Apa hív egyszer, hív kétszer. Az elsőt nem is hallom, a másodikat csak nem veszem fel – pedig tudhatnám, tudhatná mindenki, hogy azok azok a telefonok, amiket a leginkább fel kell venni. Úgyhogy aztán a hatodikat már felveszem. Amikor hatodjára hív – háromszor a telefonon, egyszer szkájpon és aztán már whatsappon, videóval – mi ilyen kitartó család vagyunk.

Magam elé tartom a telefont – de semmi sem készíthet fel rá – a papa zokog. Csorognak a könnyek az arcán, rázza a sírás. Az én majd’ hetvenéves apukám ott sír, és a gerincemen végigfut a rettenet – mi történhetett, ki halt meg, ki beteg vajon?

Próbálom nyugtatni, de szinte beszélni sem tud – aztán két elfojtott zokogás között megkérdi, hogy láttam-e. Én meg nem láttam. Mit, mit láttam-e, papa? – kérdezem.

Ég a Notre Dame – mondja ki végre, elcsuklik a hangja.

Legutóbb akkor hívott zokogva, amikor a nagybátyám váratlanul meghalt. A párizsi nagybátyám, aki nyolcvanban megelégelte Magyarországot, és visszament Párizsba – Békesmegyerről, két gyerekkel és egy feleséggel. Visszament, mondom, mert ő ott is született, abban az országban, ahova a nagyszülei vándoroltak ki – szegénység és üldöztetés elől.

Én pedig itt ülök, Tel-Avivban, a következő generáció, és a telefonomon nézem apu arcát, ahogy magyarázza, hogy ez a civilizáció vége, ez már Európa alkonya.

De nekem a nagymama jut az eszembe, aki Borbála volt még, amikor megérkezett Párizsba kislányként, de Berta mire visszavándorolt ‘52-ben Magyarországra, sőt, Berthe, aki Párizsban kalapos-kisasszony volt. És a nagypapa, aki a háborúból hazatérve, első éjszakáját negyvenkilósan a Boulevard Saint Michel-en töltötte, egy padon.

Párizs persze áll, Párizst most négyszáz tűzoltó védi – locsolják a templomot, papa pedig sír, pedig Gyuri már a második pohár vöröset tölti neki. Mi lesz így a világgal – nyögi. Én pedig nem tudom – csak azt tudom, hogy a Notre Dame lángol – és a felszálló füsttel együtt múlik el a mi Párizsunk is. Az, ahol annyi Kristóf és Goldstein járt-kelt, ahol a nagybácsi élt, aki úgy ízlelgette a pesti vicceket, mint a jófajta bort. Mi lesz velük – őket ki menti meg?

Ég a Notre Dame – és most már tessék, sírok én is, mert nem elég, hogy nincs katedrális – de nincsenek már kalapos-kisasszonyok, nincs már nagybácsi sem.

Mitévő – tényleg, mitévő lesz így a világ?