Nem könnyű napon vagyok túl… Úgy tűnik, életemben először süllyedtem a kétségbeesés érzésébe.
Személyes szinten: anyám már rég egyedül van, és nem látogathatjuk meg, közös széder estéről szó sem lehet; férjem tüdőgyulladással fekszik itthon (legalább nem korona, tesztelték); katona fiamat közel egy hónapja nem láttam, nem tudni, mikor engedik haza a bázisról; légyinvázió alatt áll a ház (ma már több tucatnyit megöltem); enyhén szólva nem lelkesedem az otthonról végzett munkáért; A nap fénypontja a kutyákkal való séta (legalább senki nem számolja a métereket, 100-nál többet csinálok).
Nemzeti szinten: hatalmas a csalódás, hogy akinek alternatívát kellett volna nyújtania, szavazóit elárulva a korrupt Bibi mellé állt; a stresszorok és pesszimisták inflációja mellett a mérsékelt hangúak deflációja van (akik kinyitnák a szájukat, máris elnémítják őket); az ultraortodoxok elpusztítják az országot, és ezt mindenki tudomásul veszi, mintha sorsrendelet lenne; a fullasztó tény, hogy nincs hová menekülni, mert az egész világ recesszióban van (és légi közlekedés sincs); a rendetlenség a válságkezelésben (légzőkészülékek exportja külföldre / korona-betegek behozatala Izraelbe). És végül – az ország történetének legpazarlóbb kormányának megalakítása a legnagyobb gazdasági válság idején, mikor egyértelmű, hogy minden létező tisztségviselő a semmi ügyek minisztere lesz, miközben az, aki már soha nem hagyja el a miniszterelnöki rezidenciát, úgy játszik velük, mint a gyurmával.
Kimentem a kertbe, hogy felvidítsam magam azzal, ahogy minden virágban pompázik, és hogy az idén rengeteg mandula lesz. Aztán mikor visszamentem a házba, és kisebbik fiam szobájából olcsó keleti zene bömbölt, rájöttem, hogy ez még rosszabb is lehet…
Kellemes pészachot!
Értékesítési igazgató, Haifa
