Már soha sem lesz olyan, mint volt…

Minden eddig oly egyszerű dolgot, mint például a bevásárlás, meg kell fontolnom. Ma már maszkkal megyek. Kesztyűt is húzok. Az üzletek előtt újfajta utcai szemét képződik az eldobott gumikesztyűkből.

A Facen összefutok magyarországiakkal. Hirtelen szembe találom magam az ottaniak nihili elkeseredésével. Így szükségessé válik számomra is szavakba önteni belső ujjongásom okát, mely már napok óta felváltotta bennem az akkori fásult rezignációt.

Licman ultraortodox egészségügy miniszterhez hasonlóan én is valamilyen eksztatikus csodavárásban vagyok, bár nem a megváltó pészah előtti megérkezte, hanem a gazdasági élet április 22-ét követően beígért visszavezetése okán.

Világos, hogy véget ért valami! Ezen a tavaszon új világ születik, mert a régi így nem folytatható.

Már soha sem lesz olyan, mint volt az, aminek soha sem lett volna szabad ilyennek lennie.

A paradigmaváltás egész életünket átalakítja majd, siettetve az új technológiákra való átállást. Az eddig tétován végrehajtott robotizáció, melyet a munkanélküliség rémétől rettegő államok is hátráltattak, most majd új löketet kap, és ezzel párhuzamosan elhalaszthatatlan lesz változtatásokat eszközölni a társadalmi újraelosztás terén is.

Miért vagyok ilyen optimista? Mert a nagy cégek továbbra is optimalizálni akarják majd bevételeiket, de most kiderült, hogy az egész eddigi rendszer nagyon sérülékeny. Olyan munkaerő kell, mely nem betegszik le. Viszont fogyasztókra is szükség van, ergó biztosítani kell, hogy a tömegek továbbra is fogyasztók maradjanak, még akkor is, ha a robotizáció miatt nem is találnának munkát és bevételt.

Süt a nap. Meleg tavaszi szél simogat. Alig várom, hogy holnaptól végre, összes (majdnem összes) festményem postázása után végre én is otthonról várhassam az új idők eljövetelét.