A Wright fivérek 1903-ban talán még álmodni sem mertek a polgári repülés mai mértékéről.
A fapados járatok olyanok számára is elérhetővé tették a helyváltoztatás lehetetőségét, akik a hagyományos járatok árait nézni sem bírták, nemhogy kifizetni. Pár éve még csak suttogtak róla, hogy Tel-Avivba is lesz fapados; hittük is, meg nem is, reménykedtünk, vágyakoztunk. Aztán lett. Áldott és átkozott, kényelmetlen, néha kellemetlen jelenetekben bővelkedő órákat tölthetünk a fedélzeten, miközben hazarepülhetünk mindkét irányba.
Ha szerencsénk van, a személyzet kedves, az utastársak nem zavaróak, senki sem sír egy óránál hosszabban, és csak minden második árukészletre riadunk föl a könyvből, álomból, zenéből. A repülés a bedugult fül, a kezdődő fogfájás egyértelműsödése esetén is túlnyomórészt boldogság. A felhők felett, a kék eget hasítva lebegünk az élmények felé, vagy pont vissza a kényelmes hétköznapokba. A felszállás és leszállás izgalma, a félelem leküzdése, a távolság áthidalása, a várakozás és a várva levés csodája.
Van, mikor nem utazunk, hanem hozzánk érkezik valaki: testvér, szülő, gyerek, barát, vagy akár a nagy Ő. Autó nélkül vidékről a reptérre jutni mindig tartogat adrenalint, főleg, ha meglepetésből érkezem.
A szokásos 10:25-ös géphez reggel nyolckor már úton vagyok. Vonat a városból óránként jár, és át is kell szállni, de az legalább kiszámítható, nem úgy, mint a stoppolás a falutól a városig. Az autóforgalom nappal fél nyolc és kettő között elvétve létezik csak, mintha valaki 7.30-kor feltekerné az aszfaltot és csak 13.30-kor göngyölné ki. A reptér és a mi kis falunk közötti táv autóval 35-40 perc normál esetben, vagyis nem lakunk messze.
Nem bánom sosem ezt a macerának tekinthető reptérre menést mégsem, mert mikor ott vagyok, annyi dolgot látok, hogy egy egész hétig a felbukkanó emlékek hatása alatt vagyok. Azt is szeretem, hogy csak kicsivel később indulok, mint ahogy felszállt a gép, így fejben végigutazom a távot minden várakozáskor. Mert várni legjobban Őt szeretem, mert őt titokban lehet.
Megszoktam, hogy a vonatból kilépve a mozgólépcsőnél mindig akad, aki a bőröndjét rángatja elszántan, mert bár ki van írva, hogy azzal a lifthez menjenek, de nem mennek. Megszoktam, hogy a sorban, a vonatállomás kijáratánál mindig van, akinek segíteni kell, és van olyan is mindig, aki ettől türelmetlen és ideges.
Megszoktam, hogy időről időre rákérdeznek a bejáratnál, hogy van-e fegyverem, megszoktam, hogy a várakozók között mindig van, aki kutyával van, bár ki van írva, hogy kutyával bemenni tilos. Szeretek beérni a tágas csarnokba, és önkéntelenül nyúlok a sosem hordott szemüvegemért, mert a világítás és az ezüst oszlopok valahogy felerősítik a gyengéd vaksiságomat. Leolvasom a tábláról, hogy még rengeteg időm van, ha kell, ha nem, elmegyek a mosdóba és beikszelem az elégedett mosolygós arcot a takarítás minőségével kapcsolatos táblán, mert minden okom megvan rá. Aztán felmérem, hogy nincs ülőhely, és azt is, ha lenne sem ülnék le. Aztán elkezdem a pásztázást. Apró történetekre osztom a teret. Mintha egy olyan színházban lennék, ahol egyszerre több előadás megy párhuzamosan a színpadon, amik néha egy pillanatra, vagy hoszabban összekapcsolódnak.
Várakozom. Mások is várnak. Mindenki másképp vár. Nézem az embereket, és próbálom kitalálni, ki kit vár. Ki vár gyereket, szerelmet, szülőt, barátot, testvért vagy idegent. A hivatásos várakozók, mint a konferencia-résztvevőért kiküldött, kezében táblával álldogáló, a turistacsoportért érkezett madrich vagy a sofőr azonnal kiesnek a látómezőmből. Mellettem ötvenes nő, hatvanba hajló férfival. Poggyászkocsira kötött héliumos lufi, izgatottság.
Egymással keveset beszélnek, látszik, hogy már hosszabb ideje várakoznak, mikor érkezem. A nő türelmetlenül nyitogatja a telefontokját, nézi a készüléket, a férfi a távolba mered. Aztán mégis a férfi telefonál. Befut egy üzleti hívása, emelt hangon beszél, számonkér, ehhez kicsit kimegy a tömegből. Ebben a pillanatban érkezik a gyerek. Húsz év körüli srác, hátizsákkal, barnán és fáradtan. Valószínűleg a kötelező sorkatonai szolgálat utáni, szinte kötelező világban bolyongásból hazatérő gyerek. Tétova mozdulatok, összeölelkezés. Az anyuka arca van felém, látom ahogy végigfut a könnycsepp. A férfi erről a pillanatról lecsúszott, most majd elindulnak megkeresni. Én már látom, távolabb gesztikulál, telefonnal a fülén.
Idős házaspár, a hölgy kosztümben, a férfi öltönyben. Egészen aprónak tűnnek, mert mindketten alacsonyabbak nálam, én sem vagyok magas. Fogják egymás kezét, állnak a korlátnál, figyelik a kifelé ömlő embereket. Szünet áll be az áramlásban, kiürül a placc. A levegőbe emelkedik egy lufi, rögtön utána gyereksírást hallani. A hölgy átkarolja a férfi derekát. Állnak és várnak rendületlenül. Jó negyedóra múlva egy hozzájuk hasonló idős pár érkezik. Angolul üdvözlik egymást, ölelkeznek a nők, kezet fognak a férfiak. A tengerentúli járattal jöttek, az érkező hölgynek rémes volt az út, akaratlanul is hallom a párbeszédet. A vendégváró azonnal biztosítja róla, hogy ha hazaérnek, azonnal lefekhet.
Egy hangos kis kompánia már jó húsz perce folyamatosan projectben van. Három, egymásra hasonlító hatvanas nő, egy idősebb, csöndesebb asszony és egy férfi. A nők közül valaki ráköszön egy másik várakozóra, felelevenítik, kinek milyen kocsija volt, mikor utoljára találkoztak. A mára felnőtt gyerekeiket és az ő révükön szerzett unokáikat veszik sorba. Aztán megbeszélik, ki kire vár.
Az idősebb asszony a többiekkel ellentétben csöndes, és az általános unszolás ellenére sem akar a székekhez menni és leülni. Szó szót követ, és már egyben is van a sztori. Az idősebb asszony a gyerekét várja, aki az egymásra hasonlító nők kisöccse, aki ugyan már elmúlt ötven, de akkor is a mama kicsi fia és kész. Már három éve nem járt itthon, Kanadában él, érthető az általános izgatottság.
Fekete halántékú, sportos külsejű férfi tolja kocsin a bőröndjeit, a nők futnak elé, a mama szedi a lábát. A termetes pasas karjai között feloldódik az apró asszony, miközben a “csajok” csücsörítve szelfiznek viccből, és készíttetnek családi képet komolyból az őket kísérő férfival.
Zarándokok érkeznek Romániából, ezt a nyelvet a manele lemezekről azonnal felismerem. A pap összecsukott esernyőt a magasba tartva halad elöl, kis távolságra tőle követi a nyáj. Vegyes korcsoport, gyerekektől az idősekig mindenki képviselve van. Hamar átvonulnak a színen. Kijön az első, magyarországi duty freeből ismert szatyor, hevesebben ver a szívem.
Azonnal meglátom, ahogy kilép; eltelik egy hosszúnak tűnő pillanat, mire felnéz a földről. Hitetlenkedve bámul rám, boldogan mosolyog, hosszan ölelkezünk, örülünk egymásnak.
Három nap nagy idő.
Blogger
