Emléktúra Jom HaSoára

Idén is sziréna emlékeztet a Jom haSoára, az izraeli holokauszt emléknapjára, amit már 1951 óta mindig niszán hónap 27-én, egy héttel pészach után tartanak. Volt vita, hogy esetleg tevet hó tizedikén, egy hagyományos vallási gyásznapon legyen az izraeli emlékezés, vagy pészach előtt egy nappal, vagy szeptember elsején, a szörnyű háború kitörésének hivatalos napján, de végül ezt választották.

Ezen a napon pont nem történt különösebb szörnyűség, vagyis hát az évnek mind a 365 napjára lehet találni olyat abból az időszakból, de eget rengetőt pont nem jegyeztek fel. Az lehet, hogy csak túlélők, emlékezet és dokumentálás nélkül maradt mondjuk egy különösen kegyetlen tömeggyilkosság Ukrajnában…

Vonat a semmibe – fotó: a szerző

A Jad Vasemen, vagyis egy megemlékezésnek szentelt hely felállításán viszont nem volt vita. Már 1942 szeptemberében, amikor a család még Siófokon nyaralt, mit sem sejtve arról, hogy három év múlva a visszatérőket számlálják, szóval már ’42-ben elkezdték tárgyalni a majdani intézményt a messzi Európából érkező hírek miatt. ’45 augusztusában Londonban is ez volt a téma egy cionista megbeszélésen, és ’46 februárjában irodát is nyitottak evégett Jeruzsálemben. De aztán jött a függetlenségi háború, a harc a túlélésért, és egy időre lekerült a napirendről a mártírok emléke. Előre kellett nézni.

Osztálykép vagy iskolai kórus? – fotó: a szerző

1953-ban aztán törvényt hozott a kneszet az intézmény felállításáról, és a következő évben letették az alapkövét. Hogy honnan e furcsa név? Ézsaiás prófétánál az 56-dik fejezet elején ez áll:

וְנָתַתִּי לָהֶם בְּבֵיתִי וּבְחוֹמֹתַי יָד וָשֵׁם, טוֹב מִבָּנִים וּמִבָּנוֹת; שֵׁם עוֹלָם אֶתֶּן לוֹ, אֲשֶׁר לֹא יִכָּרֵת.‎

Vagyis: “Fenntartom nevük emlékét házamban és falaimon belül, különbül, mint a fiak és a leányok. Örök nevet adok nekik, amelyet nem lehet eltörölni.” Az Úr Ézsaiás hangján itt konkrétan a heréltekről szól, hogy ha szépen viselkednek és megtartják a szombatot, akkor gyermekek nélkül is fennmarad emlékük. A Jad Vasem valóban erre született: hogy fennmaradjon az áldozatok neve és ezzel emléke, hiába égették el őket, próbálták még nyomukat is beszántani gyilkosaik. Bárkik is voltak életükben: felnőttek, gyermekek, szegények, gazdagok, alacsonyak, magasak, urambocsá spekulánsok. Mert csak azért gyilkolták meg őket, mert zsidók voltak.

A fegyveres hősök – fotó: a szerző

Az intézménynek számos fontos része van. Látogatásunk elsősorban a nagyszerű múzeumba vezet, már ha szabad ilyet mondani egy ilyen témában született kiállítóhelyről. De az új, 2005-ben átadott múzeum valóban kiváló, az egész világról csodálják a muzeológusok, számos helyen áhítoznak hasonlóan kifejező és intelligens helyről. Egyszerre hat az intellektusra és az érzelmekre, gazdag és mégis követhető, szemléletes és rendszerszerű. Ha végigjártuk, először is a nevek csarnokába jutunk. Ott leadhatjuk rokonaink, ismerőseink nevét, akik még esetleg nincsenek az adatbázisban, mert a Jad Vasem gyűjti az áldozatok nevét, egyik legfontosabb küldetése éppen ez.

Aztán ha kijutottunk a város látképét elénk táró teraszra, levegőt vettünk, és még érzünk magunkban erőt, akkor menjünk tovább. Nézzünk be a művészeti múzeumba, ahol színvonalas időszakos kiállításokat rendeznek, sétáljunk el az emlékezés sátrához, ahol a koszorúzásokat tartják az állami vezetők, s ahol a mozaikpadló alatt a táborokból hozott hamvak vannak. Igen, ez a mi ismeretlen katona sírunk…

A mozaik alatt krematóriumok hamvai – fotó: a szerző

A Jad Vasem központi terén Nathan Rapoport két domborműve mesél az ötvenes évek holokauszt-látásmódjáról. Egyik oldalán a varsói gettófelkelés lánglelkű fiatal harcos-hősei, a másik oldalon meg a birkaként a vágóhídra vánszorgó nyomorultak. Bizony ez a dichotómia uralta évtizedekig, nagyjából az 1961-es Eichman-perig a helyi közbeszédet, s a túlélők inkább hallgattak, hiszen 99,9 százalékuk nem illeszkedett se ebbe, se abba a csoportba. A valóság összetett volt és a túlélésről szólt, hősök voltak a kenyeret lopó vagy szerző ügyeskedők éppen úgy, mint akik fegyverrel a kezükben vállalták gyakorlatilag a kollektív öngyilkosságot a sokszoros túlerővel szemben, és mindenki egyformán nyomorult volt, mert a fasiszta diktatúra az életük kiöltésére tört. Ilyen lehet a többség gyilkos uralma a kisebbség felett.

Az áldozatok – fotó: a szerző

Aztán ha még mindig bírjuk, akkor menjünk be a gyerekházba, ahol a másfél millió meggyilkolt gyermekre emlékeztetnek a gyertyák, s nevük és életkoruk folyamatos felolvasása. A bejáratnál a szobrok, mint az osztályképek, mint a gyerekkórusok, vagy amit belelátunk. Az emlékmű-szoba oldalánál pedig Janos Korczakra emlékeztető dombormű.

Korczak a rá bízott gyermekekkel – fotó: a szerző

És még mindig nincs vége. Felüdülésként bátran olvassuk el a fák elé tett táblácskákat: minden fa egy-egy zsidókat mentő nem-zsidóra emlékezik, a Világ Igazaira, akik életük, és gyakran szeretteik életének kockáztatásával mentették embertársaikat. Szerencsére olyan sokan voltak, hogy kicsi hozzájuk a kert, ezért ösvény vezet lefelé az elpusztított közösségek völgyébe, és az út mentén egy falon táblácskák vannak azoknak, akiknek már nem jutott hely, köztük id. Antal Józsefnek, Antall József miniszterelnök apjának.

Az úton láthatunk marhavagont, amilyennel a zsidókat szállították a lágerekbe, svéd vöröskeresztes kocsit, amivel az ember-roncs túlélőket kórházakba vitték a háború után, és végül a völgyben megnézhetjük minden olyan zsidó közösség nevét, ahol több mint százan éltek a háború előtt. Föntről Európa térképét adja a zegzugos kő-labirintus.

A közösségek nevei – fotó: a szerző

Ekkor nagyjából mindent láttunk, amit egy röpke túrán láthatunk. De az intézmény ennél jóval nagyobb: van itt oktató-központ, audio-vizuális terem, ahol filmeket is nézhetünk, könyvtár, és a világ legnagyobb archívuma a holokauszt témakörében, amit tudósok rendszeresen kutatnak.

Akár zsidónak, akár kereszténynek születtünk, akár buddhisták, ateisták vagy buzgó vallásgyakorlók lettünk, ezt a helyet mindenképp vegyük fel a bakancslistánkra, életünk során fel kell keresnünk, hogy jobban értsük a körülöttünk lévő világot.