Az 1990 és 2010 között alijázott magyar anyanyelvű nemzedékről szóló új program első lépései
Harminc éve érkeztek az első hivatalosan szervezett diákcsoportok Magyarországról Izraelbe, érettségizett diákok, akik Izraelben kezdték el egyetemi tanulmányaikat. Az évforduló adta a hamar megvalósult ötletet: a magyarországi zsidóság örökségét ápoló és őrző cfati Emlékmúzeum és az Izraelinfo digitális hírmagazin közösen lendült neki egy új programnak, hogy összegyűjtse és megőrizze az 1990 és 2010 között alijázott nemzedék történetét. A program rögtön nevet is kapott, és A mi alijánk címmel figyelmezteti az Izraelinfo minden olvasóját arra, hogy valami új készülődik.
Ha már megvolt a program, gazdája is akadt, aki gondozza, a következő lépésre kerestük a választ: hogyan lássunk hozzá? Hogyan mutathatjuk be az ezredforduló magyar anyanyelvű oléit?
Kérdőívet készítettünk, egyre táguló körben terjesztettük, vártuk és várjuk a kitöltött lapokat, a visszaküldött válaszokat. És akkor nem várt jelenségre figyeltünk föl: a leírt kérdések és a válaszok szinkronja elmaradt. Világos kérdésekre bizonytalan válaszok érkeztek, más kérdésekre elmaradt a válasz, kérdésre (jó zsidó szokás szerint) kérdéssel válaszoltak: mire vagyunk kíváncsiak?
Ahogy egykor mondták: „Mindenki, aki utánam érkezett, új ole.” Igen ám, de egykor tudták, hogy jöttek új olék. Közben változott a világ, és a régiek ítélete elterjedt: „Nincsenek már, elfogytak Izraelben a magyar anyanyelvűek.” Ezért az új program első célja, hogy elmondja, jöttek és azóta is, mindig érkeznek újak. Ennek bizonyítása a második lépés. Be kell mutatnunk őket, láthatóvá kell tenni az ezredforduló új, magyar anyanyelvű nemzedékét az izraeli társadalomban. Az egykori diákcsoportok tagjai és néhány idősebb társuk időközben megtalálta a helyét, tevékenységi körét új otthonában, eredményeket ért el, családot alapított, gyerekek, unokák születtek. Szűkebb körben ismerik egymást, de számukra is ki kell tágítani a kört, hogy megismerkedjenek egymással.
Ha alig tudunk róluk, hogyan mutassuk be őket? Természetesen első kézből. Nekik maguknak kell elmondaniuk a saját történetüket, és a program gazdáinak feladata, hogy a résztörténetekből egészet gyúrjanak össze.
Hogy mire vagyunk kíváncsiak? A száraz életrajzi adatokon kívül (erre is!) a mindennapok történetére. A kérdőív végén, étvágygerjesztőnek felsoroltunk néhány kérdéscsoportot, abban bíztunk, ihletet ad, és ki-ki a saját résztörténetével hozzájárul az egészhez. Sajnos nem ez történt. A legtöbben figyelmen kívül hagyták a kérdőívnek ezt a részünkről legnagyobb izgalommal várt részét. Mások egy-egy mondattal válaszoltak a témakínálatban felsorolt kérdésekre. Alig jött egy-két történet, rövid epizód, holott mindenkinek van mit elmondania arról, miért alijázott, mit remélt, mit talált, milyen humoros, bosszantó vagy szomorú, elkeserítő élménye volt/van, mikor és minek örült, hogyan vált vagy nem vált izraelivé, a megváltozott, mindenki számára nyitott világban miért épp itt, a világtérképnek épp ezen a pontján vert gyökeret, mit tud nyújtani egy már felépült, naponta fejlődő modern társadalomnak, és mit ad tovább örökségül szabre gyerekei, unokái számára.
Erre vagyunk kíváncsiak. Mindennek az elbeszélésére, nem kérdésre adott rövid válasszal, hanem kérdésre megfogalmazott rövid történetekkel: amikor megérkeztem a Ben-Gurionra…, amikor megpróbáltam az utcán/üzletben/munkahelyen/egyetemen először héberül beszélni…, amikor megismertem a férjemet/feleségemet/legjobb barátomat/gyerekeim barátainak a családját…, amikor először jártam Jeruzsálemben/a Negevben/a Golánon/a Galilban…, amikor diplomát kaptam/végzettséget szereztem Izraelben…, amikor először látogattam Magyarországra/látogattak hozzám magyarországi rokonok/barátok…, amikor az első születésnapot ünnepeltem/ünnepelte a feleségem/a férjem/a gyerekem Izraelben…, amikor először láttam, mit jelent Izraelben jom kipur/a függetlenségi nap/peszah/szukot/a holokauszt emléknap…, amikor bevonultam/nem vonultam be, mert…, amikor a gyerekemet elkísértem a lengyelországi/auschwitzi útra…, amikor megértettem az első héberül beszélő filmet/színházi előadást…, amikor elolvastam az első héber újságot/könyvet…, amikor először fürödtem Izrael három tengerében…
Soroljuk még? Testre szabott rövid, egy-háromoldalas történeteket, elbeszéléseket, epizódokat várunk, lehetőleg héberül (de magyarul is lehet), ha nem írásban, küldjétek hangfelvételben. És küldjetek sok-sok képet az ezredforduló Izraeljéről (városok, tájak, mindennapok pillanatképe, otthonotok, munkahelyetek, kirándulások, családi ünnepek), milyennek láttátok Izraelt, hogyan találtátok meg a helyeteket. Képekben elbeszélt történetekre is kíváncsiak vagyunk.
Történelemkönyvet írtok, írunk közösen arról, ahogyan az újabb magyar anyanyelvű izraeli közösség látja az ezredforduló Izraeljét. Rendkívüli, vissza nem térő alkalom első kézből továbbadni, amit csak mi tudunk, ami mindannyiunk közös története, a gyerekek, az unokák és a következő nemzedékek szellemi öröksége.
