Grafika: Lou Kiss
Grafika: Lou Kiss

Még a hónap elején eljátszottam a gondolattal, mi lenne akkor, ha mindenki, aki a folyó és a tenger között él, szavazna a választásokon. Le kell szögeznem, hogy ezt senki sem szeretné. Mi elsősorban azért nem, mert félünk. Hogy ők miért nem? Sok okot tudok feltételezni. Nemzeti büszkeség, a megalkuvás veszélye, csalódás, fásultság, és talán az is, hogy a demokratikus részvétel az ország ügyeinek igazgatásában nagyon-nagyon távol van a palesztin felebarátaink mindennapi tapasztalatától. Részben miattunk, részben pedig saját politikusaik miatt.

(A szerkesztő megjegyzése: A legutóbbi, szeptemberi választások előtt írt cikk – tekintettel a közeledő márciusi választásokra – semmit sem veszített aktualitásából.)

A választásokhoz közeledve a kampány kísértetiesen hasonlítani kezdett a Fidesz jól ismert félelemkeltő, háborús szövegeihez. Pedig van itt elég konfliktus és háború anélkül is, hogy kormányunk és pártunk ezt vizionálná és a falra festené. Úgy látszik azonban, hogy Irán és a terrorfenyegetés már nem elég a választók megfelelő mozgósításához, ezért Bibi is a választási csalás réméhez folyamodik. Persze nincs egyértelműen kimondva, hogy hol is vannak azok a bajos szavazókörzetek, ahol se rendőr, se felügyelő, se semmi nem elég, ezért kell még jó néhány kamera is a helyiségbe, de persze mindenki tudja, miről és kikről van szó. Ők azonban még mindig szerencsésebbek, mert az izraeli arabok (vagy politikailag korrektebben: az izraeli állampolgársággal rendelkező palesztinok) és a beduinok talán így vagy úgy akadályoztatva vannak a szavazásban, de mégiscsak élhetnek a választójoggal.

Akarjuk vagy nem, itt él azonban másik majdnem ötmillió ember is – ki karanténba zárva, ki gyakorta ellenőrizve –, akinek semmilyen befolyása nincs arra, hogy a sorsukat nagyban meghatározó izraeli kormány és a knesszet kikből fog állni. Arról, hogy ez miért van így, már sokan és sokat írtak, nem is próbálom újra megfogalmazni. Viszont, gondoltam, megkérdezek közülük néhányat, mi lenne, ha… Előrebocsátom, hogy ők a kollégáim, tehát nem is csak békekedvelő, de a békéért aktívan dolgozó emberekről van szó, akik sok nagyon pozitív helyzetben is találkoztak izraeliekkel. Ők is hangsúlyozták, hogy senkit nem képviselnek, amit mondanak: magánvélemény. Én pedig megígértem, hogy nem fogom őket névvel megemlíteni, hiába van magyarul az Új Kelet – sosem lehet tudni.

A legkonkrétabb választ egy ramallahi nőtől kaptam – az egészben az a legérdekesebb, hogy senki se jönne rá, hogy nem izraeliről van szó:

– Komoly esélyét látom annak, hogy a választások újra kudarcba fulladnak. Ha szavazhatnék, a Kék-Fehér pártra adnám a voksom, abban a reményben, hogy Ganz baloldali koalíciót alakítana.

Következő interjúalanyaim férfiak voltak. Az egyik megpróbált átfogó képet adni arról, hogy mit gondol az utca embere:

– Először is fontos, hogy lássuk: a környezetem, a családom a mindennapi gondjaival van elfoglalva, igyekeznek dolgozni, ellátni a gyerekeket, és semmi energiájuk nincsen arra, hogy az izraeli választásokkal foglalkozzanak, mert úgysem fognak semmilyen érdemi változást hozni. Ehhez hozzájön még a csalódás a saját politikusainkban, a megakadt békefolyamat, és a hétköznapi nehézségek is, amin helyi szinten azért mégiscsak nekik kéne javítani.

– És neked mi a véleményed?

– Én ugyan érdeklődve kísérem a fejleményeket, de közben nem hiszek túlságosan egy „jobb politikus” győzelmében. A Közös Lista jó elképzelésen alapul, talán, ha egy ilyen együttműködést szorgalmazó párt hatalomra tudna kerülni, akkor tényleg történne valami. Ugyanakkor, a leghitelesebb politikusaik már kiszálltak a pártból, ezért jelenlegi formájukban rájuk se szavaznék jó szívvel. Tudod, én úgy látom magunkat, a palesztinokat, mint őslakosait ennek a földnek. És ahogy más helyeken is jellemző, az őslakosok maradnak, bármi is legyen… persze vannak olyanok is, akik elmennek. De nagyon sokunknak fontos a föld, akár úgy is mondhatnám, hogy az anyaföld. A családomból is vannak emberek, akik bármit megtesznek azért, hogy egy pár olajfát gondozzanak, hiába teszi nagyon nehézzé ezt a hadsereg. Szóval, úgy is lehet mondani, hogy mi itt vagyunk és maradunk, jöhetnek-mehetnek a telepesek, a hadseregek, ahogy tették az eddigi több ezer évben is.

Ennél még meredekebb választ kaptam harmadik beszélgetőtársamtól:

– Hogy érdekel-e az izraeli politika és a választások? Régen nagyon érdekelt és fontosnak tartottam. Most viszont már úgy látom, hogy nem a politika fogja elhozni a változást az emberek életében. Elsősorban nem itt, a Közel-Keleten, sem Izraelben, sem az arab országokban.

– Mégis, van olyan párt, amire szavaznál?

– Azt mindenképp még írd le, mert fontos, hogy mindennek ellenére én lennék az első, aki elmenne szavazni, ha lehetne. Akár palesztin, akár izraeli választásokról legyen szó. Nem látok olyan pártot viszont, amelyikre nyugodt szívvel bíznám az ország irányítását. Ha lehetne, egy olyan pártra szavaznék, amelyik kimondja: mindenki egyenlő, legyen nő, férfi, keresztény, zsidó, muszlim, fekete, vagy fehér… ha ilyen párt kapna hatalmat a kezébe, talán jó dolgok is történnének itt a környéken.

Zárszónak pedig csak egy gondolat: lehet, hogy mégsem kéne annyira félnünk egymástól?

Az írás az Új Kelet újság szeptemberi számában jelent meg.