Dübörgő magyar filmipar

curtiz_still_01_-_qrdyt_tsylvm_-_mr_gabor_stiglincz

Dübörög a magyar filmipar, a magyar filmek sorban söprik be a nemzetközi elismeréseket Torontóban, Karlovy Vary-ban, Berlinben, Locarnóban, Cannes-ban, és akkor még nem is említettük az elmúlt évek sikereinek képzeletbeli koronáján az ékköveket: az Oscar-jelölést és a két megnyert Oscar-díjat.

Nem hazugság, nem kormánypárti túlzás állítani, hogy valóban, végre újra virágkorát éli a magyar film. Pontosan ezért is érthetetlen, hogy amikor annyi év kihagyás után végre újra van magyar filmhét, ahol sikeres, jó és friss magyar filmtermést van lehetőség eljuttatni az izraeli közönséghez, akkor a nagy presztízsű fesztiválokon jól szerepelt filmek helyett miért egy, a középszerűség mocsarából művészieskedéssel kitűnni vágyó filmet hoznak nyitófilmnek.

Nehogy félreértsen bárki. Szeretem a fekete-fehér filmeket. Nincs semmi probléma egy, a mai modern technika ezernyi lehetősége ellenében a fekete-fehér technikát használó filmmel, amennyiben ez indokolt. Nézzük csak meg Török Ferenc 1945 című mesterművét. Nem csupán a témaválasztást és a korrajzot erősíti Török filmjében a fekete-fehér, a kvázi színtelenség, hanem olyannyira beszippant, hogy el is feledkezünk róla, nem kérdőjelezzük meg a technika alkalmazásának észszerűségét vagy jogosságát, ahogy egy megelevenedett családi fotó világába repít.

Sajnos ez a Curtiz című filmről nem mondható el. A rendező, Topolánszky Tamás Yvan által jegyzett forgatókönyv kusza, érthetetlen a cselekmény, a mondanivaló, a karakterek jelentős részéről még a negyvenedik perc környékén sem tudtam meg, hogy kicsodák és mit akarnak. Curtizről is mindössze híresen rossz modora villan fel a nevetségesen beszúrt magyar káromkodások, az agresszív puffogó kismalac és a nőgyűlölő, hatalmával visszaélő seggfej váltakozásában.

A zseni, aki megalkotta a Casblancát, aki – hogy a teljesen zavarba ejtően és indokolatlanul kétnyelvű dialógból idézzek – nem csak eszi, hanem “szarja is a filmeket”, rejtve marad.

Nem tudunk meg róla semmit. Noha száz percen keresztül keressük a főhős motivációt, nem jutunk közelebb semmihez, a plotban ígért vívódás, a művészek és Curtiz ellentmondásos “imádva-gyűlölve” kapcsolata fel sem sejlik.

A többi karakter a filmtörténelemben járatlanoknak semmit nem mond, vagy ha mond is, még Curtiz karakterénél is inkább egydimenziós. Hiába a szépelgő operatőri munka, hiába az egyébként tehetséges főszereplők, a rendezői szándék, hogy méltó emléket állítson egy Magyarországon született géniusznak, a csoda elmarad. Helyette kapunk 100 percnyi vergődést fekete-fehérben, csakazértis, hogy legalább a művésziesség érzete meglegyen, és az előadás végén a döbbent tekintetek. Ez lenne a magyar film kétezres évekbeli virágzása, amitől Hollywood és a filmes világ hangos? Miért pont ezzel, a nézhetetlenség határát súroló filmmel nyitották meg a magyar filmfesztivált?