Kimerültem. Munka közben el-elszundítottam. Ülve, állva, járva, kelve. Bukkant a fejem a száradó télben. A fakuló gyárudvar bokros kanyarában jártam, mikor hirtelen előrebuktam, és két frissen nyírt bokor közé dőltem. Jobbról lilalevelű, balról zöldleveles.
– Közéjük tartozom – sóhajtottam, és sehogy sem kívántam felkelni.
– Na, beilleszkedtem – gondoltam -, pihenek kicsit.
Bóbiskolva hallgatom szívem tikkadt nyöszörgését.
Minden erőlködés nélkül ráláttam a szemközti hegyoldalon meghúzódó furcsa kőkupacra, vagy inkább kőcsíknak mondanám, mert olyan vonal formája volt, nyugatról keletre húzódott mintegy háromszáz méter hosszan. A hegy tövében fekvő arab falu gondosan megművelt teraszos földjei, olajfa-ligetei a faltól mintegy száz méterre valami miatt megtorpantak, nem kúsztak tovább. Mintha valami rájuk ijesztett volna. Ahol a fal kissé megtörve elkanyarodott, ott a földek és a falu házai is vele fordultak, de végig tisztes távolság maradt köztük. Régen telekhatárnak hittem a dolgot, aztán UFO-bázisnak, majd valami természeti képződménynek, mondjuk sokmillió évvel ezelőtti tengerszintnek.
Valaki megbízható forrásból tudta, hogy szupertitkos katonai bázis bújik meg alatta. Egyszer le akartam fotózni, de a beduin rámszólt:
– Meg ne próbáld!
– Miért? – kérdeztem. – Félsz, hogy majd Moszad-ügynökök ugranak rám, földre tepernek, megkötöznek, aztán feltuszkolnak a kis zöld marslakók dávidcsillagos űrhajójára?
Hosszan vitatkoztam vele, mert én a bizánci korból való romok verziójához ragaszkodva állítottam, hogy nincs igaza.
Egyszer azt álmodtam, hogy terepjáróval felmentem a szemközti hegyoldalra, hogy jobb pozícióba kerülve alaposabban szemügyre vehessem a titokzatos jelenséget. A kocsi megakadt, és gyalog mentem tovább. A száraz kórók közt vipera siklott el a lábam mellett, ami bár rossz jel volt, csakazértis folytattam a kaptatást.
Egy betonépítményhez értem, melynek durva, vakolatlan falai szürke közönyösséggel meredtek a magasba. Megálltam és mint Lót felesége, visszanéztem, de nagy meglepetésemre eltűnt a kőcsík.
Valami kotorászásfélét hallottam magam mögött, megfordultam, és csak ekkor vettem észre a betonfal tövében lévő sötét nyílást, melyből állig felfegyverzett katona jött ki.
– Mit keresel itt? – kérdezte gorombán, és választ sem várva rám emelte puskáját és azonnal lőtt, de – mint mindig – most is sikerült még a golyó belémhatolása előtt felébrednem.
Az az arab fiú lelt rám, akinek a múlt héten ellopták a lovát. Kerek szemekkel térdelt felettem és hogylétem felől érdeklődött.
– Minden rendben – mondtam -, csak lepihentem egy kicsit.
– Meglettek a lovaim – újságolta lelkesen.
– Nocsak – hökkentem meg.
– Ott volt kikötve a szomszéd falu felett. Elkötöttem és hazavittem.
– A falon túl?! – kérdeztem izgatottan.
– Aha…
– És!? Mit találtál ott?
– Eh – legyintett -, nincs ott semmi – és szólt egy orosz laboránsnőnek, aki vizet hozott és megitatott.
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
