MishpahaNagyjából húszan voltunk abban a 2009-es Taglit-csoportban – fiúk, lányok, főleg persze Budapestről –, mind zsidók, így vagy úgy. Kicsit vagy nagyon. A többség számára a zsidóság valamiféle egzotikum volt, amiről hallottak talán egy keveset otthon, de a részleteket elnyelte a múlt, a nagymama – és a származás kimerült valamiféle a zsidónegyedhez fűződő megfoghatatlan spirituális kötődésben.
Aztán fogott minket a repülőgép – ezt a szedett-vedett, értelmiségi-balos csürhét –, és leszállt velünk Izraelben. Ahol minden zsidó. A táblák. A városok. Az utak. És nyilván a rengeteg zsinagóga is, meg a kalapos-kaftános nagyonzsidók. Az egész bámulatos volt, és valahogy… idegen.
Az utazás harmadik napján érkeztünk meg Cfatra. Addigra már voltunk Haifán és Meronban, láttuk Tel-Avivot és Galilea hegyeit. És napról napra idegenebb lett ez a zsidó világ, amelynek ránk kellett volna simulnia. Ismerősnek kellett volna lennie – de nem volt az. Más volt – izgalmas és vakmerő, meg ugye hangos és otromba.
Aztán megállt a busz egy cfati dombtető kis terén, kiözönlött belőle a nép, és bent találtuk magunkat a mi két világunk egyesülésében.
A múzeum nem nagy, se nem különösebben modern. De a benti tér körülvett, megnyugtató félhomályával ránk borulva kezdett el mesélni a múltról, amelyről a többség csak keveset tudott. A mi múltunkról. A múltról, amely odavitt minket.
A kiállítás a magyarul (is) beszélő zsidóság életét mutatja be, szó esik szokásaikról, életvitelükről és persze a tragédiáról is, amely eltörölte a föld színéről a (nagy)magyar vidék közösségeit, imaházait, mikvéit. Apró-cseprő tárgyak mesélnek a nagyszüleink, dédszüleink világáról – egy-egy szidur, egy sárga csillag és kegytárgyak. Ezek őrzik itt a mi-féle zsidóság emlékét.
Sőt – minek nekünk Magyarország? – ott, az egyik félreeső szobában állt a tokaji zsinagóga aron kodese. Képek mutatták – igazán megrázó képek –, ahogy egy parasztgazda udvarában, ponyva alatt málltak szét az egykor gonddal és hittel faragott, díszített, festett részei. Akár tűzifa is lehetett volna belőle – de Lusztigék, a múzeum alapítói megmentették, helyreállították, megőrizték. Hava és Joszef Lusztig 1986-ban alapították a múzeumot, amely 1990-ben nyitotta meg a kapuit a nagyközönség előtt.
A múzeum megőrzi egy nagyobb, teljesebb zsidóság emlékét is. Természetesen Magyarországon is vannak kiállítások, amelyek igyekeznek emléket állítani a magyarországi zsidóságnak – de itt, az Erecben ez az egy van. Ez az egy viszont erősebb kapocs bármelyiknél. Összeköti az elmúlót a jövővel. A jövőt – velünk.
Az én izraeli, betért, magyar zsidó lelkem egy darabja itt, a cfati magyar múzeumban van csak igazán otthon.
A cfati Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma
vasárnaptól csütörtökig 9-14 óráig van nyitva, péntekenként 9-13 óráig.
Újságíró
