Ahogy egy rendes multihoz illik, az IKEA szinte az egész életemet végigkíséri, ország-, rendszer- és kontinenshatárokat nem ismerve. Az első élményem Bécsből származik, még a nyolcvanas évek végéről. Azt hiszem, nem hűtőszekrényért mentünk, hanem csak úgy, vagy kulturálódni, de én még kicsi voltam, úgyhogy két dolog maradt meg: a játékbolt, amiben három pónilovat kellett választanom az ezer közül, meg a golyós játszóhely az IKEA-ban. Aztán változott a rendszer, megnyílt Pesten a svéd kapitalizmus egyik fellegvára (H&M-ért továbbra is Bécsig kellett menni még vagy tíz évig, de most nem róluk van szó), és először volt olyan élményem, hogy nagy is lehetek ám valamihez. A golyós játszóba a húgomat beengedték, engem meg nem.

Később is mentünk családostul, volt svéd húsgolyó – amiben otthon van disznóhús, itt meg van belőle kóser verzió – meg konyhavásárlás, az egyik első coaching projektem keretében meg a Family kártyával ingyen kapott kávét szürcsölgetve ültünk és gondolkodtunk a Kőrösi gimi diákönkormányzatának jobbításán. Nápolyban csak majdnem jutottam el az IKEA-ba, végül minden szükségletünket megoldottuk innen-onnan, a szűkös Erasmus-keretből amúgy se nagyon jutott volna, meg aztán egy évre minek is új dolgokat venni.

Nem emlékszem, hogy melyik alkalom volt az első, amikor elkezdtem vágyakozóan nézni a fiatal párokat, akik lassan andalogva válogatják az új bútorokat a lakásukba. Lehet, hogy 16 voltam, lehet, hogy 22, de ha valaki akkor odajön hozzám, és megmondja, hány évet kell még addig várni, hogy én legyek az andalgó pár női tagja, biztos kupán vágom. Vagy elsírom magam. Vagy mindkettő, időszaktól függően. Az ország- és kontinensváltást hagyhatjuk is, az a kevésbé fontos infó, legalábbis ebből a szempontból.

Eltelt az a sok év, szerencsére azért nem csak a közös bútorvásárlásra való várakozással… és két hete immár másodszor találtam magam a Rison leTzionban található IKEA-ban Dáviddal, ahol mondhatjuk úgy, hogy andalogtunk szekrényeket kutatva. Az igazság az, hogy nagyon fájt a lába, és ezért mentünk hangyalassúsággal. Arra az időre még várni kell, hogy Tamara mindent meg akarjon fogni, és minden apró játékot bele akarjon rakni a nagy sárga zacskóba (azt hiszem, szerencsére, bár most persze nagyon várom, hogy már a maga lábacskáin szaladgáljon). Egyébként meg elhatároztuk, hogy ezúttal – nem úgy, mint három éve, amikor még szinte alig ismertük egymást, és eléggé nagyot ugrottunk a mély vízbe az összeköltözéssel – nem fogunk sok időt és sok pénzt elkótyavetyélni, hanem három szekrényt veszünk és kész.

Otthon felmértem az összes ruha, könyv, gyerek-izébizé folyóméterét, hozzáadtam húsz százalékot a természetes növekedés lefedésének reményében, lemértem, mekkora az új lakás belmagassága, falhossza, és megterveztem azt a bizonyos három szekrényt. Ezekkel érkeztünk Nisszim asztalához, aki segít nekünk összeállítani a kész terméket. Dávid tüntetőleg fél méterre állt meg az asztaltól, és semmit nem szólt, Nisszim természetesen végig hozzá beszélt, még akkor is, amikor az ötödik kérdésére is én válaszoltam. Tamarának elfogyott a türelme, úgyhogy a fájós láb ellenére Dávid vette magához, és sétálgatott vele az asztal körül, hogy én tudjak koncentrálni. Nisszim még akkor is kötötte az ebet a karóhoz, amikor kiválasztottuk az ajtókat, és a „sima fehér” termékleírás nem volt elég neki és én mentem oda leellenőrizni, hogy épp melyik skandináv falu nevét viseli. Tamara még jobban sírni kezdett, úgyhogy Dávid elvitte messzebbre sétálni, immár a hordozóban.

Ekkor jött el a győzelem pillanata! A két Pax után eljutottunk Ivarhoz, amihez már nincs 3D-s szemléltető tervező program, csak papír alapú lista. Elvileg nem is jár hozzá szakértő segítség. Nisszim – akire eddigre már öten vártak – egyszer csak rám nézett, meg a magammal hozott tervre, és miután hangsúlyozta, hogy ezt nekünk kell összeállítani, és ő már csak hobbiból magyaráz nekem, elkezdte a tervem alapján felírogatni a listára, hogy miből hány darabot kell majd a raktárban összeszedni. Dávid visszajött a sétájáról, és ennek ellenére, Nisszim már nekem adta át az utolsó tudnivalókat a megrendeléshez és fizetéshez.

Érdekes kísérlet lenne ugyanezt megcsinálni a világ néhány országában, és megnézni, hogy hol veszik az első pillanattól fogva komolyan a nőt. Persze a fordítottja sem tekinthető egyértelműnek: hol meri felvállani a férfi, hogy a barátnője, felesége jobban képes megtervezni a szekrényt vagy bármit, mint ő. Azt hiszem, hogy Izraelben és Magyarországon is Nisszim az átlagos és Dávid a kivétel, még jó, hogy ha nem írnám most ezt a cikket, Nisszimet már el is felejtettem volna (főleg, hogy azóta már volt dolgunk a szekrényszerelőkkel, a költöztetőkkel, a lakás tulajával, meg legalább nyolc különböző mesteremberrel és eladóval, akik mind férfiak voltak persze, és mindegyikről egész történetet lehetne írni).

A másik tanulság és megjegyezni való, amit már biztos kitaláltatok, hogy andalgó párnak és babás családnak lenni belülről nézve nem annyira romantikus dolog… Viszont azt gondolom, – és fontos észben tartanom –, hogy kívülről igenis az. Nem vagyok az a típus, aki a tanulságokat és okosságokat a falra kirakja, de eddig még valahogy mindig sikerült előhívni magamból a pont erre vágyakozó szinglit, vagyis inkább a párját kereső csajt.

Igen, akkor, amikor a legnagyobb dugóban sikerül elindulnunk, amikor Tamara ledobálja a húsgolyó apró morzsáit a földre, amikor ránk szól a takarító, hogy miért a tejes részlegen ültünk le, amikor szoptatok, és közben ránk nyit a másik anyuka, mert elfelejtettem magunkra zárni az ajtót, majd rosszallással néz rám, hogy hát ez a gyerek már tök nagy, mit keresek vele a babaszobában, aztán amikor mégiscsak megveszünk néhány elég felesleges cuccot és a fáradt pénztáros ránk szól, hogy miért nem raktuk ki az összeset a kocsiból a futószalagra, meg amikor Dávid elfelejti, hol parkolt, és mindkettőnk telefonja lemerült, Tamara meg már nagyon elfáradt ebben az egész szekrényvásárlósdiban – hogy csak ennél a bizonyos napnál maradjak. (És még csak össze sem vesztünk, az nem szokásunk – szerencsére.)

Szóval babás családnak lenni igenis romantikus dolog, még az élet apró-cseprő, idegesítő és fárasztó pillanataiban is, amiket mégsem cserélnék le semmire. Még akkor sem, ha úgy egyedül mehetnék a szekrényterveimmel, aminek hatására Nisszim az első pillanattól fogva komolyan venne.