Kimerültem. Munka közben el-elszundítottam. Ülve, állva, járva, kelve. Bukkant a fejem a száradó télben. A fakuló gyárudvar bokros kanyarában jártam, mikor hirtelen előrebuktam, és két frissen nyírt bokor közé dőltem. Jobbról lilalevelű, balról zöldleveles.
– Közéjük tartozom – sóhajtottam, és sehogy sem kívántam felkelni.
– Na, beilleszkedtem – gondoltam -, pihenek kicsit.
Bóbiskolva hallgatom szívem tikkadt nyöszörgését.
Minden erőlködés nélkül ráláttam a szemközti hegyoldalon meghúzódó furcsa kőkupacra, vagy inkább kőcsíknak mondanám, mert olyan vonal formája volt, nyugatról keletre húzódott mintegy háromszáz méter hosszan. A hegy tövében fekvő arab falu gondosan megművelt teraszos földjei, olajfa-ligetei a faltól mintegy száz méterre valami miatt megtorpantak, nem kúsztak tovább. Mintha valami rájuk ijesztett volna. Ahol a fal kissé megtörve elkanyarodott, ott a földek és a falu házai is vele fordultak, de végig tisztes távolság maradt köztük. Régen telekhatárnak hittem a dolgot, aztán UFO-bázisnak, majd valami természeti képződménynek, mondjuk sokmillió évvel ezelőtti tengerszintnek.
Valaki megbízható forrásból tudta, hogy szupertitkos katonai bázis bújik meg alatta. Egyszer le akartam fotózni, de a beduin rámszólt:
– Meg ne próbáld!
– Miért? – kérdeztem. – Félsz, hogy majd Moszad-ügynökök ugranak rám, földre tepernek, megkötöznek, aztán feltuszkolnak a kis zöld marslakók dávidcsillagos űrhajójára?
Hosszan vitatkoztam vele, mert én a bizánci korból való romok verziójához ragaszkodva állítottam, hogy nincs igaza.
Egyszer azt álmodtam, hogy terepjáróval felmentem a szemközti hegyoldalra, hogy jobb pozícióba kerülve alaposabban szemügyre vehessem a titokzatos jelenséget. A kocsi megakadt, és gyalog mentem tovább. A száraz kórók közt vipera siklott el a lábam mellett, ami bár rossz jel volt, csakazértis folytattam a kaptatást.
Egy betonépítményhez értem, melynek durva, vakolatlan falai szürke közönyösséggel meredtek a magasba. Megálltam és mint Lót felesége, visszanéztem, de nagy meglepetésemre eltűnt a kőcsík.
Valami kotorászásfélét hallottam magam mögött, megfordultam, és csak ekkor vettem észre a betonfal tövében lévő sötét nyílást, melyből állig felfegyverzett katona jött ki.
– Mit keresel itt? – kérdezte gorombán, és választ sem várva rám emelte puskáját és azonnal lőtt, de – mint mindig – most is sikerült még a golyó belémhatolása előtt felébrednem.
Az az arab fiú lelt rám, akinek a múlt héten ellopták a lovát. Kerek szemekkel térdelt felettem és hogylétem felől érdeklődött.
– Minden rendben – mondtam -, csak lepihentem egy kicsit.
– Meglettek a lovaim – újságolta lelkesen.
– Nocsak – hökkentem meg.
– Ott volt kikötve a szomszéd falu felett. Elkötöttem és hazavittem.
– A falon túl?! – kérdeztem izgatottan.
– Aha…
– És!? Mit találtál ott?
– Eh – legyintett -, nincs ott semmi – és szólt egy orosz laboránsnőnek, aki vizet hozott és megitatott.
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
