Négy és fél hét sokkal több idő, mint az ember gondolná. Négy és fél hete csak a WhatsAppon látom a nénikémet, aki nagyon hiányzik.
Négy és fél hét alatt megszoktam, hogy csend van az eddig mindig zajos Levinsky utcában, hogy gumikesztyű és maszk nélkül sehova nem megyünk. Rutinná vált, hogy hazaérve fertőtlenítő kendővel takarom le a lábtörlőt, és cipőt, zoknit levéve arra állok mezítláb. Hogy minden egyes előre csomagolt élelmiszert áttörlünk fertőtlenítős kendővel – ki tudja, ki pakolta, fogdosta. A zöldséget, gyümölcsöt megmossuk, mielőtt eltesszük.
Megszoktam, hogy van terem az utcán. A sorban, a bolt előtt vagy a boltban senki nem liheg a nyakamba. Nem furakodik senki a személyes terembe. Megszoktam a hőmérőzést a nagy boltnál, a kiadó pultot a zöldségesnél. Megszoktam, hogy mindenre várni kell. Megszoktam, hogy a világ ma ilyen.
Reggelente az ágyamból az eget bámulom. Késett ma a reggeli járat – már megszoktam, hogy jönnek a repülők –, hiába volt eddig nagyobb a forgalom, most a csendben jobban hallani. Fekszem az ágyon és bámulom az érkező gépet. Napjában olyan hét-nyolc is érkezik talán. Nem tudom, kik és honnan jönnek, nem tudom, miért. Van idő gondolkodni.
Sokat jut eszembe Kertész: „nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság.” Igaza van. Teljes képtelenség így élni, maszkok–fertőtlenítők–gumikesztyűk Bermuda-háromszögében, rettegve a többiektől, kétkedve, kételkedve nézni minden tüsszentő, szipogó, köhécselő emberre, de mégis. Négy és fél hét alatt természetessé, rutinná vált minden, amit soha nem gondoltunk volna.
