Nézem a hanukai fánkdömping kínálatát: Szürreális vizuális költemények. Az amcsi ízléstelenség és a keleti bazár-világ metszéspontjáról. Szerencse, hogy nem vagyok édesszájú, így aztán másodlagos az ízvilág. 

Bár az a gyanúm, hogy készítőknek is. 

Ezeket designerek alkotják, nem cukrászok sütik. Gondolom, nem a nagyi receptje játszik, hanem a piackutatás. Vélhetően hamarosan magáévá teszi a fánk-biznisz az összes mesefigurát, aztán – ahogy a játékiparban – a horrorfilmek jönnek majd. Legvégül pedig –azoknak akiknek semmi nem elég – a politikusok. Mindenki leharaphatja a fejét a kedvencének. Ha hajlandó lesz belerondítani vele az ünnepi asztalba. 

A fantáziának csak a fantáziátlanság szabhat gátat, ahogy a gyerekekből élő iparok. Már többször bebizonyították.

Bár a fánknál még egy dolog útban lesz: a technológia. Pontosabban az, hogy nem árt, ha a termék ehető, esetleg finom. 

Ha ez az apróság nem lenne útban, már volna olyan fánk, ami elfogyasztás után világítana a gyomorban. Egy okos-telefon applikáció vezérletével sorra gyúlnának ki bennünk a fények, ahogy kitelik az ünnep. 

Egy megoldás lenne, ha a jövő fánkjai már nem az ízlelőbimbóknak készülnének.

Hiszen mi az édes íz? Egy ingerület. 

Az izraeli tudósok megoldottak már ennél nehezebb problémát is.

Kell egy anyag, ami az édeset érző bimbóink receptorait be tudja csapni, hogy azt érezzük, édes van a szánkban. Esetleg lehetne mindjárt az agykéreg azt a területét stimulálni, ami az édes érzetet dolgozza fel.

Egyszerűbb, mint az ehető fánkokkal vacakolni.

Addig is, míg a fényes jövő futur-fánkjai elkészülnek, én leadnám a voksom:

A “kis csúf”, amit a piacon sütnek.

A forró olajból frissen ki, bele a fahéjas cukorba. És kész.

Nem bírtam ki, megkóstoltam.

Tervben volt egy fánk-beszerző körút. Lefújtam.

Gyere csufi, hazaviszlek!

A szépéket meg nézze a tévéreklámokban, akinek applikáció nőtt a nyelvére.

Gyere csufi, hazaviszlek!