Stanley Kunitz (1905–2006)
Worcester, Massachusetts-ben született, orosz és litván zsidók családjában. Női szabó édesapja, miután üzlete tönkrement, Worcester egyik nyilvános parkjában, fényes nappal öngyilkos lett, karbolsavat ivott. Halála, különösen annak körülményei soha nem múló nyomot hagytak Kunitz és édesanyja lelkében. A nő volt férjének össze nyomát azonnal eltüntette lakásukból, életükből és ettől kezdve úgy éltek, mintha Kunitz apja sosem létezett volna.
Kunitz hentes bolti eladóként, majd újságíróként tartotta fenn magát. 1926-ban, Summa cum Laude végzett a Harvard College angol tanszékén, ahol doktori tanulmányokat azért nem folytathatott, mert zsidó volta miatt eltanácsolták.
A Twentieth Century Authors kiadvány társ-szerkesztője, 1931-ben, Dilly Tante név alatt megszerkeszti a Living Authors, a Book of Biographies könyvet és folyamatosan publikál a Poetry, Commonweal, The New Republic, The Nation és a The Dial című irodalmi lapokban. Számos egyetemen, köztük a világ legjobbnak tartott egyetemei közül is jó néhányban tanított.
Stanley Jasspon Kunitz, amerikai zsidó költő, az egyetlen az amerikai történelemben, akit két ízben is megválasztottak a nagy kitüntetést és többféle konkrét feladatot és felelősséget is jelentő az Amerikai Kongresszusi Könyvtár Költészeti Poeta Laureatus-ának 1974-ben és 2000-ben. Munkásságával sok egyéb hazai és nemzetközi díjat is nyert.
Miután első feleségétől elvált, Elise Ashe-el, az ismert festő és költőnővel házasodott össze 1958-ban. Házassága révén került kapcsolatba és jó barátságba a művészvilág sok ismert alakjával, így Philip Guston-nal és Mark Rothko-val is.
Költészetére, annak szimbolikus aspektusaira értékelői szerint leginkább Carl Jung munkássága hatott, míg ő maga igen nagy hatással volt költők több generációjára is, így egyebek mellett James Wright, Mark Doty, Louise Glück, Joan Hutton Landis és Carolyn Kizer művészetére.
A portré
Anyám sosem bocsátotta meg apámnak,
hogy öngyilkos lett,
különösen nem az ostoba pillanatot,
amit választott,
meg, hogy a parkban,
azon a tavaszon
mikor én születésemre vártam.
Nevét legbelső ládikájába zárta
s onnan többé ki nem eresztette,
bár magam is hallottam
ahogy apám a fedelet verte.
Egyszer, jöttem le a padlásról,
kezemben a pasztell portré,
rajta egy lefittyenő ajkú,
erőteljes bajszú
mélybarna, nyílt tekintetű
idegen,
anyám a képet szó nélkül
darabokra szaggatta
és lekevert egy hatalmas pofont nekem.
Hatvannegyedik évemben
még mindig érzem
arcom lángolását.
˜˜˜
Egy régi dallam
A nevem Levi Solomon,
a sivatag az otthonom,
anyám melle tüskés volt
apám meg nem is volt.
A homok súgta, légy magad,
a kő szerint jó, ha kemény vagy,
táncolok a túlélés dallamára
kipörögve az út padkájára.
˜˜˜
Rétegek
Sok életen gázoltam át,
néhány közülük az enyém volt,
s bár nem az vagyok, ki valaha voltam,
bizonyos elveim ma is megvannak
s hozzájuk foggal-körömmel ragaszkodom.
Ha visszanézek,
hisz visszanéznem kell
ha a további úthoz erőt akarok,
látom a horizontba olvadó
mérföldköveket
az elhagyatott táborhelyektől
lassan kúszó tüzeket,
s a felettük szárnyaló utcaseprő angyalokat.
Óh, saját törzset alapítottam
kizárva érzelmeimet
de törzsem elhagyott!
Hogy békélhet meg a szív
veszteségeinek ünnepén?
A feltámadó szél
útközben elbukott barátaim
megszállott porát csapja
csípősen arcomba.
Mégis, elfordulok,
elfordulok s valahogy ujjongva,
friss akarattal, indulásra kész vagyok
bárhová is vágynék,
s minden kő drágakővé
válik utamon.
Legsötétebb éjemen,
mikor a hold felhők mögé bújt
s én befúrtam magam hulladék hegyeimbe,
a földöntúli ragyogásból egy hang szólt le:
„A magas rétegekben élj,
ne itt lenn, a szemétben!”
Bár nincs bennem annyi
hogy értelmét megfejtsem,
nem kérdés, hogy átalakulásaimról szóló
könyvem következő fejezete
már kész.
Csak én nem végeztem még változásaimmal.
˜˜˜
Filmrendező, producer, író, fordító
