Jaffóba nem romokat nézni, hanem önfeledten szórakozni jár az ember: alaposan jóllakni tengeri herkentyűvel a kikötőben, valamint nézelődni és teljesen fölösleges kacatokra alkudozni a suk hapispisen, vagyis a bolhapiacon. Csak úgy kikapcsolódni péntek-szombaton, esetleg hétköznap, ha jönnek a pesti rokonok és üzletfelek. És észre se vesszük, hogy az ország egyik legrégebbi múltra visszatekintő helyén csavargunk, és faljuk a finomságokat, hol vár állott s most nem kőhalom, hanem vad nyüzsgés feledteti a hol dicső, hol egyik-másik oldalnak kényelmetlen múltat.
De turista hetiszakaszunk fellebbenti a fátylat mindenről. És nem csak a szépre emlékezünk, mert legalább olyan fontos leckét kaphatunk a régmúlt kevésbé hirdetett történeteiből. Jaffó, a Jaffa szörp őshazája, ahol a múlt század fordulóján hajókra rakták a szörp nyersanyag-narancsot Európa felé, már az i. e. nyolcadik évezredben is lakott hely volt a régészek szerint. Pedig hol voltak még akkor az arabok meg a zsidók, együtt és külön-külön? Mert ez itt nagyjából az egyik utolsó, legdélibb partszakasz, ahol még viszonylag biztonságosan partot érhettek az Egyiptom, Afrika felől jövő, és északra, a Földközi-tenger keleti kikötői felé tartó, s a part mentén haladó hajók, a globalizáció, akarom mondani a kereskedelem első ügynökei.
Jaffó először az ősköd óta kánaánita város és kikötő volt, egyiptomi források is szólnak róla, és a görög mondavilágban is szerepel, mint Androméda, a szépséges sziklához kötött királylány, akit hálisten az utolsó pillanatban megment a tengeri szörnytől Perszeusz, és már jön is a hepiend. És mindez a jaffai kikötő előtti sziklasornál történt, így lett már az ókorban világhírű ez a vidék.
Persze a zsidó mondavilág is megteremtette a maga történetét. Amikor a Babitstól is ismert Jónás prófétát Ninivébe küldte a Mindenható, akkor ő inkább Jaffóba ment, és hajón próbált szökni küldetése elől, s a többi már történelem, akarom mondani Jónás könyve az őt felfaló hatalmas hallal. A Bibliában Dan törzse uralta ezt a vidéket, akiket a kutatók egy része egyenesen a Danunu nevű, a tengeri népekhez, alias filiszteusokhoz tartozó törzzsel azonosít, de ezt az elméletet az egybites agyú, fajtisztaságban gondolkodók inkább azonnal rázzák le magukról.
Aztán a Biblia szerint Dávid és fia, Salamon foglalta el az itt egyértelműen filiszteusnak megjelölt kikötőt, és ide érkeztek meg a libanoni Türoszból a Szentély építéséhez szükséges szép nagy fagerendák. Aztán Izrael királysága alá tartozott a kettészakadásnál, majd jött a babiloni, illetve asszír fogság, s az északi Tirosz kikötőjében élő föníciaiak lerakata lett a messzi délen. Rövid hasmoneus, vagyis zsidó uralom után jöttek a rómaiak, és nem virággal. Josephus Flavius szerint amikor Cestius Gallus elfoglalta, akkor egytől-egyig megölték mind a 8400 lakóját.
Az Újszövetségben is szerepel, Szent Péter egyrészt feltámasztott egy holtat a városban, másrészt megálmodta a kóser étkezési szabályok feladását, és ezzel, vagyis a zsidó hagyománytól való elszakadással megnyitotta a kereszténységet a nem zsidók előtt, s egyszersmind lezárta azt a hithű zsidók elől.
A hetedik században Jaffót is elfoglalták az alig pár éve muzulmánná lett arabok, és rövid keresztes korszak kivételével itt is maradtak egészen napjainkig. Napóleon bevette a várost, és igen csúnyán viselkedett, amikor lemészárolt több ezer muzulmán foglyot, akik pedig megadták magukat neki.
De a kikötőváros mindent kihevert, és a tizenkilencedik században végre igazán virágzásnak indult. Ebben nagy szerepe lett a divatba jövő keresztény zarándoklatoknak, és az őshazába visszatérő zsidóknak is, akik egészen a huszadik század harmincas éveiben elkészült új, tel-avivi kikötőig itt értek partot, s egy részük itt is telepedett le, legalábbis az első időkben. Nem csoda, hogy innen indították az első viszonylag modern utat Jeruzsálem felé 1869-ben, amikor Ferenc Józsefet várták, aki a szuezi csatorna megnyitása kapcsán beugrott a Szentföldre is.
Annyira bővült a város, hogy 1870-ben lerombolták a keleti, a szárazföld felé emelt falait, feltöltötték a fal melletti árkot, és ebből lett a mai Jefet utca. És a századforduló előtt már kész lett a Jeruzsálem felé tartó vasút is, hozzá a pár száz méterre felhúzott állomás, ahová helyi vicinális vitte a jaffóiakat. És megépült a ma már híres óratorony is az ottomán török birodalom nyugatias fejlődésének, felzárkózásának jegyében, de persze nem csak az ideológia miatt: senki sem akarta lekésni a vonatot, és hirtelen fontos lett, hogy hány óra van.
Az óvárosba vezető régi kaput a régi mecset előtti kút maradványával szemben láthatjuk. Ha bemegyünk a sikátorba, még felismerhetőek az egykori kapu nyomai, az átépített őrtornyok, a kapu boltíve. És még egy szomorú történetet láthatunk a manapság leginkább galériákkal teli egykori kaszba, vagyis arab óváros térképén. Jaffó 1936 és 1939 között, elsősorban a britek ellen folytatott arab felkelés egyik központja volt. Amit az akkoriban az emberi jogokkal, meg a műemlékvédelemmel – finoman szólva – kevéssé törődő brit hadsereg például úgy próbált leverni, hogy robbantásokkal meg buldózerekkel felszámolták a város egy részét, könnyen ellenőrizhető széles utakat vágtak a romantikusan egymáshoz simuló házacskák közé. Így született a szép kis tér a ferences templom környékén, a széles mai Szegev utca, vagy a csinos kis park az óváros egy részének hűlt helyén, benne a kapuféle fehér szoborral.
Az óratoronynál furcsa romot láthatunk: ez volt a városháza, amit 1948 áprilisában – a változatosság kedvéért – a zsidók robbantottak fel, mégpedig a Lehi, egy szélsőségesen arabellenes katonai szervezet az államalapítás előtt. A megfélemlítés sikerült, az 50-60 ezres arab lakosság túlnyomó többsége elmenekült, csak 3800-an maradtak, és kerültek hosszú évekre szigorú katonai ellenőrzés alá Izraelben. 1950-től a várost összevonták a pár évtizede alakult Tel-Avivval, és ma már Tel-Aviv-Jaffóként együtt tisztelhetjük, mint Izrael gazdasági, és kulturális központját.
Gazdag és változatos múltat rejtenek hát Jaffó utcácskái, sok vér és szenvedés tapad a régi kövekhez. De talán éppen ez teremti meg ezen a vidéken azt a páratlanul gazdag kulturális mélységet, a sokrétegű élményt, amiért akár sok ezer kilométerről is érdemes idejönni. Megérezni ebből valamit a napon aszalódás has-hát gyakorlatai helyett és mellett.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
