Néhány napja csont-sovány bácsi képe tűnt fel az izraeli Facebookon, kezében egy táblával. Segítséget kért, hogy elmondhassa a kaddist, a halotti imát szeretett testvére emlékére, mert ehhez tíz felnőtt férfi, minján kell.
„Szeretett testvérem emlékére, aki megmentett a budapesti gettóban a haláltól és idő előtt elhunyt.” – állt a kérésben, tehát az Izraelinfo is megjelent a sírnál vasárnap este 7-kor, a holoni temető egyik eldugott pontján.
Háromnegyed hétkor már elég sokan voltak, világos volt, hogy a minjan nem kérdés. Az arcokból ítélve etiópok, jemeniek, askenáziak, marokkóiak, horgolt kipások, akiken látszott, hogy mindig viselik, fekete kipás jesiva bócherek, és szekulárisok, akiken látszott, utoljára pészachkor a széder elmondásánál tettek a fejükre egy kapedli-szerűséget. De most kicibálták a fiók mélyéről, és eljöttek.
Ha egymás megsegítéséről van szó, akkor nincs megosztottság, sok éves személyes tapasztalatunk is mutatja, hogy ilyenkor mindent felülír a közös izraeli, zsidó, és legfőképpen emberi mivoltunk. Olyan száz körül lehettek a férfiak, s 1-2 nő is, amikor megérkezett a bácsi.
Alig ismert rá a sírra, panaszkodott is, hogy hova lettek a kövek, mert addigra szorgos kezek megtisztították, alaposan lemosták testvére, Áron Szimcha Leiter síremlékét. De az ima után ismeretlenek mécsest is átnyújtottak neki, többen követ tettek a rá, és valaki virágot is hozott. Ismét „éltek a kövek”.
A bácsi nem akart beszélni újságíróval, de egy jelen lévő unokaöccse elmondta, hogy bátyja, akiért a kaddis szólt, 2012-ben hunyt el. A háború idején ő, a nála csak 5-6 évvel idősebb testvér gondoskodott a pesti gettóban kisöccséről, miután szüleiket elhurcolták. Aztán együtt alijáztak az ötvenes években, együtt is maradtak, együtt éltek egymást támogatva mindvégig. Nem nősültek meg, nincsenek gyerekeik.
És egy maszk nélküli kép a segítséget kérő Facebook-oldalról.
