Egyrészt védettségérzés, felelőtlenség, mint régen. Tizenötödikén a bank majd elnézi a nagy mínuszt, ahogy mindenkinek, mert mást nem tehet. Az is jó, hogy az utak üresek, és nagyszerűen lehet közlekedni. Nagyon jó, hogy csend van, és semmilyen hivatal nem zaklat sürgős elintéznivalókkal. Boldog pihenés, még a nyári vakációnál is jobb, mert még hónapokig nem kell visszakerülni abba a malomba, amiről csak most érzem, hogy milyen súlyos teher.

Másrészt viszont vágyódás a régi élet után. Nosztalgia a budapesti, és az elmúlt évek összes utazásai után, amikor még csak úgy szabadon röpködhettünk, kirándulhattunk a világban.

Reggeli ébredéskor örömmel konstatálom, hogy a madarak trillája a fákon még mindig ugyanaz. Miért is változott volna meg? – nevetek magamon. A reggeli kávé mellett tovább kuncogok, hallván a hírekben, hogy a Hamasz pénz helyett egy újfajta elszámolási eszközt talált ki: a rakétákkal való fenyegetőzést. Ha nem adunk lélegeztető berendezéseket, mert nekik csak hatvan van, akkor annyi rakétával fogják elárasztani Izraelt, hogy itt se fogja tudni használni senki a meglévőket.

Péntek van, így pészah előtt, korán indulok hazulról. Soha nem mennék a negyedünkben lévő olcsóbb szupermarketbe, de öreg barátaink kérésére annak a négy árucikknek a megvásárlására, melyre szerényen megkértek, mégis csak kénytelen vagyok odavezetni. Felszerelkezem gumikesztyűvel és az egyszer használatos papírmaszkommal, melyet már többször alkohollal bepermeteztem, a légszűrő szivacsát külön is, és mégis olyan kellemetlen szaga van. Mint tudjuk, ha nem kemikáliáról van szó, akkor a szag egyenlő a baktériummal, mely most egyértelműen az általam korábban kilélegzett bacik tenyészetére utal.

Hiába érkeztem korán, már hosszú sor áll a közért előtt. Az automata kocsikiadó folyamatosan azt kommunikálja velem, hogy visszatolhatom a bevásárlókocsit, melyet még ki sem vettem. Akárhányszor is pötyögöm be újra a személyi igazolványszámomat, nem hajlandó új kocsit kiadni. A bejáratnál álló őrtől kérek segítséget, aki válasz helyett belülre visszalépve magára zárja az ajtót. Dühömtől és elkeseredésemtől fűtve a kijáraton keresztül rontok be a főpénztárhoz, ahol hamarosan segítséget is kapok, és maga az üzletvezető jön ki velem, és kódolja át a makacs gépezetet. A sor ezalatt tovább nőtt. Olyan hosszú, hogy lehetetlen tartani a falak keretében a kétméteres távolságot. Az emberek türelmesen várják, hogy kettesével beengedjék őket. A sorbaállást külön bonyolítja az üzlet előtti balkon részre benyíló oldalfolyosó, ahova a vásárlók a liften érkeznek, és nem értik, hogy az előttük álló sor már sokkal hátrább kezdődik.

Folyamatos a konfrontáció, és én érzem, ahogy emelkedik bennem az adrenalinszint, amint védem sorbéli helyemet az ügyeskedő, vagy csak egyszerűen értetlenkedő betolakodóktól. Dühös vagyok, hogy itt kell állnom, amit jó szántamból sose tennék. Nyugtatgatom magam, hogy ez a legkevesebb, amit fokozottan veszélyeztetett, kedves barátaimért tehetek, és ez a gondolat végül segít is.

Bejutva elkap a vásárlási láz. Már hosszú ideje csak interneten rendelek élelmiszert, és így elég leszűkült az étrendünk, az ottani egysíkú választék miatt. Ilyet is, olyat is veszek, holott naivan bevásárlószatyor nélkül érkeztem. Fizetés után ki az autóba. Az autó kulcsát korábban lehámoztam a kulcscsomómról, hogy csak ezt az egyet vigyem magammal az esetleges fertőzést kerülendő. Végre több mint egy óra után lehúzom az arcomról a maszkot. A kesztyűket az autóban ülve – még a kezemen – bekenem alkoholos zselével, átkenve mindent, amit kintről magammal hoztam: fizetőkártyát, kulcsot, kilincset, kormányt és mindazt, amihez hozzáérhettem a beszálláskor. Végül kidobom a kesztyűket is. A maszkot még a nyakamban hagyom, hisz egy tálca tojást is kell majd vennem barátainknak a forgalom hiányában csak három percre lévő Montefiori negyed tojásosánál.

Az adott címen az üzletet könnyű megtalálni, mert itt is hatalmas sor tekergőzik.

Újra fegyelmezem magamat, “ezt barátaidért teszed, és így az is megbocsájtható, ha a még mindig be nem fejezett munkáid helyett az egész délelőttöd rámegy ennek a fél kézben is elférő, pár darabnak a megvásárlására.” Itt vallásosok is állnak a sorban, akiktől külön is tartok a bnei-braki válságos vírushelyzet okán. További fél óra, amíg az utca közepétől a bejáratba helyezett asztalig araszolunk. Most értem csak meg, hogy a mögöttem várakozó vallásos apa miért hozta magával orgonasípok módjára magassági sorrendbe állítható fiait, mert csak egy tálca tojást adnak egy embernek. A fiúk mindegyikének ki lett most osztva egy-egy bankó, én viszont nem kapok, csak egy tálcával, így magamnak már nem vehetek.

Ismét kocsiba ülve azon töröm fejemet hazáig, vajon öreg, de jól szituált barátunk miért szeret ilyen üzletekben vásárolni az “amhával” (a néppel) együtt, ahol folyamatos a konfrontáció esélye, és az ember ki van téve mindenféle frusztrációnak, melyet az ember szükségszerűen elszenved, amint az olcsóbb tojást árusítók és az azt vásárlók közé kerül. Tisztában vagyok ez utóbbi gondolatom fonákságával. Mindig is utáltam az ilyen különbségtételeket, és nem akarom magamat a kiváltságosok közé sorolni. Hisz szegény gazdagság az enyém, tekintvén, hogy férjemmel egész eddigi életünk során alig tudtunk szabadulni a teljes anyagi összeomlás rémétől, és ez a félelem különösen aktuálissá lett most. Az egy tálca tojáson nyerhető tíz sékel viszont túl nagy áldozatot követelne tőlem ahhoz, hogy én így próbálhatnék spórolni.

Megérkezvén barátaink ajtajához, felakasztom a kilincsre a zacskót, földre teszem a tojásos tálcát, majd tisztes távolból felhívom őket. Odabent cseng a telefon. Duplán is hallom a hangját, a tavaszi napsütéses levegőn át és a telefonomon is. Nevetve csodálkozik, hogy elmentem tojást venni nekik. De hát át is küldted a pontos címet – emlékeztetem, kedves türelmet erőltetve hangomra. Persze, csak segíteni akartam nektek – feleli –, ha nem kaptál volna tojást magatoknak, mert itt mindig van.