Woyzeck – a Nemzeti Színház előadása Tel-Avivban

Nem tudok vitatkozni azokkal, akik értetlenkedve botorkáltak ki a jaffói Nissan Native Studio nézőteréről a Nemzeti Színház Woyzeck előadása után. Ez volna az élcsapat, a jövő? Ez a produkció reprezentálná a magyar színművészetet a legjobban?

Azok kedvéért, akik nincsenek képben, kénytelen vagyok néhány háttérinformációt leírni, mielőtt leülnék a kaptafámhoz, és az előadásról írnék.

Adva van a Fidesz-Olümposz, ahol a színházi főistent Vidnyánszky Attilának hívják, ugyanúgy, mint a Woyzeck rendezőjét, a fiát. Ez eddig egy szimpla sztori volna a NER-protekcionizmus ezer hasonlója közül.

A különbség csak az, hogy ez a fiatal művész tehetséges.

A neve hátszele nélkül is valószínűleg az élvonalban menetelne, de talán nem kapott volna friss színész-diplomával főszerepet és állást a Vígszínházban. Talán nem állhatna egy államilag támogatott “független” társulat élén ezekben a megszorításokkal terhes időkben. Talán nem rendezhetne a Nemzeti Színházban. És nem az ő Woyzeck előadása nyerné a POSZT fődíját.

Talán.

És nem ő reprezentálná nálunk, Izraelben Magyarországot.

Azt az országot, amit már csak az egyre pofátlanabb protekcionizmus tart össze, és ezért nehéz függetleníteni ettől bármit is, ami onnan jön. Nincs ehhez gyomrom, de enélkül nem teljes a kép.

Én a Színháznak akarok drukkolni, a tehetséges művésznek, és nem az Igazgató Úr fiának. Ezért inkább az előadásról írok.

Nagyon örültem, hogy Georg Büchner Woyzeck című drámája érkezik majd.

Sok film- és színházi változatot láttam, legendás előadásokat, izgalmas kísérleteket. Ezt a romantika korában keletkezett, ám befejezetlenül maradt tragédiát a XX. században minden jelentős színházi irányzat az előképének tekintette. A társadalomtól összeroppantott kisember archetípusa itt, Büchnernél jelenik meg először. A kiszolgáltatottság abszurditása tragédiába fordul. A sötét, depresszív történet senkit nem hagy nyugodni azóta sem.

Ifj. Vidnyánszky Attila hadat üzent ennek a sötétnek. Nála a helyszín egy lepukkant panel-lakás, valahol a világ napos oldalán, távol a német romantika fekete árnyékaitól. Ezek a figurák bekokózva szambáznak, mint a szappanoperáik hősei.

Na, ebből hogy lesz Woyzeck?

Bizakodó voltam az első kulcsjelenet – a Kapitány borotválása – elsikkasztásáig.

Nem lehet elhatározni, hogy azért sem mesélünk történetet – hiszen azt a nagy elődök már megtették –, mert a színpad nem így működik. Az egymás után következő dolgokat a néző időbeli folyamatként, történetként éli meg, és ha nincs benne fejlődés, de minimum kontinuitás, akkor hiányérzete támad, és végigszenvedi csak a rámért két órát. Ez nem a sokk hatása, ez pusztán a monotonitás közönyébe süppedés. Ez nem stiláris kérdés, nem a “Nehezen Érthető Modern Színház” nevű közhely felemlegetése. Ez tőlem nagyon távol áll.

“Radikális vagyok, nem érdekelnek a nézők”: ez kibújás a felelősség alól.

Hiába tölti fel a rendező Büchner töredékét a saját törmelékével, a történet nem egészül ki tőle, sőt egyre hangosabban kiabál a válaszért:

Miért öli meg Woyzeck Marie-t?

A Nemzeti Színház válasza egy mondatban elmondható: A tömegkultúra manipulált véglényekké aláz minket.

Ezt két órán át tolják agresszíven és meglehetősen tagolatlanul az arcunkba.

Pedig az idő a tagolással épül fel.

Ha minden pillanatban pofán akarnak vágni, és mindig ugyanazzal az egy közhellyel, a harmadiknál kikapcsolok, és hagyom leketyegni az időt.

Pedig a csapatért kár.

Az anyag, amit ez a tehetséges társaság összelapátolt, alkalmas volna a Woyzeck című történetet új aspektusba helyezni. Ehhez szükség volna egy rendező pedáns hozzáértésére, arra, hogy mindez, amit belepréselt, illeszkedjen az alaptörténet fő kérdéséhez:

Miért öli meg Woyzeck Marie-t?

Nem lehet egy színész (Nagy Márk) néma arcára bízni egy folyamat megjelenítését úgy, hogy szünet nélkül tíz ember őrjöng körülötte a színpadon.

Nem lehet Marie-t (Barta Ágnes) motívumok nélküli szexuális tárgyként végiglökődni az előadáson anélkül, hogy – akár csak néhány villanásra – felderengjen valami kettőjük viszonyából, vagy annak hiányából. Mert a viszony hiánya is megjeleníthető, és az nem azonos azzal, mikor a szereplők kapcsolat nélkül töltik az időt ugyanabban a térben. Az üresség nem jeleníti meg önmagát. Büchner sem ad sok esélyt, de ezt a keveset jól kiaknázva számos Woyzeck-adaptáció varázsolt már ebből a kis vézna szálból pompás sokszólamúságot. Le lehet mondani erről egy radikális gesztussal, de akkor mi a tét?

Egy nagy szerelem romjai? Két szerencsétlen ember összekapaszkodása a reménytelenségben? Egymás mellé sodródó kamaszok a kényszerűség csapdájában? Bármelyik választ el tudnám fogadni, de azt, hogy még a kérdés sincs megpendítve, azt nem. Sajnos a két főhős – egy-két szép pillanatot leszámítva – nem épít bázist ahhoz, hogy Marie halálát tragédiaként éljük meg a végén.

Pedig erre az alapra ráépülhetne az egész látomás, amit ifj. Vidnyánszky és csapata a történet köré varázsol. Így csak üresen fityeg rajta. A tévéből szappanoperai figurák másznak elő, elkeverednek a szomszéd bárban bulizókkal. Az életünk szappanoperává változik, a tragédiánk banalitássá. Ennyi? Mit állítunk még?

És miért öli meg Woyzeck Marie-t?

Életünk a tömegkultúra szemetében való fuldoklás csupán.

Erre az egy ötletre sorjáznak a jelenetek. Zseniálisak és lapos színházi közhelyek ömlesztve vegyesen, minden dramaturgiai építkezés és rendező elv nélkül. Minden nagyon erős és hatásos akar lenni, és ezt akkor is megunnánk, ha sikerülne.

Az előadás legsikerültebb pillanatai, mikor megbicsaklik a vízió, és visszazökkenünk a valóságba. Átjön a szomszéd (Bordás Roland) egy baseball-ütővel, és csendesen megkéri a bulizókat: maradnának kussban. Sajnos a főszereplők kevés ilyen csendet kapnak, amikor odahúzhatnánk a fókuszt rájuk.

A másik legsúlyosabb hiány az orvos figurájának megoldatlansága. Pedig az ő viszonya Woyzeckkel nagyon jól meg van írva. Igazi hús-vér szituációk. Alakja ebben az előadásban folyton szétfoszlik, minden megjelenése egy új – egyébként jól megoldott – helyzetgyakorlat. Kontinuitásnak nyoma sincs, így a szerep, ami a sarokpontja lehetne Woyzeck történetének, súlytalanul eltűnik a folytonosan áradó impró-orgiákban. Az új és új alakban felbukkanó színész (Szabó Sebestyén László) nem tesz hozzá többet az előadáshoz, mint a sok kreált noname karakter. Pedig az ő ereje, színei alkalmassá tennék őt a szerep eljátszására. Sajnos a koncepció minden jelenetből kollektív improvizációt csinálni – elvette tőle ezt az esélyt. De ez nem az ő személyes problémája. Abból a viszonyrendszerből hiányzik, amely segíthetne felépíteni a Woyzeck-képet. Persze ugyanígy tűnik el a kavargó káoszban a Kapitány és az Ezreddobos is. Ez utóbbi figura (Fehér Tibor) volna ebben az egyszerű történetben a csábító, de mivel Marie-t szinte partiba dobják a bárban bulizó szappanopera-alakok, szomszédok, ő is csak egy elkent szín lett az általános maszatolásban. Talán az Andrest játszó színész (Herczegh Péter) az egyetlen, aki keresztül tudja húzni a figuráját minden káoszon, és így jut neki néhány alaposan elrajzolt pillanat, ami hozzátesz a történethez.

De miért öli meg Woyzeck Marie-t?

Mindezzel együtt egy tehetséges, energikus csapat és egy komoly vízióval érkező rendező munkájának gondolom ezt a produkciót. Nagyon nehéz egy előadást a darab sodrásával szemben úszva színpadra állítani. Komoly tapasztalatot és alázatot igényel. Ugyanolyat, mint megfelelni neki. Az elemzés, az építkezés, a szerkesztés, az ellenpontozás a minden szabályt felborítani kívánkozó alkotóknak is kötelező.

És itt rúg vissza, amire az elején utaltam. Ha nem lesz, aki a “kisvidnyánszky” orrát beleveri a hiányosságaiba, akkor ez az egyelőre még nagyon modoros modernkedés  megcsontosul, és ő nem tudja majd kifutni azt a pályát, amire a tehetsége predesztinálja. Ha a színházi szakmát uraló NER-szervilizmus szent tehenet csinál ifj. Vidnyánszky Attilából, akkor nem tud majd olyan tehetséges lenni, hogy ne faragjon belőle ez a helyzet ügyeletes fenegyereket, kurzus-figurát, akinek mindent szabad. És akkor vége, akkor is, ha a papa tekintélye megvédi majd minden támadástól.

Jó lett volna ezt a produkciót a saját dimenziójában látni: egy független színházi fesztiválon, és örülni a sikerüknek, drukkolni ennek a srácnak, hogy tanulja meg a szakmát és úgy szárnyaljon tovább, ugyanekkora energiával.

Így csak azért aggódhatok, hogy ne húzza le a neve, ami most túl korán méltatlan magasságokba tolta.