Ámosz Oz sok mindenben a legizraelibb volt: a legismertebb, legtöbbet idézett, legtöbb nyelvre lefordított, legtöbb irodalmi díjjal kitüntetett izraeli író. Városi (Jeruzsálem) intellektuelből lett kibucnyik (Hulda), aki évekig élt a periférián (Arad). Revizionista, militáns cionista családi háttere ellenére lett kommunista, az izraeli baloldal mindmáig egyik legszimbolikusabb alakja: az elsők között emelte fel a szavát a Területek megszállása ellen, és konzekvensen vállalta politikai nézeteit. Agitált a kétállami megoldásért, és a vallási- és nemzeti fanatizmus ellen. Halálával Izrael egy kicsit sötétebb lett. Azzal a részlettel tisztelgünk emlékének, amelyben Izrael állam elismerésének szürreális pillanatát írta meg:

Újra meg újra elismételték, hogy szombat reggel egy Lake Success nevű helyen összeül a közgyűlés, és ott döntenek majd a sorsunkról. „Most elválik, ki van az élet, és ki a pusztulás pártján” – jelentette ki Abramski úr. Tosia Krochmal asszony pedig levitte varrógépének hosszabbítóját az ura babaklinikájába, hogy Lembergék kihozhassák súlyos fekete rádiókészüléküket az erkélyre, és ott az asztalra tegyék. (Ez volt az Ámosz utcában – ha ugyan nem egész Kerem Avrahamban – az egyetlen rádió. Majd teljes hangerőre csavarják, mi meg összesereglünk Lembergéknél, az udvaron, az utcán, az emeleti meg a szemközti lakás erkélyén. Ekként az egész utca hallgathatja az élő adást, megtudhatja, mi a döntés, és mit tartogat számunkra a jövő („ha ugyan szombat után még lesz jövőnk”).

– A Lake Success név – jegyezte meg apa – az ellentéte a Könnyek Tavának, amely Bialiknál a zsidó nép sorsát jelképezi. Felséged – folytatta –, ahogy új szerepéhez, a buzgó újságolvasóéhoz, valamint a politikai és katonai kommentátoréhoz illik, részt vehet majd az eseményen. 

– Jó – mondta anya –, de csak pulóverben. Hűvös van odakinn.
Szombat reggel azonban kiderült, hogy az aznap délutánra időzített sorsdöntő Lake Success-i ülés itt, a New York és Jeruzsálem közti időeltolódás miatt, csak este fog elkezdődni. Habár meglehet: a messzi, hegyen-völgyön túli Jeruzsálem olyan isten háta mögötti hely, hogy minden, ami odakinn a nagyvilágban történik, hozzánk csak megkésve és lefojtva jut el. Szüleim kiókumlálták, hogy a szavazás idején Jeruzsálemben már nagyon késő, kis híján éjfél lesz, amikor a gyereknek már régóta ágyban a helye, hiszen korán kell kelni, másnap tanítás. 

Anya és apa néhány gyors mondatot váltott, scssszörcsögő lengyelséggel és gyovütyachápogó oroszsággal, majd az eszmecsere végén anya így szólt:
– Talán mégiscsak az lenne a legjobb, ha este a szokott időben lefeküdnél, mi pedig kiülünk a kerítés elé, hallgatni Lembergék rádióját. És ha az eredmény kedvező, felköltünk, még ha éjfél van is, és elmondjuk. Megígérjük.

amosz oz szeretetrol sotetsegrol heber kiadasa_1
A Szeretetről, sötétségról című könyv izraeli kiadásának borítója – fotó: Izraelinfo

Éjfél után, a szavazás vége felé felébredtem. Ágyam az utcára néző ablak alatt állt, így hát csak fel kellett térdelnem, és a zsalu bordái közt kikukucshálhattam. Dideregtem.

Mint egy lidérces álomban, úgy szorongott némán egymás mellett az utcai lámpa sárga fényében a tengernyi árnyék: a szomszéd udvarokban, az erkélyeken, az úttesten. Mintha a szellemek rendeznének gyűlést. Százan és százan, akik meg sem pisszentek; szomszédok, ismerősök, idegenek, egyesek hálóruhában, mások öltönyben-nyakkendővel, némely férfi kalapot vagy sapkát viselt, némely nő hajadonfőtt álldogált, más nők pongyolába bújtak, és kendőt csavartak fejük köré. Volt, aki álmos gyereket hordott a nyakában. A tömeg szélén itt-ott öregasszony kuporgott támlátlan ülőkén, egy-egy aggastyánt székestül hoztak ki az utcára.

A hátborzongató éjszakai csendben mintha kővé vált volna az egész sokaság; úgy rémlett, tán nem is hús-vér emberekből áll, csak a villódzó sötétség vásznára pingált sötét árnyképekből. Vagy mintha álltó helyükben haltak volna meg. Nemcsak szó, de egy köhintés, egy nesztelen lépés sem hallatszott. Szúnyog sem zümmögött. Csak az amerikai bemondó mély, érdes hangja harsogott a teljes hangerőre állított rádióból, és megreszkettette az éjszakai levegőt; bár lehetett a közgyűlés elnökének, a brazil Oswaldo Aranhának a hangja is. Egymás után olvasta fel a lista végén álló országok nevét, az angol ábécé szerint, s az ország képviselője nyomban ráfelelt. Egyesült Királyság: tartózkodik. Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége: igen. Egyesült Államok: igen. Uruguay: igen. Venezuela: igen. Jemen: nem. Jugoszlávia: tartózkodik.

Ekkor hirtelen elhallgatott a hang, túlvilági csend szállt le, és dermesztette meg az egész helyszínt, rettegő, kísérteties csend, több száz, lélegzetét visszafojtó ember csendje, amilyet sem addig, sem azóta, soha életemben nem hallottam.

És most visszatért a mély, enyhén rekedt hang, és túlcsorduló izgatottsága a száraz tárgyszerűségen is átütött, ahogy összegezte az eredményt. Harminchárom igen. Tizenhárom nem. Tíz tartózkodás és egy távolmaradás. A határozat elfogadva.

A hangot elnyelte a rádióból kicsapó üvöltés, a Lake Success-i terem galériáinak hangorkánja, és a döbbenet és a hitetlenség, a mintegy szomjasan szétváló ajkak, a tágra nyílt szemek röpke másodpercei után a mi eldugott kis észak-jeruzsálemi, Kerem Avraham széli utcánk is egy torokból kezdett üvölteni. Első, rémisztő ordítása felszaggatta a sötétséget, az épületeket, a fákat, s mintha önmagába hasított volna. Nem volt ez örömkiáltás, nem is hasonlított a sportpályák nézőinek vagy a felhevült, zavargó tömegeknek a ricsajához, inkább az elszörnyedés, a zavarodottság sikolya volt; kataklizmaszerű ordítás, amely sziklákat görgethet, amelytől megdermed az erekben a vér, mintha mindazoknak, akik ezen a földön valaha meghaltak és azoknak, akik majd követik őket, egy pillanatra ablakot nyitottak volna: tessék, kiáltsatok bele a világba! A következő másodpercben a borzadály sikolyát örömüvöltés váltotta fel, rekedt kiáltások vegyültek bele, „Él a zsidó nép!” – hangzott, valaki a Hatikvára zendített volna rá, nők visongtak és tapsoltak, „Itt, apáink drága földjén” harsant, és az egész tömeg lassan forogni kezdett maga körül, mintha óriás betonkeverő forgatná, és odalett minden tartózkodás; én is a nadrágomba ugrottam, de inggel-pulóverrel nem vesződtem, csak kilőttem az ajtón, és valamelyik szomszéd vagy idegen felkapott, nehogy összetapossanak, és így adtak kézről kézre, mígnem a kapunk közelében apám nyakában kötöttem ki. Apám és anyám úgy állt ott összeölelkezve, mint két gyerek, ha eltévedt az erdőben, úgy, ahogy sem addig, sem azután nem láttam őket. És egy pillanatra ott voltam én is az ölelésükben, de a következő pillanatban már megint apám nyakában csücsültem, és az én olyannyira művelt, jól nevelt apám ott állt és ordított, ahogy csak a torkán kifért, nem szavakat vagy szóvicceket vagy cionista jelszavakat, még csak nem is örömkiáltást hallatott, hanem csak egyetlen kitartott, csupasz ordítást, valahonnan a szavak előtti korból.

Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről, Fordította: Szántó Judit, Oldal: 864