Sokaknak nincs problémájuk a telepek egyoldalú Izraelhez csatolásával, mert úgy gondolják, Izrael megérdemli ezt a földet, és hogy joga van magát minden áron megvédeni. Ez a hozzáállás „racionális”, ahogy a nacionalizmus is. Csakhogy a történelem megmutatta, hogy ez hosszú távon káros a társadalomra, mert például fasizmushoz vezethet.

Január végén érkezett meg a Trump-kormány új béketerve, amelyet tanácsadója (és veje), Jared Kushner dolgozott ki. A terv alapján Jeruzsálem osztatlan fővárosa lenne Izraelnek, a ciszjordániai telepeket pedig Izraelhez csatolnák. Nem érvényesülne továbbá a „visszatérés joga”, és a leendő önálló palesztin állam csak szigorú feltételek betartásával jöhet majd létre. (Ráadásul nem egybefüggő területen, hanem elszórtan, és külön ironikus, hogy Gáza föld alatti alagúttal lenne összekötve Ciszjordániával.) E feltételek betartását az USA és Izrael ellenőrizné. Ha létrejön a palesztin állam, a fölötte gyakorolt „biztonsági ellenőrzés” olyan mértékű lenne, hogy Izrael beleegyezése nélkül még nemzetközi szervezethez sem csatlakozhatna. Ennyire lenne önálló a tervben vázolt palesztin állam.

A palesztinok természetesen nem voltak elragadtatva ettől a „béketervtől”. Az EU is kritikát fogalmazott meg, főleg a telepek bekebelezése miatt, hiszen azok létezése évtizedek óta sérti a nemzetközi jogot. Az érintett palesztinoknak az USA 50 milliárd dollárt ajánlott fel fejlesztési támogatásként, csakhogy nagyrészt az arab országok finanszíroznák, és formája ki sincs alaposan dolgozva. Mindezek függvényében nagyon nehéz másnak látni az ajánlatot, mint a lekenyerezés gesztusának.

Az izraeli kormány teljes támogatással fogadta a tervet, hiszen az legitimálná a jelenleg fennálló helyzetet, ami kizárólag nekik kedvez. A jobboldalon csak a radikális telepesek hangoztattak biztonsági aggályokat – ami nehezen magyarázható, hiszen eddig is ők élveztek katonai védelmet a palesztinokkal szemben. Egy olyan mélyreható konfliktusban, mint ez, valós béketerv csak az lehet, ami mindkét félnek kicsit fáj, amikor mindkét fél úgy érzi, kompromisszum születik, tehát valamit fel kell adniuk elképzeléseikből. Ha egyiknek sem fáj, akkor a konfliktus már magától megoldódott, ha pedig csak egyik félnek fáj, akkor az nem béketerv, hanem a másik fél egyoldalú támogatása.

Sokaknak nincs ezzel problémájuk, úgy gondolják, Izrael megérdemli ezt a földet, és hogy joga van magát minden áron megvédeni. Ez a hozzáállás „racionális”, ahogy a nacionalizmus is. Csakhogy a történelem megmutatta, hogy ez hosszú távon káros a társadalomra, mert például fasizmushoz vezethet.

Helyezzük magunkat egy pillanatra egy palesztin személy helyébe. Az oszmán-török időkben (1800–1915) Palesztina népességének 9-12%-a volt zsidó, míg 90-86%-a muszlim. A brit mandátum alatt (1922) az arány 11:78-ra módosult, 1945-ben az arány már 31:60. Az 1947-es ENSZ egyezményben (ahol a palesztinok fizették meg az európaiak bűntudatának árát) a két állam létrejöttét szavazták meg, kb. 50-50 százalékos területmegosztással (ld. Jewish Virtual Library: Demographics of Israel).

Ez a felosztás 1967-től kezdve évtizedről évtizedre csökkent a palesztinok kárára; ma a ciszjordániai területek kétharmada izraeli fennhatóság vagy ellenőrzés alatt áll. Persze létezik népvándorlás, de akkor nem mész oda, nem veszed el a földjüket (arra hivatkozva, hogy az égő csipkebokor nektek ajándékozta, meg arra, hogy a palesztin araboknak európai fogalmak szerint nem volt államszervezetük), és nem létesítesz etnikai alapú államot, ahol az ott élő nép másodrangú állampolgárrá lesz, vagy elmenekül, vagy beszorul egy kis lyukba, ahol még az életüket is ellehetetleníted. Illetve lehetséges ilyet teremteni, de akkor megint felmerül a fasizmus és a morál kérdése.

Ha ezt a Monty Python komédiát idéző tervet abból a szemszögből nézzük, hogy egy nép, mely földjén, melyhez több száz éve kötődik, többségben élt, száz év leforgása alatt ilyen lehetetlen helyzetbe került, rögtön érthető, hogy még a klasszikus „két-állami terv” is megalázó kompromisszum a palesztinok számára.

Kushner kissé arrogánsan jelentette ki, hogy a palesztinoknak nem kéne „elszúrni” a terv által nyújtott lehetőséget, ahogy a létezésük óta „minden mást is elszúrtak”. Szerinte a kérdés az, hogy a palesztinok akarnak-e végre egy államot vagy sem. Erre a kijelentésre Noura Erakat, egy amerikai-palesztin emberi jogi ügyvéd válasza igen találó: „Ez egy nagyon fura kérdés. Tegyük fel, valakinek a házát ellopod, a tulajdonost bezárod a padlásra víz nélkül, de felajánlasz neki egy napi adagot, a saját házában, a padláson… És még meg is kérdeznéd tőle, melyik a jobb – hogy tető van a fejed felett vagy ha egyáltalán nincs tető fölötted?”

Szinte biztos, hogy sokakat ez sem győz meg, és továbbra sem értik a palesztinok makacsságát meg azt, hogy miért nem partnerek a tárgyalásokon. Valójában pont azért, amiért az izraeliek sem.

Nagyon érdekes és tanulságos kísérletet végeztek izraeli résztvevőkkel 2002-ben. Két véletlenszerű csoportra osztották őket, az egyik csoportnak izraeli, a másiknak palesztin béketervet kellett értékelnie. Nem meglepő módon, az izraeli béketervet nagyobb arányban fogadták el. Arra számíthatnánk, azért, mert az jobban képviselte az izraeli érdekeket. De nem! Amit a résztvevők nem tudtak: mindkét csoport azonos szöveget kapott. (Ráadásul a béketerv az izraeli kormány fogalmazványa volt.) Vagyis akik elutasították, a tartalomtól függetlenül azért tették, mert azt hitték, a palesztinoktól származik. A kísérletet megismételték palesztinok körében is – ott is ugyanezt az elfogultságot találták. A kutatásnak fontos tanulsága, hogy valójában nem a kézzelfogható politikai tényezők – a területek, Jeruzsálem státusza, a vallás vagy az erőforrások kérdése – tartják fenn a konfliktust. Nem, hanem pszichológiai tényezők, mint az identitás és a bizalmatlanság.

A jelenlegi helyzet nem fenntartható – sem erkölcsi, sem fizikai okok miatt –, és nem valószínű a „két-állami” megoldás sem. Mindkét változat további konfliktusokhoz, erőszakhoz és nyomorúsághoz vezet – mindkét oldalon. A megoldás egy közös, demokratikus, világi (a vallástól elválasztott) állam létrehozása, alkotmányba foglalt jogokkal és a népesség megoszlását reprezentáló parlamenttel. (Ezt a megoldást palesztin és izraeli értelmiségiek is támogatják). Ha hiszünk az európai állam-modellben, akkor nem szabadna képtelenségnek találnunk az olyan demokratikus államot, ami nem egy (zsidó) etnikumon alapszik, hanem egy nemzeten, különböző etnikai és vallási hovatartozású polgárokkal.

Persze az ember hajlamos túlaggódni, ha ilyen drasztikus változások állnak a küszöbön. A fehér amerikai rabszolgatartók féltek, hogy a feketék, ha felszabadulnak, bosszúból lemészárolják őket. A hatvanas években attól féltek, hogy tömegesen fordulnak majd ellenük, ha több polgárjogot kapnak. Pedig a legtöbb ember valójában csak élni szeretné az életét. Érdemes lenne lehetőséget adni nekik erre.

*Szekeres Hanna szociálpszichológia doktorandusz az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, vendégkutató a Héber Egyetemen és az Amszterdami Egyetemen.