Mindenkinek van neve. Mindenkinek van neve – amin néha becézik, szidják, néha csúfolják. Mindenkinek van neve, aki él.

Az ő neveik Rezső és Ottó voltak. És semmit sem tettek – semmit, ami miatt egy lexikon megemlítené őket, még a Jád Vásemben is csupán egy-egy oldal árulkodik egykori létezésükről. Őket nem bújtatta senki, ők nem próbáltak megszökni, ők mentek – mert vitték őket. Rezső bácsit pont a kártyaasztal mellől szedték össze, ahol rendszeresen eljátszotta a család kevéske pénzét.

De közben Rezső csodálatosan énekelt, víg volt – mondták. Vicceket mesélt és nagylelkű volt – csak a kártya ne lett volna, csak az életet ne kellett volna olyan erősen élni. Egy megyeri zsidó gyereknek ilyesmire nem kellett volna hogy érkezése legyen.

Felesége volt és gyerekei. Rezsővel könnyű volt szerelembe esni, kétségtelenül, és egy lánynak, akinek csak egy kicsivel több fantáziája volt az elvártnál, Rezső egy álom volt. Álom volt ő Szerénnek, aki rögvest Erdélyből, Nagyváradról tántorgott át Budapestre, illetve, mit is mondok – Megyerig jutott ő, Káposztásmegyerig.

Két gyerek – egy lány és egy fiú. Éva az idősebb, Ottó a kicsi – mindketten tizenévesek voltak már, amikor elvitte a családot a vonat.

És aztán egy évnyi csend. Mint egy fekete lyuk. Elnyelte őket a semmi.

Aztán kiköpte őket. Kiköpte Szerént és Évát. De nem adta vissza a férfiakat, Rezsőt és Ottót. Ottó, az a hír járta, túlélte Auschwitzot, és a felszabadulás után hazaindult egy lánnyal, akivel jövőt akart, pedig gyerekek voltak még szinte. (De Auschwitz után nincs gyerekkor.) Jövőt akart, de ki tudja hol és hogy – ő is odaveszett.

Szerén és Éva meg csak vártak. Hátha nem igaz. Hátha hazaér. Hátha felbukkan és fény gyullad – fényt csempész ki magából a feneketlen sötétség.

De Ottó nem tért vissza. Rezső már a gázkamráknál odaveszett, úgy hallották. Vagy később. Esetleg korábban. Ki állt mellette, kinek a kezét szorította volna, akkor, utoljára – Szerénét vagy inkább egy pakli kártyát, a jobb idők emlékére – nem tudták meg soha.

Elmúltak – és velük együtt elmúltak a “szörnyű idők” is, csak ne jöjjenek vissza soha. És Éva megházasodott és Szerén néni meghalt, egy rendes kórházi ágyban, Éva kezét fogva. Évának gyereke nem lett, Mengele azt (is) elvette tőle, de azért jól megvoltak a férjével. Vecsésen volt a víkendház, boltjuk volt, Iván bácsi bélyeget gyűjtött, úgy igazán – csipesszel vette ki a drága lapocskákat az albumokból, úgy mutogatta – nekünk, gyerekeknek ajándékozta az értéktelenebbeket, kincseket.

Aztán elmentek ők is és én írok. Írok, mert mindenkinek van neve. Egy név – valami megfogható, valami létező, amivel kiragadhatjuk a feledésből, amivel adhatunk nekik egy kevés örökkévalóságot, még akkor is, ha róluk nem szól film, könyv, újságcikk.

Lázár Rezső, Éva, Ottó és Schwarz Szerén.

Vigyétek őket ma magatokkal.