Én csökkenthalló vagyok, a szüleim siketek, a feleségem is. A barátaim fogyatékos emberek. A fogyatékosságomat én a balesettel szereztem. Jogot nem az intézményes rendszerben tanultam, hanem autodidakta módon. Kellett, mert ha gyakorlati szintre akarod emelni az ötletedet, ismerned kell a jogrendszer előírásait.

Boaz Ahad Ha-Am mondja ezt, hosszú beszélgetésünk egyik kitérője közben. A balesetben, ami kerekesszékbe kényszerítette, vétlen volt, a mögötte haladó kocsit rátolták a még hátrébb csattanók. Gerincsérülés.

Boaz körülbelül az egész jogrendszert akarja a fejéről a talpára állítani. Szociális projektekben dolgozik. A törvényalkotók számára készít tanulmányokat – vagyis háttéranyagot – siketekről és fogyatékossággal élőkről.

– Makroszinten az izraeli jog a brit jogrendszerre épül, a brit mandátum idejéből, és nagyon liberális – mondja –, csakhogy a vallásos jogászok a vallás rendszerét akarják beemelni, míg az izraeli jog inkább a nemzetközi irány felé halad. A Knesszet képviselői a fejlett (és világi) jogrendszerek gyakorlatát szeretnék lemásolni és Izraelben alkalmazni.

Boaz a rehabilitáción találkozott a magyar Csángó Danival, aki szintén egy autóbaleset vétlen résztvevőjeként szenvedett csigolyatörést és azonnal bénulást. Dani alijázott, és a raananai Lowenstein Intézet rehabilitációjától reméli, hogy ismét járni tud majd. Boaz elsöprő életkedve és gátlástalanul szókimondó stílusa adta az első lökést ahhoz, hogy ma a fogyatékos emberek önálló életviteléért dolgozó aktivista legyen. Inspiráló barátságuk határokon ível át, együttgondolkodásuk előreviszi a magyar és az izraeli fogyatékos társadalmakat.

Boaz tanult Washingtonban a siketek Gallaudet Egyetemén, aztán Izraelben fogyatékosságtudományt tanult. (Ez a társadalomtudomány egyik szakterülete – A szerk.). Most PhD-n van, a témája a jelnyelv elfogadtatása.

– Amerikában polarizált a fogyatékos társadalom – foglalja össze elég nyersen. – Vannak a hardcore kriplik és a lájtosak. Néha azok a legaktívabbak, akik nagyon súlyos fogyatékossággal élnek. Extrém sportokat űznek, motorbicikliznek. Akinek nincs lába és úgy síel, mert meg akarja mutatni, hogy jobb annál, mint akinek megvannak a lábai. A másik oldalon meg azok vannak, akik csak szeretnék, hogy elfogadják őket olyannak, amilyenek.

Mit csinál egy fogyatékosügyi aktivista, aki át akarja szabni a jogszabályokat? Hiszen az alap, a speciális oktatásról szóló törvény már létezik.

– Igen, de a gyakorlati megvalósítást még fel kell építeni. Most az osztálykiránduláson a kerekesszékes gyereket a személyi vagy tanár asszisztens más, könnyített útvonalon viszi. Mi azt szeretnénk elérni, hogy ilyen helyzetben a kerekesszékes gyerek lehetőségeihez igazodjon az egész csoport. A cél az, hogy ne érezze magát kívülállónak.

Dani más problémákkal szembesült Magyarországon. Ahogy Boaz magyarázza: Kelet-Európában a tragédia-modellt alkalmazzák, ami azt jelenti, hogy bekövetkezett a tragédia, és sérült ember beleragad a helyzetébe. Otthon marad, nem remélhet túl sokat, ne is legyen a terhére másoknak. El kell fogadnia az életét, aminek annyi. Van egy másik modell is, a medikális. Itt a mintakép Leonardo da Vinci Vitruvius-tanulmánya: a figurának mindene megvan – ami ettől eltér, azt gyógyítani kell.

A fogyatékos emberek viszont magukból és az ebből kibontható szociális modellből indulnak ki, vagyis: nem veled van baj, hanem a környezeteddel. Dani ehhez a modellhez kapcsolja az eltérő gondolkodásmódot. Ugyanis az alapállás: minek alapján alkalmaznak valakit egy munkahelyen. Azért, mert tud közlekedni a folyosókon, vagy azért, mert képes elvégezni a feladatát.

Hogyan indulhat meg a változás?

Dani szerint Magyarországon az alulról szervezett kezdeményezések is eljuthatnak magasabb szintekre, Boaz úgy látja, hogy Izraelben felülről kell szervezni. – Lobbizunk a politikusoknál – mondja Dani –, hogy változtassák meg a törvényeket és találjanak fedezetet a hatalmas költségekre. De nem értik az elképzelést.

– Értik – szúrja közbe Boaz –, de nem gondolják, hogy megéri.

– Nagy-Britanniában megszüntették az intézményi rendszert, így az emberek a saját otthonukban élhetnek, személyi asszisztensek támogatásával – hozza Dani az európai példát. – Ez az állam számára mégis megtakarítást eredményezett, mert sokan munkát vállaltak és adófizetők lettek. Az Egyesült Államokban a fogyatékos emberek munkaerőpiaci támogatását nem jótékonykodásnak tekintik, hanem nagy üzletnek. Mert hatalmas kihasználatlan munkaerő-tartalék vagyunk. Sok mindent meg tudunk csinálni, amit nem is feltételeznek rólunk, csupán azért, mert megkapjuk a lehetőséget. Ha ezt valaki megérti és ráharap, akkor meglátják benne a befektetési lehetőséget.

– Sok országban a kormány szociális támogatással segíti a fogyatékos emberek életét – világít rá egy sajátos összefüggésre Boáz –, adnak havi 500 vagy 1000 eurót, és a fogyatékos ember otthon marad. De ha egy olyan programot valósítanak meg, amire Dani utalt, akkor az illető elmehet dolgozni, nincs szüksége szociális támogatásra és ellátja magát.

Hogyan lehet elérni az embereket és az állam szerveit?

– Az alulról építkezésehez az amerikai példát vettem alapul, ahol összeszedtek hasonló fogyatékosságal élőket, akiknek nem volt aktivistájuk. Ez komoly kisebbség, Magyarországon a társadalom 10-15 százaléka él valamiféle fogyatékossággal. Ha elérjük őket, ha megértik, hogy a közös problémáik összekötik őket, ha a kezükbe adunk eszközöket, nevesítjük a céljukat, amiért küzdhetnek, akkor közösséggé válhatnak. Akkor azok, akik jobb életet akarnak, önállóan, már társadalmi csoportként jelenhetnek meg a kormányzat előtt. Annak pedig elérhetővé kell tennie a szolgáltatásokat.

Milyen szolgáltatásokra gondolsz?

– Például ilyen a személyi asszisztencia. Az Independent Living Movement (Önállóan Élni Mozgalom) nevű kezdeményezés a 60-as években egy, a Berkeley-re jelentkező, Ed Roberts nevű diákkal indult, akit felvettek, de a kollégium helyett kórházba küldték, mert nem volt akadálymentes a kollégium. A srác mozgalmat indított az azonos jogokért, és sikerrel járt.

Magyarországon is lehet célokat elérni egy mozgalommal?

– A politikai lépcsőfokok eléggé mások Magyarországon, és most még csak itt próbálkozom. A fogyatékosok és a kormány közötti kommunikáció között állnak az aktivisták: ők beszélnek, a politikusok meghallgatják őket. Tegnap a JDC-vel, az egyik legnagyobb amerikai zsidó szervezettel ültem le beszélgetni, hátha segítenek előteremteni a költségeket. A csekket még nem lobogtatom a kezemben, de remélhetőleg gyümölcsöző lesz a kapcsolatunk. Akkor majd és felépíthetünk egy fogyatékosokból és szakértőkből álló csapatot. A fogyatékosok nagyon kellenek bele, hiszen alapelv: Nothing about us without us. (Semmit [döntést] rólunk nélkülünk.)

Izraelben a társadalom látható részei a fogyatékos emberek. Sokkal inkább, mint Magyarországon.

– De nagy probléma az önállósodásuk – pontosít Boaz. – Sokféle állami támogatás jár nekik – parkolás, alacsonyabb adósáv, kisebb rezsi –, amitől elesne a család, ha elengednék a fogyatékossággal élő családtagot. És ha nagyvárosban élsz, csak azt látod, ami ott zajlik. Azonkívül Izraelben nagyon sok a hadsereg sérültje, a veterán hősöknek pedig minden jár. Nem irigylem el tőlük, de tény, a kormány a legfeltűnőbben őket támogatta – ez volt az első lépés. Építettek nekik rehabilitációs intézményeket, sportpályákat, ugyanakkor el voltak különítve, hogy az egyszeri halandók távol maradjanak a tragédiák áldozataitól.

A második fázis akkor következett, amikor sorban jöttek a háborúk. Ötezer helyett lett ötvenezer sérült, vagyis fogyatékos ember. A rájuk fordítandó költségalap megtöbbszöröződött. Pénzt kaptak a fogyatékos emberek, és akik legszívesebben ki sem mentek volna utcára, azokat kimozdították: Járulj hozzá a társadalomhoz, és kapsz megélhetést. A harmadik fázisban az emberi jogok jöttek be a képbe. Vannak vitathatatlan jogaid, akkor is, ha dolgozol, és akkor is, ha nem. Izraelben ma lehet fogyatékossággal élni úgy, hogy dolgozol, és úgy is, ha nem, de akkor is ellátnak. Vagyis szerintem itt – ellentétben Magyarországgal és Dani kezdeményezésével – csak felülről lehet szerveződni. Gondold el, a Knesszetben csak 120 képviselővel kell kapcsolatban lennem, az sokkal kevesebb, mint százötvenezer fogyatékossággal élő.

Dani élete a rehab során és után alaposan megváltozott. Húszévesen lebénulva úgy gondolta, életének egyetlen célja, hogy ne haljon meg. Izraelben viszont nemcsak azt tanulta meg, hogyan egyen, zuhanyozzon, mosson fogat, öltözzön fel, hanem egy új feladat lehetőségét is megkapta: tartson előadást az egyetemen arról, hogy mi történt vele a balesetben és hogyan áll hozzá az új életéhez.

– Aztán visszamentem Magyarországra – folytatja Dani –, és befejeztem a közgázt. Megpróbáltam értelmes dologba kezdeni, de még nem voltam rá kész. Az aktivizmus és a társadalmi változtatás lehetősége érdekelt leginkább. 2012-ben jött el a pillanat: a Sziget fesztiválra akartam menni a kerekesszékkel. Csak annyit akartam, hogy a személyi asszisztensemnek ne kelljen jegyet vennie, mert ő a segítőm, nekem pedig már megvolt a jegyem. Elintéztem, erről csináltunk egy videót, amiben azt kérdeztem, miért én vagyok az egyetlen kerekesszékes a Szigeten. Miért nem gondol erre más is? Néhányan felfigyeltek a videóra, és elindultam az aktivizmus útján. Az emberek megnézték a többi videónkat is, és meglátták a lehetőséget a fogyatékkal élők segítségében.

Boaz beleszól, hogy lenne javaslata Dani mozgalmának nevére: Hung(a)ry for change. De rögtön vitatkozik is: 
– Az individumban hiszek és nem foglalkozom a szociális hálóval. De része kell legyek a kollektív megoldásnak, ezért létrehoztam egy szervezetet Izraeli Siketek Tanulmányai néven, mert szeretnék változtatni a jelenlegi helyzeten. Támogatást nem kapunk, önkénteskedünk. Tíz emberrel dolgozunk, otthonról, ebből három teljes munkaidős. Nemcsak a siketek integrációjáért dolgozik a szervezet, hanem valamennyi fogyatékos ember jóllétéért. Ugyanis itt kategorizálják őket a fogyatékuk szerint, és ha anyagi forrásért folyamodnak mondjuk a vakok, akkor mi velük versenyzünk.

Dani tiltakozik, mert olyan témákon dolgozna, amelyek bármilyen fogyatékossággal élőnek fontosak. A személyi asszisztens jellemzően ilyen: egy látássérültnek csak alkalmanként lehet fontos a jelenléte, míg egy négyvégtag-bénult kerekesszékesnek szinte 24 órás asszisztens kell. Egy értelmi sérült embernek talán csak a döntései meghozásához.

Boaz azzal torkollja le, hogy Izraelben a kategorizálásban osztályrendszer van. Legfelül a hadsereg veteránjai vannak, akik mindent megkapnak. Utánuk az autó- vagy munkabalesetesek. Alul azok vannak, akik elestek az utcán, rákban megbetegedtek, veleszületett problémások, és még alattuk a bevándorlók, vendégmunkások, menekültek, a társadalombiztosítás nélküliek. A juttatások szintenként csökkenők. Ezért is kell egy osztályt teremteni, hogy a támogatások egyenlők lehessenek.

Daninak imponál, hogy Boaz mindig tervez. Azt mondja, ő is felállít stratégiákat. Amerikában megértette, hogy nem tud egyedül létezni. – Ha egyedül harcolsz a jogokért – magyarázza –, hős vagy. Ha tudsz másokkal együtt csinálni valamit, akkor vezető vagy. Régen hős voltam, de vezető szeretnék lenni. Én meg tudom szólítani az embereket, ha beszélek, figyelnek rám. De ha egy csapat ember van mögöttem, akik ugyanazt akarják, mint én, az már erő. Szóval én szeretnék Boazzal együtt dolgozni. Értem, hogy nehéz, de a mi kapcsolatunk értékes, mert ugyanazon a szinten vagyunk.

Fotók: Salamon Sára