Jaffóba nem romokat nézni, hanem önfeledten szórakozni jár az ember: alaposan jóllakni tengeri herkentyűvel a kikötőben, valamint nézelődni és teljesen fölösleges kacatokra alkudozni a suk hapispisen, vagyis a bolhapiacon. Csak úgy kikapcsolódni péntek-szombaton, esetleg hétköznap, ha jönnek a pesti rokonok és üzletfelek. És észre se vesszük, hogy az ország egyik legrégebbi múltra visszatekintő helyén csavargunk, és faljuk a finomságokat, hol vár állott s most nem kőhalom, hanem vad nyüzsgés feledteti a hol dicső, hol egyik-másik oldalnak kényelmetlen múltat.
De turista hetiszakaszunk fellebbenti a fátylat mindenről. És nem csak a szépre emlékezünk, mert legalább olyan fontos leckét kaphatunk a régmúlt kevésbé hirdetett történeteiből. Jaffó, a Jaffa szörp őshazája, ahol a múlt század fordulóján hajókra rakták a szörp nyersanyag-narancsot Európa felé, már az i. e. nyolcadik évezredben is lakott hely volt a régészek szerint. Pedig hol voltak még akkor az arabok meg a zsidók, együtt és külön-külön? Mert ez itt nagyjából az egyik utolsó, legdélibb partszakasz, ahol még viszonylag biztonságosan partot érhettek az Egyiptom, Afrika felől jövő, és északra, a Földközi-tenger keleti kikötői felé tartó, s a part mentén haladó hajók, a globalizáció, akarom mondani a kereskedelem első ügynökei.
Jaffó először az ősköd óta kánaánita város és kikötő volt, egyiptomi források is szólnak róla, és a görög mondavilágban is szerepel, mint Androméda, a szépséges sziklához kötött királylány, akit hálisten az utolsó pillanatban megment a tengeri szörnytől Perszeusz, és már jön is a hepiend. És mindez a jaffai kikötő előtti sziklasornál történt, így lett már az ókorban világhírű ez a vidék.
Persze a zsidó mondavilág is megteremtette a maga történetét. Amikor a Babitstól is ismert Jónás prófétát Ninivébe küldte a Mindenható, akkor ő inkább Jaffóba ment, és hajón próbált szökni küldetése elől, s a többi már történelem, akarom mondani Jónás könyve az őt felfaló hatalmas hallal. A Bibliában Dan törzse uralta ezt a vidéket, akiket a kutatók egy része egyenesen a Danunu nevű, a tengeri népekhez, alias filiszteusokhoz tartozó törzzsel azonosít, de ezt az elméletet az egybites agyú, fajtisztaságban gondolkodók inkább azonnal rázzák le magukról.
Aztán a Biblia szerint Dávid és fia, Salamon foglalta el az itt egyértelműen filiszteusnak megjelölt kikötőt, és ide érkeztek meg a libanoni Türoszból a Szentély építéséhez szükséges szép nagy fagerendák. Aztán Izrael királysága alá tartozott a kettészakadásnál, majd jött a babiloni, illetve asszír fogság, s az északi Tirosz kikötőjében élő föníciaiak lerakata lett a messzi délen. Rövid hasmoneus, vagyis zsidó uralom után jöttek a rómaiak, és nem virággal. Josephus Flavius szerint amikor Cestius Gallus elfoglalta, akkor egytől-egyig megölték mind a 8400 lakóját.
Az Újszövetségben is szerepel, Szent Péter egyrészt feltámasztott egy holtat a városban, másrészt megálmodta a kóser étkezési szabályok feladását, és ezzel, vagyis a zsidó hagyománytól való elszakadással megnyitotta a kereszténységet a nem zsidók előtt, s egyszersmind lezárta azt a hithű zsidók elől.
A hetedik században Jaffót is elfoglalták az alig pár éve muzulmánná lett arabok, és rövid keresztes korszak kivételével itt is maradtak egészen napjainkig. Napóleon bevette a várost, és igen csúnyán viselkedett, amikor lemészárolt több ezer muzulmán foglyot, akik pedig megadták magukat neki.
De a kikötőváros mindent kihevert, és a tizenkilencedik században végre igazán virágzásnak indult. Ebben nagy szerepe lett a divatba jövő keresztény zarándoklatoknak, és az őshazába visszatérő zsidóknak is, akik egészen a huszadik század harmincas éveiben elkészült új, tel-avivi kikötőig itt értek partot, s egy részük itt is telepedett le, legalábbis az első időkben. Nem csoda, hogy innen indították az első viszonylag modern utat Jeruzsálem felé 1869-ben, amikor Ferenc Józsefet várták, aki a szuezi csatorna megnyitása kapcsán beugrott a Szentföldre is.
Annyira bővült a város, hogy 1870-ben lerombolták a keleti, a szárazföld felé emelt falait, feltöltötték a fal melletti árkot, és ebből lett a mai Jefet utca. És a századforduló előtt már kész lett a Jeruzsálem felé tartó vasút is, hozzá a pár száz méterre felhúzott állomás, ahová helyi vicinális vitte a jaffóiakat. És megépült a ma már híres óratorony is az ottomán török birodalom nyugatias fejlődésének, felzárkózásának jegyében, de persze nem csak az ideológia miatt: senki sem akarta lekésni a vonatot, és hirtelen fontos lett, hogy hány óra van.
Az óvárosba vezető régi kaput a régi mecset előtti kút maradványával szemben láthatjuk. Ha bemegyünk a sikátorba, még felismerhetőek az egykori kapu nyomai, az átépített őrtornyok, a kapu boltíve. És még egy szomorú történetet láthatunk a manapság leginkább galériákkal teli egykori kaszba, vagyis arab óváros térképén. Jaffó 1936 és 1939 között, elsősorban a britek ellen folytatott arab felkelés egyik központja volt. Amit az akkoriban az emberi jogokkal, meg a műemlékvédelemmel – finoman szólva – kevéssé törődő brit hadsereg például úgy próbált leverni, hogy robbantásokkal meg buldózerekkel felszámolták a város egy részét, könnyen ellenőrizhető széles utakat vágtak a romantikusan egymáshoz simuló házacskák közé. Így született a szép kis tér a ferences templom környékén, a széles mai Szegev utca, vagy a csinos kis park az óváros egy részének hűlt helyén, benne a kapuféle fehér szoborral.
Az óratoronynál furcsa romot láthatunk: ez volt a városháza, amit 1948 áprilisában – a változatosság kedvéért – a zsidók robbantottak fel, mégpedig a Lehi, egy szélsőségesen arabellenes katonai szervezet az államalapítás előtt. A megfélemlítés sikerült, az 50-60 ezres arab lakosság túlnyomó többsége elmenekült, csak 3800-an maradtak, és kerültek hosszú évekre szigorú katonai ellenőrzés alá Izraelben. 1950-től a várost összevonták a pár évtizede alakult Tel-Avivval, és ma már Tel-Aviv-Jaffóként együtt tisztelhetjük, mint Izrael gazdasági, és kulturális központját.
Gazdag és változatos múltat rejtenek hát Jaffó utcácskái, sok vér és szenvedés tapad a régi kövekhez. De talán éppen ez teremti meg ezen a vidéken azt a páratlanul gazdag kulturális mélységet, a sokrétegű élményt, amiért akár sok ezer kilométerről is érdemes idejönni. Megérezni ebből valamit a napon aszalódás has-hát gyakorlatai helyett és mellett.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
