1991-ben alijáztam. Főleg kamaszkori dacból vagy lázadásból. De semmiképpen nem cionizmusból.

A Jeruzsálemi Héber Egyetem előkészítőjére jelentkeztem még Budapesten, szüleim tudta nélkül. Azt sem tudtam, hogy hol van Izrael, vagy mi a fővárosa. Addig még repülőn sem utaztam.

Apukám fogadásokat kötött a család többi tagjaival, ki ér haza előbb a reptérről: én vagy ők? Három napnál tovább sehol sem bírtam ki honvágy nélkül, apu nélkül.

Félig sikeresen, félig nem, elvégeztem az előkészítőt.

Maradhattam kollégiumban nyár közepéig, de át kellett költöznöm Kiriat Hajovelbe.

A kerület központjába jártam vásárolni, és egy alkalommal a kezembe került egy csomag fagyasztott meggy. Nagyon megkívántam a meggylevest, de főzni nem tudtam.

Épp arra járt egy idősebb pár, akik maguk közt magyarul beszéltek. Gondoltam, a néni biztos tud főzni.

Megkérdeztem szépen, illedelmesen: „Kezét csókolom, nem tetszik tudni véletlenül, hogy’ készítik a meggylevest?”

A néni elmondta, megköszöntem, és mentem volna tovább, de a bácsi szó szerint elkapta a grabancomat: „Hát te ki vagy és mit csinálsz itt?”

Rövid beszélgetés után a bácsi megadta a telefonszámát, hogy hívjam, amikor akarom.

Nem hívtam.

Pár nap múlva az ajtómon volt egy cetli a telefonszámmal, és ezzel a néhány szóval: „Várunk! Muci és Karcsi.”

Értem jöttek, hazavittek, jól tartottak, és egy igazán kellemes, nevetéssel teli esténk volt.

Fogadott szüleim
Fogadott szüleim

Miután – másokhoz hasonlóan – nem maradhattam a kollégiumban, hazamentem látogatóba Magyarországra. Akkor bennem még semmi nem változott, lázadtam, balhéztam, hisztiztem, próbáltam mindenen megsértődni…

Visszajöttem.

Összeköltöztem egy másik magyar sráccal, aki egyik napról a másikra elköltözött (már nem is tudom, miért), aztán egy dél-amerikai új bevándorlóval, aki szintén lelépett, s magával vitte néhány személyes holmimat is…

Röviden: az utcára kerültem.

Nappal a King David szállodában pincérkedtem, éjjel egy kiégett sörözőben aludtam.

Néhanapján felhívtam Muciékat, hogy persze, minden rendben, de látogatni nem mertem elmenni, nehogy kiderüljön, hogy nincs hol laknom.

Egyik nap megjelent Karcsi a munkahelyemen, feldúlt állapotban. Csak annyit mondott: „Vagy hazajössz, vagy hazáig pofozlak.”

Karcsival nem lehetett vitatkozni.

Hazamentem hozzájuk.

Megkaptam a dolgozószobát a nagy könyvespolccal, teles-tele Rejtő Jenővel, meg más kincsekkel. Ott lógott egy tábla is: „Könyvet kölcsön nem adok, én is úgy szereztem.”

Muci és Karcsi nem kérdeztek semmit, nem sürgettek sehova. Amikor reggel felébredtem, kaptam teát és kávét, szendvicset, amikor éjjel hazajöttem, a nappaliban félig szunyókálva vártak.

Mosav Even Szapir a jeruzsálemi Hadasza Ein Kárem kórház után van, erdővel körülvéve. Olyan hely, ahol két lépés a természet, a nyugalom. Sokat csavaroghattam, mivel Lajtos Muci (Lívia) és Karcsi ott laktak. Lassan-lassan elkezdtem segíteni otthon. Főztünk (életem első, saját készítésű tejbegrízét is ott égettem oda), takarítottunk, mostunk, és nagyon sokat nevettünk.

Mindenkinek fogadott lányukként mutattak be. Bár volt lányuk is, fiuk is, akik itt születtek, velem beszélgettek a legtöbbet – főleg magyar kultúráról, könyvekről, versekről.

Őszinte, igaz szeretetet kaptam tőlük. Semmiért sem haragudtak meg, pedig egyszer „véletlenül” kicseréltem Karcsi színtelen hennáját vörösre, amitől az egész feje narancssárga lett, és így kellett rokonlátogatásra mennie Pestre.

Karcsi borzasztó ízű likőröket gyártott otthon, csak az iránta érzett tiszteletből ittam meg. Egy- egy korty után felkiáltottam, hogy meg fogok vakulni, és különben is haldoklom az alkoholtartalomtól, de Karcsi csak annyit mondott: az még mindig jobb, mint narancssárga hajjal Pesten sétálni.

Ha ők nincsenek, most nem itt tartanék.

Fogadott nővérem és bátyám a Lajtos családból a mai napig tartja velem a kapcsolatot. Van kihez mennem ünnepen.