Negevben végtelenül - fotó:szerző

A parkolóban Izrael népe, boldog-boldogtalan – a nemzetközi összehasonlító felmérések szerint alapvetően boldog – kocsit pakol, készülődik. Sátrak, hálózsákok, vizespalackok, faszénsütők mennek a csomagtartókba és a tetőkre. Én is megrakom a kocsit, a gyerekeknek már csak a matracokon ülve marad hely, lábuk is cuccon, de ők direkt élvezik az abszurdot, mint mindig. Indulunk a mesés Fehér Kanyonba, a Negev-sivatagba, a világ végire, és még azon is túl.

Negevben végtelenül – fotó: a szerző

A dombtetőn egy bő kilométerre emberek állnak, imádkoznak? Nem hiszem, mondja S., inkább térerőt keresnek. Mire mindannyian bepréseljük magunkat a csomagok mellé, leérnek a hegyről. Japánok. S. röhög. Kamerák a nyakukban. 34. Nikon dinasztiabeliek lehetnek.

Ébredezés Negev kempingben – fotó: a szerző

Este, amikor pillanatra pontosan, a napnyugta utolsó sugarával beálltunk a kemping parkolójába, már fel se tűnt, hogy nemzetközi a nagyközönség. Előtte órákig a Feréh Kanyont, a térerőt és a szintén oda igyekvő haverokat kerestük az egyiptomi határ menti, általában csak a katonai őrjáratokat szolgáló úton. A Fehér Kanyonhoz vezető utat megtaláltuk, legalábbis azt az ösvényt, amit a GPS jelölt. Az ún. Merész magyarok közé tartozunk, úgyhogy nekivágtunk a Kia Picantóval, Izrael legolcsóbb városi kiskocsijával. Az első vízmosás buckáinál az alváz vészterhes koppanásainak zaja ráébresztett minket: néha a pofátlan bátorság sem elég, ilyenkor dzsipre van szükség. Visszafordultunk az életveszélyes szerpentineken az utolsó emberlakta kempig, Borot Luc felé. Első nap: se térerő, se Fehér Kanyon. De legalább a haverok meglettek. És lőn világosság, második nap. És holnap újra nekivágunk a Negevnek!

Negev – fotó: a szerző

Két checkpoint oda-vissza, egy kiskatona elszállítmányozása A táborból B táborba, aki a fizika összes törvényét kijátszva befért a kocsiba málhazsákostul és gépfegyverestül, közel harminc halálos kanyar bevétele, illetve komoly igény egy rendes vacsorára, zuhanyra volt a napi mérleg. A Borot Luc jobbra tábla akármilyen megkönnyebbülést is hozott, az újabb földút a végtelen sivatagba kicsit elbizonytalanított, de az MMV (merész magyar vére) hajtott minket. Végül a harmadik buckán túl meglett a kemping. WC, víz van, zuhany nincs. Természetesen az Örökkévaló cseles csávó, és ahogy leparkoltunk, szemben velünk három, fejét vakaró fiú állt, pont a barátokhoz tartoztak. Lett nagy öröm, mindenki megvan, csak a sátrakat kell felállítani és valami vacsorát csinálni. A három fiú pikk-pakk összerakta a sátrakat, a lányok elkezdtek tüzet gyújtani inkább kevesebb, mint több sikerrel. Még a pillecukor megsütéséhez is kevés volt. Igy aztán a mindenféle random emberek hamvadó tábortüzében sütöttük a fóliába csomagolt krumplikat. Mondhatni a fél kemping a mi vacsoránkat sütötte.

Kemping a Negevben – fotó: a szerző

Ennyi csillag nincs is, mint itt a Negevben. Már értem eleinket, akik állandóan ezt bámulták meg neveket adtak nekik. A városban alig látszanak, fel sem tűnnek. Másnap ismét irány a Fehér Kanyon. Hajt minket az MMV, s a haverok szerint a következő ösvényen bátran be lehet hajtani akár Picantóval is, egy kolléga Beer Seváról röhögve megjárta. Nem csak MMV, de HHM (hiszékeny hülye magyar) is vagyunk, tehát útrakelünk. Újra checkpontok, halálfélelem és egyiptomi határkerítések – ezeken aztán egy árva menedékkérő sem juthat át –, röpke két óra padlógáz, és már ott is vagyunk. Közben fél órára megállítanak a katonák, épp lőgyakorlat van, megcsodáljuk az égen köröző sast, aztán megyünk tovább.

Az első checkpointnál a kiskatona megkérdi, hova tartunk, amikor felírja az adatokat. A Fehér Kanyonba – vágjuk rá lelkesen. Megint?!, kérdezi. Megint, mondjuk. Fejcsóválva átenged. A két gyerek a hátsó ülésen ugyanazt a három bugyuta számot énekelgeti, de nem szólunk. Addig sincs morgás, hogy mikor érünk már oda. A sivatag szépségét persze ők le se szarják. Mi tátott szájjal csodáljuk. Az egyik behajtópontnál a haverok megállnak. Ez itt az út, itt megyünk be. Ez ugyanolyan, mint a tegnapi – mondjuk, de a HHM és az MMV már legyőzte bennük a józan észt. A táblán feltüntetett 4×4 jelzés sem téríti jobb belátásra őket. Mi inkább csak sodródunk az eseményekkel, és miután a katonák mellett leparkoljuk a Picantót, átpakoljuk a gyerekeket, a sivatagban nélkülözhetetlen felfújható flamingót és saját magunkat a haverok kocsijába, újra nekivágunk a semmibe vezető útnak. Az első csattanásnál kisebb törés keletkezik a lökhárítón, de K., akiben igazi MMV forr, nem adja fel egy ilyen apróság miatt, megyünk előre, kadima! kiabáljuk. Az elöl haladó autó hirtelen megáll. Eltört valami vagy F. megrettent? Kiszállunk. Konstatáljuk a megrettenést, de mintha ettől F. új erőre kapna. Simán le lehet itt hajtani, mondja. Boszniában ilyen egy sima főút. Ez utóbbi kijelentésével nem tudok vitatkozni, nem jártam a boszniai főutakon, és hiába győzködjük F-et, hogy vissza kéne fordulni, egyelőre hajthatatlan. Újabb 5 km és egy teljesen leszakadt sárhányó után a következő megrettenés azonban már észhez téríti. Visszafordulunk. Előtte a leszakadt alkatrész bekerül a Fiat csomagtartójába. Maga a visszafordulás is komoly művelet a nem létező úton. Én igyekszem azért élvezni a dolgot, csinálok pár képet erről a holdbéli tájról. Elindulunk vissza. Lassan megy. Az autónk időnként oda-odacsattan, de végül megkönnyebbülve konstatáljuk: látótávolságon belül van a behajtópont, K.-t megtapsoljuk a “soft landingért”. De hol a Picanto????

Az ember laposnak látná, de a kősivatag errefelé bizony buckás. Már épp azon agyalunk, hogy ugyan ki lophatta el szegényt itt, ahol egy árva sason túl a madár se jár, és félóránként látunk csak autót, az is katonai, de ekkor szerényen előbújik egy bucka mögül. Fellélegzünk, lesz mivel strandot keresni a gyerekeknek, mert a flamingó halaszthatatlan felfújása érdekében megígértük, hogy lesz víz – ha nem is a HHM-oknak való Fehér Kanyon. Alig három órát zötykölődünk a világ egyik legcsodálatosabb táján, amit már éppen negyedszer csodálunk meg, kétszer oda, másodszor vissza, és már ki is jutunk Micpe Ramonhoz. Innen már csak egy köpés a strand Revivimben.

Öntözés a Negevben – fotó: a szerző

A gyerekek boldogan tervezik, hogy mekkorát fognak a vízbe ugrani a rózsaszín madárról, de a Revivimi kibuc mit ad Isten, zárva. Sebaj! Vár minket a country club Beer Seván, nyugtatgatjuk a gyerekeket és magunkat is, de úgy fest, túl soká várattuk, és időközben megtelt. Mivel a 12 éveseknek tett ígéret szent, így az Omer központjában levő strandot célozzuk meg, telefonon egyeztetünk, igen, nyitva vannak, igen, van hely, menjünk. Egy igen fontos részletet azonban elhallgatnak a telefonban – csak omeri lakosokat várnak. Egyikünk sem az. A durcás és csalódott 12 évesek nem a legjobb társaság, hiába ígérjük az askeloni tengerpartot, nem segít semmi. Mindannyian éhesek, kimerültek és csalódottak vagyunk kicsit, de megyünk tovább. Igazi MMV ahhoz kellett, hogy két 12 éves strandimádó kislánnyal a Kineret helyett a sivatagnak vágjunk neki, de megtanultuk a leckét. Kisebb veszekedések után az askeloni Bar Kochba strandon a hirtelen jött hideg időben azért csak felfújódik az a flamingó.

A gyermekek fürdőruhában fényképezkednek vele-rajta, boldogok. A felnőttek gyorsan magukra kapnak még egy pulóvert. Aztán csomagolás és irány haza, elégedetten, de hullafáradtan. Csak tudnám, mitől, hiszen csak a kocsiban ültünk két napig, és kerestük a Fehér Kanyont és a wifit. A haverok szerencsére meglettek, és onnantól együtt kerestünk tovább…

Egy ilyet cipeltünk napokig oda-vissza a sivatagban