A jót se hallgassuk el!

izraeli magyar nagykovetseg tel-avivban

Az ember lánya hajlamos a rosszat, a negatívat megjegyezni. Igen, inkább a sérelem, mint a pozitívum az, amire emlékezünk. De időnként kiderül, nem mindig és mindenhol igaz az iménti megállapítás.

A közelmúltban elvesztettem az útlevelem. Kétségtelenül randa voltam az okmányon a fotón, ám nem ezért történt velem ez a tragédia. Izraelben annyi mindenről megfeledkezem. Olyan szép, olyan csoda minden, amerre, akivel létezem, meg hát már az én koromban… – csakhogy az efféle bölcs megállapításokkal még nem tudok Magyarországra visszaérkezni. A felismerés helyes, de ettől még nem volt útlevelem.

Telefonon rémülten fordultam a nagykövetséghez. Megtudtam, mikor meddig tartanak félfogadást. Bevallom, túl a problémámon, mármint az útlevelem hiányán, rendesen szorongtam, hogyan fogadnak, milyenek lesznek az ügyintézők. Nem szeretek ügyeket intézni, a másik oldalon ugyanis itthon az gyakorlat, hogy lekezelők, nagyképűek, kioktatók az ügyfelekkel. (Ilyenkor mindig azt kívánom, mihamarabb legyen belőlük is ügyfél máshol…)

De a továbbiakban igyekszem nem elkalandozni a mondandómtól. Végtelen kedvességgel, megértéssel, segítőkészséggel találkoztam a követségen. A fiatalember, László, minden elismerést megérdemel azért, ahogy tárgyalt velem. Arról nem tehetett, hogy nem volt repjegyem, amit mindjárt másnap megvettem, rajta a visszautam dátumával vágtáztam vissza a nagykövetségre. Továbbra is udvariasan fogadott a fiatalember. Sőt, meglepő gyorsan egy ideiglenes útlevél birtokosa lettem.

Respect az ügyem intézőjének és annak a hivatalnak, ahol a pozitív légkört megteremtik.

újságíró