Ez a levél nem a postaládámban landolt, hanem a kocsim szélvédőjén. Mint a többi más, hasonló vételi ajánlattal bombázó küldemény, ez is ott végezte volna, ahol a többi, a szemétkosárban. Minthogy azonban feltűnt, hogy vélhetően gyermekkéz rótta rá a közlendőjét, hát vettem a fáradságot, és…
Kétnyelvű volt az iromány, nehezen silabizálható. Fájdalom, egyik nyelvet sem mondhatom általam elsajátítottnak. Igaz, az ulpánon, hála csoporttársaimnak, akik tekintélyt parancsoló kitartással álltak ellen az alefbétnek, némi jártasságot szereztem az oroszban, de azért addig mégsem jutottam el, hogy rég elfeledett ákombákomokból szemezzek ki bármiféle tudnivalót is.
A héber passzussal sem boldogultam igazán, és megvallom, nem csak azért, mert a papírnak ez a fele volt fölfelé, ezt a felét szívta ki a nap. Az olvasással még így is elvoltam, az értéssel gyűlt meg a bajom.
Na tehát akkor összegezzük: déli dögmeleg, itt az autóm, amott egy pad néhány, a lakás-katlan hevéből kimenekülő éltesebb hölggyel és úrral – s közöttük én, egy cetlivel a kezemben, amelynek közlendője most már egészen bizonyosan mindörökre titok marad előttem.
Sto gyéláty? – ötlött eszembe a nagy gondolkodó (a Hatodik) örökbecsű problémamegoldó útmutatása, és a padon ülőkhöz fordultam:
Gyévocski, sto gyéláty?
És mintegy varázsütésre, megelevenedett az elébb még elfekvőnek tetsző ülőalkalmatosság népessége. Hiába no, a közös nyelv és a kölcsönös segítségnyújtás hagyományos tisztelete (vesd össze: a KGST), szóval költői túlzással mondhatom, szinte felpattantak a padról és egymás szavába vágva próbálták megértetni velem azt, amiről akkor még fogalmam sem volt, hogy mi. De úgy két-három perc múlva elcsendesedtek és reményt vesztve pillogtak egymásra: mit kezdjenek ezzel a pasassal, velem, aki még oroszul se tud?! Hogy került ez egyáltalán Izraelbe?
A csontfejű botra támaszkodó bácsi találta fel magát elsőre. Magához intett, belém karolt, és eltotyogtatott a járda széléig, majd lassú, óvatos mozdulatokkal térdre ereszkedett. Onnan lentről nézett fel rám, s intett, hogy kövessem! Alig valamivel ütemesebben mellé ereszkedtem, majd követve az öreg mozdulatait, immár jómagam is hasmánt hevertem a járdán. OK, eddig megvolnánk, de mire fel ez a délidei tornaóra? Aztán, ahogy alább hagyott az öreg zihálása, mert ez a mutatvány-sorozat aligha volt neki mindennapos produkciója, előre nyújtotta karját, és bütykös ujjaival a kocsim alváza felé kalimpált.
Hanem addigra már ott állt körülöttünk a szóban forgó pad teljes népessége, és néhány arra kóválygó járókelő, akik egymás szavába vágva fennhangon értékelték az általuk szemlézett helyzetet, miszerint egy öregúr, és egy még annál is idősebb, hasmánt a járdán vizslatja egy üt-kop-pecs járgány alvázát. Amennyire onnan lentől, a békaperspektívából meg tudtam állapítani, teljes egyetértésben voltak, s alighanem én voltam az egyetlen, akinek fogalma sem volt arról, hogy mibe keveredett, s hogy ebből a lehetetlen szituációból miként fog kikecmeregni.
Deus ex machina!
A segítség most is az égből, pontosabban fogalmazva fentről érkezett, egy csapat tinédzser személyében, akik azonnal befurakodtak a szépen gyarapodó bámészkodók közé. A vékonydongájú vörös srác bújt először kocsi alá, majd kisvártatva két, még éppen hogy kismacskával a kezében kászálódott ki a maga vállalta szorult helyzetéből. A helyébe egy másik kölyök furakodott, aki aztán egyenként adogatott ki még három, igencsak tarka egyedet. Aha..! A cicák az autóm alatt kerestek menedéket a hőség elől, s vélhetően erre akart figyelmeztetni egy állatbarát sietős soraival: óvatosan az indulással!
A tömeg lassan oszladozott, a padot is visszafoglalták az őslakosok, egyszóval helyreállt a világ rendje. Honnan, honnan nem, valaki parizerfélét szedett elő, és apró cafatokra tépve etette tenyeréből a kicsiket.
Csak mi ültünk még mindig a járdán a tűző napon, az öreg meg én. Ekkor vettem észre, hogy alig karnyújtásnyira, egy tarka macska néz bennünket kitartóan. Mintha mérlegelné, hogy most mit tegyen, és esküdni mernék, de mintha még biccentett is volna.
Lehet, hogy ezt csak én képzelem így. Végül is egy állattól minden kitelik…
Én minden esetre visszabiccentettem, elvégre emberek vagyunk.
* * * *
Otthon vettem észre, hogy a kétnyelvű levélke meg szőrén-szálán eltűnt. Talán valamelyik ebadta vágta zsebre, s majd sok-sok év múlva erre hivatkozva beszéli el fiainak, unokáinak, hogy egyszer volt, hol nem volt…
Újságíró
