22

elsősegély bábuk
Fotó: Forbát Dia

Gondolatban vágom a centit, mint a kiskatonák a laktanyában. A háború 22. napján járunk, vagyis még 78 centiméter, illetve nap van a háború végéig. A vezérkari főnök három hónapos háborúról beszélt, lehet, hogy ő is méterben számol. A kérdést, hogy mi lesz a háború után, nem teszi föl senki, jó esetben megmaradunk és permanens háborúban élhetünk tovább egy élhetetlenné vált diktatúrában a katonai junta vezetése alatt. A békét unokáink sem fogják látni.

A magyar ismerőseim fele visszament Magyarországra, a másik fele arról beszél, hogy menne, de nem tud, mert nem akarja itt hagyni a családját. Vajon beragadnak-e, ha akkor mennének majd, amikor már túl késő lesz. Mindenkinek azt válaszolom, hogy ne engem kérdezzen, mert én a gyerekeimet Izraelben szeretném felnevelni, aztán majd meglátjuk. Mi a következő tíz évben biztosan maradunk. Talival rágjuk a témát teázás közben, ő most is fején találja a szöget: „jobb, ha egy rakéta rám esik, mint a magyar depresszióban lehúzni évtizedeket”, Dror hümmög, de az augusztusi tapasztalatai alapján egyetért Talival. „Nem bírnék ki még egy látogatást a gyerekekkel a Mammutban” – mondja. Dror arra a napra gondol, amikor mindenki őt nézte, ahogy Rafival és Nadavval zsonglőrködik a bevásárlóközpont földszintjén. Akkor inkább a Hamasz. Izraelben élünk, meghalni ráérünk majd Magyarországon, de az még odébb lesz, remélem.

Hétfőn Tel-Avivban kezdem a napot az elsősegély-kurzuson, amit két évente el kell végeznem, ha tanítani szeretnék, mert a biztosító nem szerződik velem, ha nem frissítem fel a tudásomat az újraélesztésről. A statisztika szerint Izraelben évi tízezer szívleállásból háromszáz embert hoznak vissza az életbe maradandó károsodás nélkül, kevés. A mellbimbókat összekötő képzeletbeli egyenes vonal közepét kell nyomni, kinyújtott karral, ezt tudtam eddig is. De miért hittem eddig, hogy a bal oldalon dobog a szív? És ha eddig így gondoltam, hogyan gondolkozzam erről másképp a kurzus után? Van időm a cigiszünetben átgondolni ezeket a kérdéseket is. Állunk a napon az utcán, de senki sem dohányzik, ehelyett mindenki a telefonja képernyőjét bámulja. Az egyik csávó azzal keresi a kenyerét, hogy jégfürdőt ad a jelentkezőknek, nem kérdezem meg tőle, hogy mennyibe kerül. „Tökéletes a stresszre és pánikbetegség ellen is kiváló” – meséli. Amikor az ember nem kap levegőt a nulla fokban ülve, nyilván nem jut eszébe, hogy pánikoljon, gondolom.  

Jellemzően Tel-Avivban este szólalnak meg a szirénák, a kurzusnak viszont délután kettőkor vége, suhan velem a vonat vissza a békés Jeruzsálembe. Időben odaérek Nadavhoz az oviba, akivel kimegyünk a parkba és élvezzük a simogató nap melegét. A tartalékosokat hazaengedik egy-két napra, civilben vannak, de előírás szerint az M16-os gépfegyvert is mindenhová magukkal viszik. Pénteken a játszótérre is lejön egy tartalékos férfi, a harmincas évei közepén járhat, két gyerekkel érkezik. Dror meséli, hogy három évig így járt ő is, a fegyver a párnája alatt volt, amíg aludt. „Ki adott ilyet a kezedbe?” – kérdezem tőle. „Ah, persze, a kilencvenes években még nem hallottak az ADHD-ről”. Dror mindent elhagy amit kivisz a lakásból, hogy lehet, hogy a gépfegyverét nem hagyta ott a közértben mondjuk, vagy ez a módi csak a leszerelés után kezdődött nála?

- Hirdetés -

Este a zsinagógában számolok: a szombatfogadásra érkezett minden ötödik-hatodik férfin ott lóg a fegyver, a lila bársonykipás ismerősünkön is, akinek az arcába vésődött a terror: tartalékosként az a feladata, hogy elutazzon a családokhoz, hogy tudassa velük, meghalt a szerettük, és elmondja nekik, hogyan érte őket a halál. A szeme körül sötét foltok, elmélyült ráncok, öt évet öregedett múlt péntek óta, talán kiheveri, talán nem.  

A depresszió mindenkit elkap, mint a gépszíj, de akinek már eleve volt, látszólag könnyebben viseli a háborús sokkot. Anyukák és apukák titkolják a háborút a gyerekeik elől, bebiztosítva, hogy a következő nemzedék se szűkölködjön lelkibetegekben. A gyerek mindent tud, azt is, amit a szülei elhazudnak előle. Amit átél az az övé, nem vehetik el tőle, de a felnőttek által kitalált világhoz is idomulnia kell valahogyan, hiába érzi, hogy hazudnak neki. Aztán majd arról szólhat az élete, hogy megtanuljon újra bízni magában, merjen érezni és szívvel-lélekkel megélni az érzéseit, a megfelelés kényszere nélkül.

„Jöjjenek vissza az angolok, vagy legyen már valami, ennél még a földrengés is jobb” – mondom Drornak, „boots on the ground” megszállást akarok, vonuljanak be az amcsik, csak legyen vége már. De persze ez csak álom, miért jönnének ide az amerikaiak, hiszen van itt elég zsidó és arab aki kész meghalni azért, hogy a családja békében élhessen, végül is mindenki békét akar, csak éppen egymás nélkül.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.