Izsák és Ismael, avagy Jákób és Ézsau történetének fő motívuma kísértetiesen hasonlít a mai zsidó-arab politikai konfliktusra.

A zsinagógában szombatonként felolvasott tórai szakaszok az utóbbi hetekben Ábrahámról és fiairól szólnak. Ismaelről, akit hagyományosan az arab nép atyjaként tartanak számon, és Izsákról, akitől a zsidó nép eredezteti magát. Van tehát némi aktualitása, ha kicsit elidőzünk a bibliai történetnek egy érdekes, talán ritkábban idézett mozzanatánál.

Nem kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy releváns legyen egy efféle kaland. Ebben a vallási nézetek által dimenzionált, megosztott közegben az ellentétek társadalmi következményei mindenkit közelről érintenek, függetlenül attól, hogy hívőnek tartja magát az ember, vagy sem.

Adott két nép, akiknek rokonságához nem férhet kétség. Mindkettő attól az Ábrahámtól származtatja magát, akit ma a Föld népességének 55 százaléka a monoteista vallások ősatyjaként tisztel.

Ennek a széleskörű tiszteletnek azonban megvan az ára: az emberiség fele vallási meggyőződés alapján interpretálja a zsidó-arab konfliktust, ami nem feltétlenül segíti elő a békés megegyezést, sőt.

Zöldre várva a zebránál. Jeruzsálem, 2018. – fotó: a szerző.

Az Örökkévaló mindkét nép őstörténetében próbára teszi Ábrahámot, aki kész lenne feláldozni hitének oltárán a fiát – a Tóra szerint Izsákot, a Korán szerint Ismaelt –, de szerencsére kiderül, hogy Isten nem kíván emberáldozatot. Ez a párhuzamosság már jelzi: egy bizonyos pontig a két nép története közös volt. Itt talán nem árt megjegyezni: noha a Korán csak az i.sz 7. században íródott, gyermeteg feltételezés, hogy előtte nem is létezett Ismael (majdnem) feláldozásának mítosza. Mintha az iszlám előtt nem léteztek volna arabok, saját eredettörténettel, hagyományokkal, vallási irányzatokkal.

Az arab törzsek nemcsak hogy léteztek már korábban, de maga a Tóra is meglehetősen tanulságos részletekkel szolgál eredetükről.

Párhuzamos életrajzok

A bibliai történetet olvasva nem nehéz felfedezni Ábrahám és kisebbik fia, Izsák kalandjai között a párhuzamokat. Mindkettőnek volt egy meddő felesége, akiktől végül mégis született mindkettőnek két-két fia, majd mindkét esetben az egyik fiúnak 12 fia született. Aztán ugyanarra kalandozott Ábrahám és Izsák is az éhség elől Egyiptomban, ugyanolyan nevű emberekkel találkoztak, ugyanúgy testvérüknek hazudták feleségüket, ugyanolyan nevű kutat fúrtak ugyanazon a helyen, és így tovább. Néha már szinte meghökkentő módon egyezik a két történet. Akárcsak a folytatás: Ismael és Izsák drámája ez utóbbi gyermekeinek, Ézsau és Jákób történetében is visszatér. Itt sem az elsőszülött Ézsau lesz a kiválasztott, aki ráadásul még el is adja elsőszülöttségi jogát Jákóbnak egy tál lencséért.

Amíg a zsidó vagy keresztény hívő tudomásul veszi az isteni végzést (ahogy Malakiás próféta írja könyvében: “Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem”), addig a muszlimok körében népszerű elmélet szerint a zsidók egyszerűen lenyúlták tőlük Ismael feláldozásának történetét, valamint az Ábrahám elsőszülöttétől származó tizenkét fiúutód motívumát. Szerintük ezt tükrözi Izsák sztorija, ugyanazokkal az eseményekkel, csak – a változatosság kedvéért – itt már a kisebb fiúhoz, a zsidók ősatyjához tartozik a 12 gyerek, nem az elsőszülötthöz.

A modern bibliakritika sokkal prózaibb magyarázatot hoz az ismétlődő motívumokra. Ezek szerint a szöveg ókori szerkesztője ugyanannak a sztorinak több különböző, ősi forrását gyúrta össze egy olyan egységes narratívába, amely azáltal őrzi meg az egyes változatok egyediségét, hogy időben elválasztva, külön történetként tálalja őket.

Akárhogy is van: Izsák és Ismael, avagy Jákób és Ézsau történetének alapmotívuma kísértetiesen hasonlít a mai zsidó-arab politikai konfliktusra. Magyarázhatjuk isteni elrendeléssel, esetleg mitologizálással, pszichoanalitikus archetípusokkal, vagy az önbeteljesítő jóslat mechanizmusával, a tényen mit sem változtat: a bibliai történetnek ma is ugyanazok a motívumai szítják az indulatokat szerte a világon. Ki volt itt előbb? Ki a föld jogos örököse? Kié Jeruzsálem?

A szövetség

Van egy érdekes mozzanata a tórai eseményeknek, ami felett könnyű átsiklani.

Isten szövetséget köt Ábrahámmal és megígéri: 1. megáldja őt és utódait 2. nagy népek és fejedelmek származnak tőle 3. utódai Kánaánt, de a Nílustól az Eufráteszig terjedő földet is öröklik 4. aki áldja, az megáldatik, aki gyalázza, az átkozott lesz.

“És mondta Isten Ábrahámnak: Te pedig az én szövetségemet őrizd meg, te és a te magzatod utánad, az ő nemzedékeiken át. Ez az én szövetségem, amelyet megőrizzetek közöttem és köztetek és magzatod között utánad: Metéltessék körül nálatok minden férfiszemély! … Körülmetéltessék a házadban született és a pénzeden vett és legyen szövetségem a testeteken örök szövetségül!”

A Tóra fontosnak tartja megjegyezni: a szövetség megkötése után ugyanazon a napon metélkedett körül Ábrahám és fia, Ismael, aki ekkor épp tizenhárom éves volt. Vagyis bar micva.

Kérdés, hogy ha csak az évekkel később születendő Izsákra és az ő utódaira vonatkozik az Ábrahámmal kötött szövetség, akkor miért ragaszkodott az Örökkévaló ahhoz, hogy Ismael is körülmetélkedjen? Miért nem Izsák születése után adta a körülmetélkedés szövetségét? Vagy netán Ismaelnek is joga lenne Kánaánhoz és a Nílustól az Eufráteszig terjedő földhöz?

Viszonylag könnyű lenne úgy értelmezni a majdan Izsákkal kötendő/megújítandó szövetséget, mint az Ábrahámmal és minden utódával már megkötött szövetség speciális, területileg leszűkített, de a Tóraadással kompenzált változatát. A későbbi szöveg szerint ugyanis az Örökkévaló már nem a Nílustól az Eufráteszig terjedő vidéket ígéri Izsák utódainak, “csak” Kánaán földjét.

Gondoljunk csak bele, mit szólna hozzá egy egyszerű telepes zsidó, ha valaki ez alapján arról győzködné, hogy Isten szövetsége Ábrahámmal és utódaival Ismaelre és utódaira, vagyis az arabokra is vonatkozik. Egy ilyen állítás ellen feltehetően még a pro-izraeli protestáns keresztények is élénken tiltakoznának. Valahol abszurd maga a felvetés: a szent szövegeknek az intézményesített vallás hivatalos képviselői által szentesített értelmezési hagyományától való eltérő értelmezése jó eséllyel eretnekségnek számít.

Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy amíg akár a zsidók, akár a velünk élő arabok földhöz való ősi joga vitatott kérdés, addig nem lesz béke.

Nemrég egy kis facebookos közvéleményt tesztelő lájk-játék keretében megkérdeztük az Izraelinfo olvasóitól, mit gondolnak a palesztinokkal (értsd: a bibliai “Kánaán” földjén élő araboknak Izrael-ellenes részével) kötendő béke esélyeiről. A témában állást foglaló olvasóink kétharmada tartja elképzelhetőnek, vagy reméli a békét.

Az izraeli társadalom ma nem ilyen optimista, de tegyük hozzá: a hetvenes évek elején sokkal pesszimistábbak voltunk az Egyiptommal kötendő békét illetően. A két oldal néhány elszánt vezetőjén kívül szinte senki nem hitt a békekötés lehetőségében.

Ennél azért ma kicsit jobb a helyzet.

Pedagógus, tanár Jeruzsálemben, az Izraelinfo állandó szerzője