Nem könnyű napon vagyok túl… Úgy tűnik, életemben először süllyedtem a kétségbeesés érzésébe.
Személyes szinten: anyám már rég egyedül van, és nem látogathatjuk meg, közös széder estéről szó sem lehet; férjem tüdőgyulladással fekszik itthon (legalább nem korona, tesztelték); katona fiamat közel egy hónapja nem láttam, nem tudni, mikor engedik haza a bázisról; légyinvázió alatt áll a ház (ma már több tucatnyit megöltem); enyhén szólva nem lelkesedem az otthonról végzett munkáért; A nap fénypontja a kutyákkal való séta (legalább senki nem számolja a métereket, 100-nál többet csinálok).
Nemzeti szinten: hatalmas a csalódás, hogy akinek alternatívát kellett volna nyújtania, szavazóit elárulva a korrupt Bibi mellé állt; a stresszorok és pesszimisták inflációja mellett a mérsékelt hangúak deflációja van (akik kinyitnák a szájukat, máris elnémítják őket); az ultraortodoxok elpusztítják az országot, és ezt mindenki tudomásul veszi, mintha sorsrendelet lenne; a fullasztó tény, hogy nincs hová menekülni, mert az egész világ recesszióban van (és légi közlekedés sincs); a rendetlenség a válságkezelésben (légzőkészülékek exportja külföldre / korona-betegek behozatala Izraelbe). És végül – az ország történetének legpazarlóbb kormányának megalakítása a legnagyobb gazdasági válság idején, mikor egyértelmű, hogy minden létező tisztségviselő a semmi ügyek minisztere lesz, miközben az, aki már soha nem hagyja el a miniszterelnöki rezidenciát, úgy játszik velük, mint a gyurmával.
Kimentem a kertbe, hogy felvidítsam magam azzal, ahogy minden virágban pompázik, és hogy az idén rengeteg mandula lesz. Aztán mikor visszamentem a házba, és kisebbik fiam szobájából olcsó keleti zene bömbölt, rájöttem, hogy ez még rosszabb is lehet…
Kellemes pészachot!
Értékesítési igazgató, Haifa
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
