A nők teste – meg a joguk hozzá

– Szerezz nekem egy nőgyógyászt!
Végre otthon! Belépek a lakásba és ezzel esik nekem. Merthogy terhes.
– De hát szeded az antibébit, nem?
– Leálltam.
– Valami baj van vele?
– Hízlal.
– Vigyáztunk volna… hogy mit eszel.
– Mindegy. Nem akarok meghízni.
– Most meg a gyerek hízlal majd.
– Hát nem hiszem. Elvetetem.

Na most egy pasinak épp elég nehéz felfognia, hogy gyereke lesz. A pasiknak roppant egyszerű a gondolkodásmódjuk, a gyerek lehetősége csak valami távoli, ködös dolog, ami talán nincs is.

Ezt meg kell emésztenem, ráadásul rögtön megbombáztak ezzel az abortusszal, szóval hirtelen nem is tudtam, mit szóljak. Most akkor gyerekem lesz, de már mintha nem is lenne. Pattogtak a neuronjaim, mint egy pingpongmeccsen.
– Jogom van a testemhez.
– Jogod van. Azért szólhattál volna.
– Nem gondoltam, hogy bekapom a legyet.
– De hát mégis… Szólhattál volna.
– Hát most szólok. Meg akarok szabadulni ettől az izétől.
– Mégis. Megbeszélhetnénk.
– Nehogy már te mondd meg nekem, mit csináljak! Az én testem, az én döntésem!
– Eszedbe sem jutott, hogy megtarthatnánk?
– Minek? Hova? Ebbe a nyomorba?

Körülnéztem, és nem igazán értettem, milyen nyomorról beszél. Jó, ő megszokta Budán a rózsadombi villájukat, ez meg itt Pest, ami kicsit büdösebb Budánál, mert az élet az ilyen büdös, meg koszos, de legalább pezseg valami és lehet csatangolni, különben is olyan kevés dolog elég az ember boldogságához, és akkor mi kell még. És mindig is gyereket akartam. Sokat. De lehűtött.
– Ne erőltesd. Egy rendes kocsira sem telik. Ebbe a kis lakásba akarsz gyereket? Szó se lehet róla. Na nem! Találj egy orvost nekem!

Fel se fogtam igazán, és máris a nyakamba zúdult az új feladatcsomag: ezt csináljam, azt csináljam, találjak orvost, klinikát, és valami családi tanácsadásra is kötelező elmenni.

– Szóval gyereket várnak?
– Nem, kérem, pontosan ez a probléma, nem várunk gyereket, de jönne.
– És mi a baj ezzel?
– Még nem állunk készen rá.
– Persze, túl fiatalok, ez látszik. Hány évesek?
– Én harmincöt, a feleségem harmincnégy.
– Akkor azért már nem gyerekek.
– Nem tudunk a gyerek számára megfelelő életszínvonalat nyújtani.
– Értem. Mit ért azon, hogy „megfelelő életszínvonal”?

„Ööö… a feleségem most nem gyereket, hanem kocsit, villát egy elegáns negyedben, ilyeneket szeretne” – mondanám, de kaptam egy rúgást az asztal alatt, és a feleségem átvette a szót:
– Nem akarjuk, hogy a mi csekély anyagi lehetőségeink miatt kerüljön hátrányos helyzetbe, ha megszületik.
– Látom.
– Később talán.
– Később jobb lehetőségeik lesznek?
– Persze.

A nő tekintetéből sugárzott: „35 évesen ennyire futotta és azt gondolod, lehet még jobb? Hapsikám, csak rosszabb jöhet, ezt elhiheted!” De kedves volt, nem mondta ki. Kicsit ingatta a fejét, firkantott valamit a dossziéba.

Meghúztam magam, jobb volt csendben maradni. Lehet, hogy tényleg jobb, ha nem születik meg. Ha eleve így áll hozzá. Ő meg folytatja, csak mondja, csak mondja.

– Szóval ez így nem megy. Akkor meg inkább elvetetem.
– Tudja, ugye, hogy egy élettől fosztja meg magát?
– Hát élet ez? Különben is, jogom van a saját testemhez! – csattant fel.
– Az engedélyemre azért szüksége van.
– Nem tudom, minek ekkora cirkusz egy vacak abortuszhoz!
– Értem. Még fel kell tennem néhány kérdést. Használnak óvszert?
– Mit gondol, mitől estem teherbe?
– Kérem, a továbbiakban, amíg nem döntenek úgy, hogy gyereket szeretnének, használjanak óvszert.
– Perszepersze, mindenesetre először kapják ki ezt az izét a hasamból!

Az orvos sem örült. Mondta, hogy köteles megtenni, de saját maga ellenére teszi. Hogy ő az életre esküdött. Gondoltam, én is, amikor megházasodtunk. Már csak bábként bólogattam: majd legközelebb megtartjuk, de most nem lehet, most nem alkalmas, mert gyereket szülni csak alkalmas pillanatban lehet, amikor jó kocsija van az embernek. Meg lakása. Aztán egy este összepakoltuk a kis túlélőmotyót, és a feleségem bevonult a kórházba, ahol másnap megejtenék az ügyet.

Egyedül mentem haza az üres kis lakásba, lemondtam a haverokat, hogy ma nincs buli, ma pihi van, nincs fogadónap, ők is pihenjenek, és csak akkor, otthon, egyedül, a sötétben forgolódva kezdtem felfogni, hogy mi is készül itt, hogy mit készül a világ elkövetni ellenem, a gyerekem ellen.
A feleségem elkezdte módszeresen kiirtani a családomat!
Most fogja meggyilkolni az elsőszülöttemet! Azt, aki a jobbomon ülne az asztalnál.
– Palacsinta van, direkt neked készítette az anyád!
– Mákos tésztát akarok!
– De te szereted a palacsintát! Túrós, lekváros, kakaós!
– Mákos tésztát akarok!
Ő már nem lehet ott majd, nem vitatkozhat, mert holnap kinyírják a szerencsétlent, és akkor feküdtem a sötétben, és néztem a plafont, de nem látszott, mert sötét volt.

És akkor felvettem a telefont, hogy felhívom a feleségem, és meggyőzöm, hogy jöjjön el arról a helyről, most azonnal, érte megyek, csak jöjjön haza, és én mindent bevállalok, gazdaggá teszem, veszek egy új autót neki, na nem egy Rollst, de valami normális járgányt, és ha nem akar a gyerekkel foglalkozni, majd én pelenkázom, meg minden. És felhívtam a kórházat, de a nővér azt mondta, már késő van, ilyenkor már alszanak, nem lehet zavarni őket. Nem, nem lehet bemenni sem, tessék holnap jönni. Itt nyugalomra van szükségük… a kismamáknak, tette hozzá.

És akkor nagyon nyomorultul éreztem magam, és nagyon sajnáltam magam, kicsit sajnáltam a feleségemet is, mert mégiscsak az ő hasából kaparják ki a gyereket, de azért legjobban magamat sajnáltam, és csak gondolkodtam, próbáltam megérteni az érthetetlent, és nem tudtam megérteni.

Másnap kiültem a kávézó teraszára. Gondoltam, rendelek egy kis bort. Már szinte élveztem a bor rubin ragyogását a pohárban, már láttam is, ahogy a napfény a fehér abroszra vetíti a nemes nedű játékos visszfényét, jött a pincér, hozott egy üveg bort és elővette a dugóhúzót, lecsupaszította az üveg nyakát, aztán határozott mozdulattal a dugóba szúrta a dugóhúzót, nekiállt kihúzni, és akkor elkezdtek potyogni a könnyeim, mert láttam, ahogy egy ilyen dugóhúzót fúrnak éppen bele az én gyerekembe, aki nem is érti, hogy mi történik, csak úszkál békésen a magzatvízben, és várja, hogy keze meg lába nőjön, és akkor egyszer csak ott terem egy ilyen dugóhúzó, és plaff, belefúrják a kis testibe, a hasába, a szívébe, az agyába, és akkor megölik, feltrancsírozzák, és akkor szanaszét ott vannak a kis hullájának a cafatjai, és akkor bedugnak még egy csövet, és kiszippantják, mint szőnyegből a porszívó az atkát, és akkor kész, egy élet odavan…

És akkor mentem egy darabot, gyalogoltam, hánytam egy kicsit, és megátkoztam magam, hogy ennyire hebehurgya voltam, és hogy ilyen nyavalyás életet élek, hogy még annyi szavam sincs, hogy megmenthetnék egy gyereket, aki az enyém, és akkor hazamentem, és vártam, aztán megjött taxival a feleségem is, és mondta, hogy tiszta kába, hozzak neki meleg takarót, mert most lefekszik. Le is feküdt, bebugyoláltam takaróval, és aludt.
Én meg nem.