. Utána mindjárt megkérdezte, hogy mit fogok kezdeni ezzel az információval. Aggódott, hogy valami meg fog változni, hogy megváltozik velük a kapcsolatom. Mondtam neki, hogy a legtermészetesebb dolog, hogy kiderítem, kik a szüleim. Mondtam neki, hogy ez nekem nagyon fontos.”

És anyád? Ő nem volt jelen ennél a beszélgetésnél?
“Nem, ő nem volt ott.”

Korábban nem voltak ilyen gondolataid? Egykék szoktak ilyesmin gondolkozni.
Persze hogy voltak, kérdeztem is őket. Az első dolog, amit egy egyke kérdez, hogy miért nincsenek testvérei. Azt mondták, hogy anya nem szülhetett többet. Ez nem elégített ki, azt is kérdeztem, hogy miért nincs anyáról egy olyan fotó sem, ahol terhes velem. Arra a kérdésre sem kaptam egyértelmű választ, hogy hol születtem. Egyszer azt mondták, Tiberiasban, máskor hogy Haifán. Nem emlékeztek, hogy mit mondtak legutóbb. Olyan érzésem volt, és nem tudom megmagyarázni, hogy vannak ebben a történetben ismeretlen részek, nem csak azért, mert elmesélték, vagy nem mesélték el, de mindenféle kérdések miatt, amiket barátok kérdeztek mindenféle helyeken. Mindig kérdeztek tőlem a kilétemmel kapcsolatos kérdéseket.”

Mennyire foglalkoztatott ez téged?
“Foglalkoztatott, de nem zavart, és az évek során elmúlt.”

Mit tett veled az Elhanannal folytatott beszélgetés?
Jobban aggódtam érte, amikor ezt mondta, mint magam miatt. Nagyon nehéz volt ezt megmondania. Nagyon izgatott volt.”

És te?
Sokkban voltam. Nem hagyott nyugodni, nem hagyott békén. Három hónapig nem működtem. Tudod, minden évben a Holokauszt napon a családomnak okozott katasztrófára gondolok. Hogy tehették ezt zsidók zsidókkal? A kibucmozgalomnak sem tudok megbocsátani. Mik ezek az abortuszok, amiket a nőktől megköveteltek azokban az években? Mi ez a dolog? Ez embertelen.” 

És az első megrázkódtatás után?
Elkezdtem kideríteni, hogy kik a szüleim. Ez nagyon természetes, nem? Annak ellenére, hogy voltak, akik azt mondták: “Mire jó ez?”, “Minek kell neked ez a fájdalom?” Mivel Haifán születtem és Haifáról hoztak el, elmentem a városháza szociális osztályára, és elkezdtem a kutatást. Amikor megkaptam az örökbefogadási dossziét, azt mondták, hogy csak elolvashatom – de nem szabad lefényképezni, nem szabad semmit elvenni, mindent csak rajtuk keresztül. Kinyitottam a dossziét, felírtam az összes adatot, hol laktak a szülők, kik voltak a testvéreim, hogy történt, ami történt. Megköszöntem nekik és elmentem.

Mit mesélt neked a dosszié?
Ez is egy titokzatos dolog, ami megértette velem, hogy van felsőbb gondoskodás a világban. Nézd, az akkói tengerésztisztiben tanultam, első feleségemet Akkóban ismertem meg, az akkói bankban dolgoztam ötven méterre a szüleim házától, és az emberek állandóan mondogatták nekem ott, hogy “hasonlítasz a Bitan családra, nem a Bitan családból való vagy?” Érted ezt? A Rambamban két koraszülött osztály volt, egy szokásos, egy meg azoknak a gyerekeknek, akiket örökbefogadásra szántak. Minden el volt ott tervezve. Engem örökbefogadásra szántak.

A kibuc óvodájában
A kibuc óvodájában

 

“Arra a kérdésre sem kaptam egyértelmű választ, hogy hol születtem.”

“Anya akkor még nem beszélt jól héberül, és kihasználták ezt. A halotti bizonyítványomat íratták vele alá, miközben az az örökbe adási engedély volt. Amíg ez meg nem történt, anya teljesen rendben volt. Dolgozott, vezette a háztartást, gyerekeket nevelt, de ezután az eset után teljesen összezavarodott az élete.”

És apád?
“Apa fiatalon halt meg, 36 évesen szívrohamban. Ez abban az évben történt, amikor az akkói tengerésztiszti iskolába érkeztem. A sírja közvetlenül az iskola sorakozótere kerítésének másik oldalán van. Nem tudtam. Honnan tudtam volna? Amikor először ellátogattam a sírjához, láttam onnan a sorakozóteret.”

Miután kiderült számodra, ami kiderült, elmentél anyáddal találkozni?
“Elmentem. A nővérem, Lea kísért el. Anya nem tudta, ki vagyok. Azt hitte, hogy Slomo, az idősebb testvérem vagyok, aki meghalt egy balesetben. Azt kérdezte a nővéremtől, hogy ez Slomo-e. A nővérem nem válaszolt, és ez így maradt.”

Mit éreztél?
“Összeszorult a szívem. Nagyon nehéz volt. Most is elérzékenyültem, hogy erről beszélünk.”

Te nem csak örökbefogadott gyerek vagy, hanem “elrabolt jemeni” is.
“Úgy van, ahhoz a csoporthoz tartozom.”

Van benned harag emiatt?
“Azzal együtt, hogy ma hívőként élek – és hívőként élni azt jelenti, hogy elfogadunk mindent, amit az Örökkévaló tesz, jól fogadjuk el, harag nélkül, még azt is gondolom, hogy talán nyertem azzal, hogy egy másik világban nőttem fel, más körülmények között, olyan szülőkkel, akik nagyon aggódtak értem. Nem a lakótelepen nőttem fel – de ennek ellenére van bennem harag. Nagy harag van bennem Izrael államának vezetői felé azért, amit velünk tettek. Ami megtörtént – az nagyon szervezetten történt.”

A szüleidre nem haragudtál? Nem voltak részesei egy etikátlan dolognak?
“Úgy gondolom, hogy nem tudták. Az összes ott lévő csecsemő közül – engem választottak. Ez a történet. Etikátlan cselekedetnek nem voltak részesei. Gyereket akartak, és szereztek egy gyereket.”

Beavattad a gyerekeidet az örökbefogadásod történetébe?
“Igen, persze. Ők ismerik a történetet.”

Ők mit szólnak hozzá?
“Semmit. Meghallgatták, és félrerakták. Ismerték az örökbefogadó szüleimet, akik rengeteg szeretettel árasztották el őket. Ők voltak a nagyszüleik, és ez elég nekik. Ők nem kerestek ennél többet. Ez volt a valóság számukra. Apa és anya is unokákat látott bennük. Minden teljes volt itt. Egy másféle teljesség.”

Az elrabolt csecsemők témája sok embert foglalkoztatott az évek során, még bizottságokat is. Megpróbáltak téged belevonni ebbe a küzdelembe, az igazság felderítésére?
“Egyszer megkérdeztem a rabbit itt Bné Brakban, hogy csatlakozzak-e a dologhoz, és azt mondta: “Nincs miért csatlakoznod, ez egy elveszett dolog.” Hát nem csatlakoztam.”

Talán helyénvaló lenne valami állami bocsánatkérés a szülőktől, akiknek gyermekei eltűntek, és a gyerekektől maguktól is?
“Bocsánatkérés azt jelenti, hogy bevalljuk az igazságot, hogy volt ebben valami rendszer. Nem hiszem, hogy akadna, aki ma magára vállalná a felelősséget. A szülők közül is sokan meghaltak már, nem nagyon van kitől bocsánatot kérni. Talán a gyerekektől, nem tudom.”

Családi kapcsolat

Epilógus:

Cvika ma kapcsolatban áll nővérével, Leával. Telefonon beszélgetnek, találkoznak, főleg ünnepeken és családi eseményeken. Lea családja nem vallásos, ami kicsit megnehezíti a dolgot.
Bátyja, Menahem 2000-ben betegségben elhunyt, 51 éves korában.
Bátyja, Slomo 1983-ban balesetben elhunyt, 32 éves korában.
Örökbefogadó anyja, Csiza 1997-ben elhunyt.
Örökbefogadó apja, Elhanan 1998-ban elhunyt.
Örökbefogadó szüleit Netanján temették el.
Biológiai anyja, Hanna 2008-ban elhunyt, szintén Netanján temették el.
Cvika minden évben meglátogatja a sírokat, apja és bátyjai sírjait is Akkóban, és mindenkiért Kaddist mond. “Nagyon odafigyel erre” – tanúskodik felesége, Rivka.

Forrás: Mynet – a “BaBait”, köszönet kibuc Amir lapjának