Elmondhatatlan történetek

A Lonka projekt

2018 nyarán ismerkedtem meg Jim Hollanderrel, az Európai Fotóügynökség korábbi vezetőjével egy rövid emailben. Jim és szintén fotós felesége, Rina Castelnouvo együtt kezdtek egy nagy projektet Rina édesanyjának, Lonkának (Dr. Eleonora Nass) az emlékére, aki kislányként öt különböző náci koncentrációs tábort járt meg, és az élete tökéletes példája a holokauszttúlélők élni akarásának.

Jim és Rina felhívására az elmúlt két évben több mint 250 fotós csatlakozott a világ 30 országából a Lonka projekthez, hogy segítsenek megörökíteni a még élő holokauszttúlélőket, és lejegyezni történeteiket. A projekt először New Yorkban, az ENSZ székházban került kiállításra egy évvel ezelőtt, majd Párizsban a Paris Photo és Tel-Avivban a PHOTO IS:RAEL keretében is láthatott néhány képet a nagyközönség. Az összegyűjtött anyagokból hamarosan könyv készül. A képek közül 122 portré január 27. és április 11. között Berlinben, a Willy Brandt múzeumban látható.

Január 27-ét, Auschwitz-Birkenau felszabadulásának napját 2006-ban nyilvánította a Nemzetközi Közösség a holokauszt nemzetközi emléknapjának. Emlékezzünk az áldozatokra a Lonka projekt néhány magyar vonatkozású történetével!

Lia Huber & Judith Barnea

Huber Lia és ikernővére, Barnea Judit 1937-ben született Szilágysomlyón, Erdélyben. 1942-ben édesapjukat, Cvit munkaszolgálatra vitték az orosz frontra. 1944-ben, amikor a nővérek hatévesek voltak, az egész családot Auschwitzba deportálták. Lia és Judit, mivel egypetéjű ikrek, Josef Mengele kísérleteihez kerültek. Mengele a Judittól vett vért Liába fecskendezte.

- Hirdetés -

Egy alkalommal, amikor épp egészségügyi kísérleteket végzett a lányokon, az édesanyjuk berontott, és könyörgött Mengelének, hogy hagyja abba. Válaszul Mengele egy olyan injekciót adott be az asszonynak, ami kis híján megölte, és átmeneti süketséget okozott. Mindhárman számos alkalommal élték át újra és újra a kiválasztási procedúrát a felszabadulásig. A lányok édesanyja, Mirjam-Ráhel éjjelente besurrant a gyerekek barakkjába, és nekik adta szűkös kenyéradagját. Lia, Judit és Mirjam is túlélték az auschwitzi borzalmakat, a háború után az édesapa, Cvi is előkerült.

Raanana, Izrael
Fotó © Ohad Zwigenberg / The Lonka Project, 2019 (Izrael)

Veronica Phillips

A magyar származású Veronica Phillips 92 éves, a dél-afrikai Johannesburgban él. 1944. december 1-én a nyilasok letartóztatták Budapesten, majd Ravensbrükbe deportálták. “Szerencséjére” Buchenwald egyik táborába, Penigbe került munkatáborba, ahol nagyon sokat szenvedett az embertelen körülményektől. Mire Johanngeorgenstadtban felszabadították a szövetségesek, rabtársai jó részét megölték a nácik, vagy az éhezés és a kimerültség végzett velük. Veronica lesoványodva, rossz egészségi állapotban tért vissza Budapestre, hogy megtalálja édesanyját és öccsét. Később mikrobiológiát és genetikát tanult a londoni Brunel Egyetemen, majd Dél-Afrikába költözött, ahol húsz éven át mikrobiológiát tanított a Witwatersrandi Egyetemen. A kamaszkorában náciktól elszenvedett kínzások és az embertelen tábori körülmények következtében nyolc alkalommal vetélt el. Egyetlen alkalommal tartott ki terhessége kilenc hónapig, de az újszülött két nappal később meghalt.

Johannesburg, Dél-Afrika
Fotó © Kim Ludbrook / The Lonka Project, 2019 (Dél-Afrika)

Yosef Kleinman

Yosef Kleinman Magyarországon született 1930-ban, és ő az utolsó olyan holokauszttúlélő, aki tanúskodott Adolf Eichmann ellen, a háborús bűnös jeruzsálemi perében. “Egyike voltam annak a háromezer kamasz fiúnak, akiket 1944 nyarán Auschwitzban összezártak. Túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy dolgozzunk, így egész nyáron a barakkokban vártunk a sorsunkra, remélve, hogy túléljük.” Egy másik visszaemlékezésben így meséli: “1944. március 19-én a Szatmári Rebbe eljött a falunkba, és azt mondta, mindenki menjen haza, túl veszélyes itt maradni.” Őrült káosz lett, aztán kiderült, a németek megszállták Magyarországot, és átvették az irányítást. A zsidókat gettókba gyűjtötték, és megkezdődtek a deportálások a haláltáborokba. “Nyolcvanan voltunk egy marhavagonba bezsúfolva bármiféle élelem és víz nélkül, mint az állatok.” Amikor megérkeztek Auschwitzba, “hirtelen kinyíltak az ajtók, mindenfelé nácik üvöltöztek: Kifelé mindenki! Hagyják kint a holmijukat!” “Ott és akkor az anyám eltűnt, soha többé nem láttam… Amikor elértem a rámpát, láttam egy hivatalnokot, aki egymaga döntött, kit melyik irányba küld. Belecsimpaszkodtam apám kezébe – épphogy jártányi ereje volt –, a hivatalnok szétválasztott bennünket, engem munkára küldött, ami az életet jelentette. Apámat nem láttam soha többé.” A következő hét hétben 438 000 zsidó érkezett Auschwitzba 150 vonattal. Yosef csoportjában a fiúk túl fiatalok voltak, hogy dolgozzanak. A háromezer kiskamaszt barakkokba zárták, ahonnan látták a Sonderkommandót, az élőhalott embereket, akik a gázkamrákból szállították a megsemmisítettek holttesteit a krematóriumba. 

“Dr. Mengele és helyettese, Dr. Thilo jött egy nap. Sorba állítottak bennünket, és szelektáltak. A vékony fiúkat, mint amilyen én is voltam, kiküldték. De én mégis bent maradtam, megjelöltem a testvérem barakkját, és onnan visszamentem a saját helyemre. A kiválasztott fiúkat egy teherautóra terelték. Mind pontosan tudtuk, mi fog történni velük. Sírás és a Smá Iszráel töltötte meg a levegőt.”

Öt hónappal később a Kleinman fivérek sikeresen megszöktek a csoportból, és Kaufering kényszermunkatáborba menekültek, ami a németországi dachaui koncentrációs tábor egyik altábora volt. A munka volt az egyetlen garancia az életre. 

Amíg ők Kauferingben voltak fogvatartva, Európa felszabadult a náci uralom alól, és a háború véget ért.

Az illegális hajót, melyen Yosef utazott, elfogták a britek. Előbb Ciprusra, majd Atlitba vitték őket, így a veszélyes utazás után végül megérkezett a Palesztin Mandátum területére. 

Jeruzsálem, Izrael
Fotó © Oren Ben Hakoon / The Lonka Project, 2020 (Izrael)

Miriam (Kató) Galai

Miriam (Kató) Galai 1926-ban született Csehszlovákiában magyar szülők gyermekeként. Miram három testvérével gyakran fürdött a házukhoz közel a Dunában. 

“18 éves voltam, amikor először találkoztam antiszemitizmussal a városunkban. Amikor a németek megérkeztek, Dunaszerdahelyre vittek bennünket, a gettóba, és apámat elvitték munkaszolgálatra egy táborba. Minket, gyerekeket, anyánkkal együtt marhavagonokba tereltek, és Auschwitzba, Lengyelországba vittek. Amikor leszállítottak a vonatról, ott várt bennünket Mengele. Egy lovon ült, és onnan szelektálta az embereket, ki jobbra, és ki balra megy… ki marad életben, és kire vár a halál. Az idősebbeket és a kisbabákat azonnal gázkamrákba küldte, csakúgy, mint azokat, akik túl fiatalok voltak dolgozni. Minket is elválasztott az anyánktól… őt gázkamrába küldte. Akkor láttuk anyut utoljára. Az emberek elmagyarázták, hogy az, akit tetoválnak és dolgozni küldenek, az életben marad. Én is kaptam számot… 17511A. A három testvérem egymást követő számokat kapott a szomszédunkkal, Edittel együtt, aki 1925-ben született. (Edit a képen jobbra, a háború után Miriam sógornője lett.) “Később Auschwitzból a Płaszów munkatáborba kerültünk, Krakkó környékére, ahol súlyos köveket kellett egymásra pakolnunk. Mindig együtt maradtunk, a szelektálásoknál is. Amikor egyik nővérem megbetegedett, magunk közé véve tartottuk, nehogy a nácik észrevegyék, hogy gyenge. Płaszówból egy repülőgépgyárba vittek bennünket Németországba, amikor a vonat hirtelen egy erdő közepén megállt. A nácik leszállítottak mindannyiunkat, és már lőni készültek ránk, amikor kiáltásokat hallottunk, hogy a parancs megváltozott.”

Még egyszer visszaszállították őket a vonatra. Kiáltások, lövések hallatszottak mindenfelől, a vonat alá bújtak, aztán egyszer csak észrevették, hogy felszabadultak. Hamarosan úgy döntöttek a testvérek, hogy kivándorolnak a Palesztin Mandátum területére. Miriam és sógornője ma Kfar Warburgban él, Izraelben.

Kfar Warburg, Izrael
Fotó © Koko Meir Ben-Ari / The Lonka Project, 2020 (Izrael)

Eva Kepes

Éva Kepes 1936-ban született Magyarországon. 1944-ben, amikor a náci németek megszállták Magyarországot, a nyolcéves Évát és tízéves nővérét, Sosát édesanyjukkal együtt a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborba deportálták. Éva édesapját még 1939-ben elvitték munkaszolgálatra. A lányok anyja, Miriam a táborban extra, önkéntes munkát vállalt a tábori konyhán, hogy időnként élelmet tudjon kicsempészni a lányainak, hogy életben maradjanak. Épp mielőtt a tábor felszabadult volna, a lányokat és édesanyjukat is bevagonírozták egy olyan vonatba, aminek a célja ismeretlen volt. A vonatot amerikai katonák találták meg Magdebugban. A felszabadulás után néhány hónappal a Vöröskereszt értesítette Miriamot, hogy a férje életben van. Csodával határos módon a család újra egyesült. Éva megismerkedett későbbi férjével, a szintén holokauszttúlélő Andrew Kepessel, és 1956-ban Új-Zélandra emigráltak, ahol érkezésük után nem sokkal összeházasodtak.

Új-Zéland
Fotó © Jared Buckley / The Lonka Project, 2020 (Új-Zéland)

Hét túlélő

Hedva Katz Budapesten született 1930-ban. A háború alatt ikernővérével, Leah Feursteinnel Auschwitzba deportálták, ahol Mengele kísérleti klinikáján voltak kísérleti alanyok. 1945-ban Hedva és Leah is a halálmenetbe került. Útjuk során vonattal eljutottak Ravensbrückön és Małachówon át Rikenwaldba, ahol a felszabadulás érte őket. Hedva hamis papírokkal egy turistahajón Izraelbe utazott, az 1948-as függetlenségi háború idején érkezett a haifai kikötőbe.

Miriam Wolberg Cseszlovákiában született 1930-ban. Ukrajnában volt 1944-ig, ahonnan Aushwitz-Birkenau-i koncentrációs táborba deportálták. Január 18-án Miriam túlélte a ravensbrücki halálmentet. A Vörös Hadsereg szabadította fel. Egy prágai zárdába került a felszabadulása után felépülni. Később csatlakozott a zsidó ifjúsági mozgalomhoz, és kivándorolt a Palesztin Mandátum területére a Cairo nevű hajón.

Magdi Unger 1928-ban született Magyarországon. 1944 júniusában érkezett az auschwitzi lágerbe. “16 éves voltam, anyámmal, apámmal és a kishúgommal együtt deportáltak. Egy SS katona ordítozott velünk, hogy gyorsan, gyorsan. Anyukám nagyon aggódott az apám és a nagyapám miatt, akik egy másik marhavagonban voltak, és arra kért, keressem meg őket. Nem találtam őket, és mire visszamentem, az anyukám és a húgom eltűnt. Egy SS katona oda küldte őket, ahonnan senki nem tért vissza… a gázkamrákba. Soha nem tudtam elbúcsúzni tőlük, nem volt utolsó mosoly, vagy ölelés, csak eltűntek. Ott álltam teljesen magamra maradva a koncentrációs táborban, arról álmodozva, hogy az apám legalább túlélte ezt az egészet, és egy nap újra találkozunk.” A háború végén Magdi megtudta, hogy a családtagjai közül senki sem maradt életben. 1948-ban vándorolt be Izraelbe.

Lea Landsman 1931-ben született Magyarországon. 1944-ben az SS elhurcolta a szüleit, akik nem tértek vissza. A 14 évesen magára maradt kislányt – aki a gettóban húzta meg magát – begyűjtötték, és marhavagonban Auschwitzba deportálták. “Az első válogatásnál Mengele életre ítélt. A második válogatásnál már megértettük: az egyik sor a munkát és az életet jelenti, a másik pedig a gázkamrákat és a halált. Én kicsi voltam és sovány. Amikor másodszor kerültem Mengele elé, a gázkamrákba küldött, de észrevettem, hogy minden csoport öt főből áll, és az egyikben csak négyen voltak. Mengele azt kérdezte, hány éves vagyok, és én azt hazudtam, hogy 16. Akkor a hiányos csoportra mutatott, és így megint megkímélt a haláltól.” Lea 1947-ben vándorolt ki az akkori Palesztin Mandátum területére.

Sara Shefer 1936-ban született Magyarországon. 1944-ben apját elhurcolták munkaszolgálatra, és soha nem látta többé. Sarát és ikernővérét, Leát, édesanyjukkal együtt deportálták Auschwitzba. Az első szelekciónál Mengele az ikreket kiválasztotta egészségügyi kísérletekre, anyjukat a gázkamrákba küldte. Minden családtagjuk elpusztult. 1947-ben érkeztek a Palesztin Mandátum területére az elárvult ikernővérek. 

David (Dugó) Leitner 1930-ban született Magyarországon. Miután a náci németek megszállták Magyarországot, a helyi nyilas csendőrök összeszedték a zsidókat, és gettóba zárták őket. Hat hét után nagy részüket marhavagonokban Auschwitzba deportálták. Dugó külön került a nővéreitől és az anyjától, akiket megsemmisítettek. Apját és öccsét Buchenwaldba deportálták először, onnan pedig Bergen-Belsenbe. Egy alkalommal David is azok közé a gyerekek közé került, akiket ki akartak végzeni. A gyerekek egész végig, amíg a krematóriumok felé tartottak, a Smá Jiszráélt imádkozták. Már le voltak vetkőzve, amikor hirtelen mindent megállítottak. Ötvenegy kisfiút, köztük Davidot kivezényelték, hogy krumplit pakoljanak le teherautókról.  Megmenekült. 1945 januárjában Davidot Mauthausenben szállították. Áprilisban David és több ezer társa egy halálmenetben Gunskirchenbe tartott. A felszabadulás után David megtalálta az öccsét, az egyetlen életben maradt családtagját. A fiúk 1949-ben érkeztek Izraelbe. Már a hajón beszervezték és érkezése után egyből az IDF szolgálatába állt.

Eliezer Shimoni 1928-ban született a magyarországi Feldebrőn. 1944-ben néhány, a gettóban töltött hét után deportálták Auschwitz-Birkenauba. Három nappal később Beaver-Monowitzba (Auschwitz három) került. Túlélte a Gleiwitz-i halálmenetet. 1945 januárjában érkezett meg Buchenwaldba, ahol hét hónap után szabadult fel. 1947-ban vándorolt be Izraelbe, miután tíz hónapig fogva tartották egy ciprusi táborban. Szülei és mind az öt testvére odaveszett.

Nir Galim, Izrael
Fotó © Gadi Kabalo / The Lonka Project, 2020 (Izrael)

Rabbi Moshe Stern

Moshe Stern rabbi 1922-ben született Magyarországon. Stern rabbi több száz ember életét mentette meg Magyarország náci német megszállása alatt 1944-ben, amikor az egyik utolsó Auschwitzba tartó vonatot megállították. A fiatal fiú, aki az ellenállási mozgalom tagja volt,  vasúti munkásnak adta ki magát, és megállította a szerelvényt, társai eközben félreállították a vagonokat. Amíg a vonat állt, a fogva tartott emberek nagy részének sikerült elmenekülnie. A 2020 július 18-án elhunyt rabbi a jeruzsálemi Mea Searim lakója volt haláláig, a háború alatt a Zsidó Ügynökség megbízásából, Toldot Aharon híveként titkos műveletekben vett részt Magyarországon.

Jeruzsálem, Izrael
Fotó © Chaim Goldberg / The Lonka Project, 2020 (Izrael)

Elazar és Zehava Blau

Elazar (Guszti) és Zehava Blau magyarországi kisvárosokban születtek. Guszti 1925-ben, Zehava 1927-ban. Amikor a németek 1944-ben megszállták Magyarországot, Gusztit és családját bevagonírozták és Auschwitzba deportálták. Ahogy a haláltáborba érkezett a család, Gusztit elválasztották a szüleitől, és mindkét szülőt azonnal kivégezték a gázkamrákban. A fiú kényszermunkatáborokba került, egyik táborból a másikba, a háború végéig. Zehava édesanyjával és hat testvérével 1939-tól a debreceni gettóban élt, onnan deportálták őket Auschwitzba. “Szerencsések voltunk, az oroszok elkapták az Auschwitzba tartó vonatunkat. Amikor hirtelen megállt, tudtuk, szabadok vagyunk.” Guszti és Zehava is túlélte. Zehava egy ideig a lakóhelyüket elhagyni kényszerültek táborában maradt, majd édesanyjával együtt egy Palesztinába tartó hajóra szállt. A hajót a brit katonák megállították, és az utasokat egy ciprusi fogolytáborban tartották néhány hónapig, amíg meg nem nyílt a lehetőség, hogy a Palesztin Mandátum területére lépjenek. Guszti az 1948-as függetlenségi háború alatt érkezett Izraelbe. 1955-ben házasodtak össze. 

Ramat Gan, Izrael
Fotó © Eyal Landesman / The Lonka Project, 2020 (Izrael)

Sheine Deutch

Sheine Deutch 1938-ban született Szatmárnémetiben. Miután 1944-ben a németek megszállták Magyarországot, Sheinét nővérével, Chayával és édesanyjukkal együtt deportálták Auschwitzba. “Amikor megérkeztünk Auschwitzba, Mengele azt hitte, hogy nővéremmel ikrek vagyunk. Azt mondták, hogy álljunk be a jobb oldali sorba az anyukánk nélkül… az életünk meg volt mentve.” Sheine hat-, Chaya hétéves volt ekkor. A lányokat fájdalmas egészségügyi kísérleteknek vetették alá, és Mengele rájött, hogy nem ikrek. Az orosz hadsereg már közeledett kelet felől, amikor hármukat a gázkamrába küldték. “Bent voltunk, nők sikoltoztak mindenfele, és rettenetesen féltünk… nagyon rendellenes volt, körben padok, kívülről úgy nézett ki, mint valami öltöző, ahol az ember felakasztja a ruháját, és bent, a hatalmas teremben azok a zuhanyfejek…. És akkor egy SS tiszt kinyitotta az ajtót. Kifogyott a gáz.” Nem sokkal később az orosz szövetségesek elkezdték bombázni a területet. A németek egyik pillanatról a másikra eltűntek. “Anyuka, Chaya és én felszabadultunk”. Sheine a Szatmári Haszid udvar leszármazottja, az egyik legnagyobbé a világon, amelyet 1905-ben alapítottak, és a második világháború után újjáéledt. A Szatmári Haszidok szigorú vallási szabályokat követnek, és szinte teljesen elutasítják a modern világot. Sheine ma fiával a jeruzsálemi Mea Searimban él.

Jeruzsálem, Izrael
Fotó © Baruch Yaari / The Lonka Project, 2020 (Izrael)

John Hajdu

John Hajdu 1937-ben született Budapesten. 1941-ben Magyarország, mint a náci Németország szövetségese, a korábbinál is szigorúbb intézkedéseket és korlátozásokat vezetett be a zsidó lakossággal szemben. John édesanyja egyedül nevelte kisfiát, édesapját munkaszolgálatra vitték. 1944. április 5-étől minden zsidónak kötelezően viselnie kellett a sárga csillagot. John és édesanyja egy lakásba kényszerült több másik családtaggal. A családtagok közül mindig csak egyvalaki hagyhatta el a lakást két óra hosszára, hogy élelmet vásároljon. Az 1944-es német megszállástól a zsidókat és a cigányokat folyamatosan deportálták az auschwitzi koncentrációs táborba, ahol több százezer zsidó és cigány embert semmisítettek meg. Johnt elválasztották az édesanyjától, amikor azt elhurcolták egy koncentrációs táborba. Az életét nagynénje, Ibi mentette meg, aki elbújt a kisfiúval, és elrejtette egy nem zsidó szomszédjuk lakásán, hogy megmeneküljön a deportálástól. Nem sokkal később John és Ibi kénytelen volt beköltözni a budapesti gettóba. A budapesti gettó el volt vágva a világtól, csakúgy mint az összes többi gettó a nácik által megszállt Európában. Tilos volt élelmet bevinni. Holttestek hevertek az utcákon, néhol feltornyozva, tífuszt terjesztve. John és Ibi 1945. január 17-én szabadultak fel néhány perccel azelőtt, hogy a náciknak sikerült volna felrobbantani az egész gettót. John édesanyját a mauthauseni táborban szabadította fel az amerikai hadsereg. John édesapja is túlélte a kényszermunkatábort, de a szülők külön utakon folytatták az életüket. A háború után John az édesanyjával visszatért Budapestre, de 1956-ban a forradalom után úgy döntöttek, hogy elhagyják a szovjet megszállás alatt álló Magyarországot. Több mint 30 kilométeren át őrjáratok és aknák között lavírozva sikerült elérniük az osztrák határt, ahol belépési engedélyt kaptak Angliába, és Londonban telepedtek le. John sikeres üzletember lett, de emellett kiemelten fontos az életében a helyi közösségben betöltött szerepe – mint bíró szolgálja a közösségét. 

2020-ban Erzsébet királynő A Brit Birodalom Legkiválóbbjainak Rendje (MBE – Member of the Most Excellent Order of the British Empire) díjjal tüntette ki a holokauszt emlékének megőrzéséért és oktatásáért.

London, Egyesült Királyság
Fotó © Jillian Edelstein / The Lonka Project, 2020 (Egyesült Királyság)

Joshua Kaufman és Vincent J. Speranza 

Joshua Kaufman 1928-ban született egy nagy, ultra-ortodox szatmári haszid családba Magyarországon. 14 éves volt, amikor családjától elszakítva elhurcolták munkaszolgálatra Auschwitz-Birkenauba. Napokkal az érkezese után tudta meg, hogy az édesanyját és a testvéreit kivégezték a gázkamrákban. Joshua feladata az volt, hogy összegyűjtse a nácik által a gázkamrában kivégzettek maradványait. A fiú törekedett rá, hogy a holttesteknek méltó nyughelyet biztosítson, mintha mindegyikük a táborban odaveszett saját 94 családtagjának egyike lett volna. Néhány fogolytársa  összeomlott és öngyilkos lett – a tábort körülvevő, magasfeszültségű árammal védett kerítésnek rohantak. Joshua volt az első, aki átvizsgálta az elhunytak holmijait, a zsebekben gyakran talált kisebb-nagyobb darab kenyereket, ami energiát adott neki a túléléshez. Miután kibírta az auschwitzi megpróbáltatásokat, Kauferingbe szállították, a dachaui táborkomplexum legnagyobb és legszörnyűbb altáborába, ahol a fogvatartottakat nemcsak halálmenetek és kivégzések, de éhezés és betegségek is tizedelték. Joshuát amerikai katonák mentették meg. A felszabadulás után Magyarországon megtalálták egymást édesapjával, és 1949-ben kivándoroltak Izraelbe. Joshua éveket szolgált az IDF kötelékében. Egy Los Angeles-i utazás alkalmával ismerkedett meg későbbi feleségével, Margarettel, és a pár az USA-ban telepedett le. Joshua vízvezeték-szerelő engedélyt szerzett. 2019-ben Donald Trump Elnöki elismeréssel tüntette ki. 

A képen a 95 éves egykori ejtőernyős és felszabadító Vincent J. Speranza (b) és a 93 éves holokauszttúlélő Joshua Kaufman látható. Speranza egy azok közül a katonák közül, akik Kaufmant is felszabadították a dachaui koncentrációs tábor Kaufering altáborában 75 évvel ezelőtt. A két férfi 2020 szeptember 2-án találkozott a Japán elleni győzelmi napon tartott ünnepség keretében a kaliforniai Long Beach reptéren. “Nincsenek szavaim” mondta Kaufman. “Egyszerűen nincsenek szavak a boldogságomra. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez igaz, pedig igaz.”

Long Beach, Kalifornia, USA
Fotó © Brandon Richardson / The Lonka Project, 2020 (USA)

Judith Rosenberg

A 96 éves Judith Rosenberg Skóciában a náci koncentrációs táborok utolsó túlélője. Kezében elhunyt férjét, Haroldot ábrázoló óriási papírmasé fotót tart a glasgowi lakásukban.

Judith Magyarországon született, ahol a zsidótörvények miatt nem volt lehetősége egyetemre menni kitűnő középiskolai eredményei ellenére, így a fiatal lány órás végzettséget szerzett. Később ez a döntés mentette meg az életét, amikor 21 évesen Auschwitzba hurcolták az egész családjával 1944-ben. A táborba érkezéskor elvesztette édesapját, akit soha többé nem látott. Auschwitzban elképzelhetetlen betegségek, nélkülözés és éhezés jutott nekik osztályrészül. Végül Judithot a nővérével és édesanyjukkal a németországi Lippstadt városába vitték, ahol a lőszergyárban dolgoztak, gránátokat szerelt össze. Judith túlélte az auschwitzi halálmenetet. A felszabadulás után feleségül ment ahhoz a brit Glasgow-i században szolgáló hadnagyhoz, aki megtalálta. A pár együtt tért vissza Skóciába.

Glasgow, Skócia, Egyesült Királyság
Fotó © Judah Passow / The Lonka Project, 2019 (Egyesült Királyság)

Yehudit és Mordechai Taychner

A Taychner házaspár mindkét tagja, Mordehai és Yehudit is Budapesten született. A férfi 1930-ban, felesége pedig 1929-ben látta meg a napvilágot. Mindketten családjukkal együtt előbb gettóba kerültek, majd onnan deportálták őket marhavagonokban koncentrációs táborokba. 

“Amikor kitört a háború, hamarosan kizártak bennünket Magyarországról” – mondja Mordechai. “Miközben bennünket, zsidókat a vonatok felé tereltek menetekben, a magyarok ott álltak, és ujjongtak.”

Yehudittal a háború után találkoztak. Mind a kettőjüket marhavagonokban szállították Auschwitzba, mind a kettőjüket azonnal elválasztották a családjuktól. “Amikor Mengele előtt álltunk sorba, apám jó előre figyelmeztetett, hogy azt mondjam, 17 éves vagyok, pedig csak 14 voltam. Ez mentette meg az életemet” – emlékszik vissza Mordechai. Yehudit családját azonnal kivégezték a gázkamrákban. Mindketten az éhezésről beszélnek, és hogy milyen csontig hatoló hideg volt a barakkokban.

Mordechai 14 éves volt, amikor Dachauba került, ahol kényszermunkára vitték Mildorba. “Addig dolgoztattak bennünket, amíg össze nem estünk. Ez így ment hét hónapig. Nagyjából 2700 ember halt meg itt, ahol én is voltam. Apám volt az egyik.”

1945-ben Mordechait Németországba szállították. “A németek egyszer csak kinyitották a vonat ajtaját és üvöltöttek, hogy igyekezzünk, szabadok vagyunk. Ahogy leugrottam a vagonból, felém lőttek. Eltaláltak ahogy rohantam vissza a vonatra, a többi zsidó azt hitte, meghaltam. Az amerikaiak támadták meg a vonatot, ami náci katonákkal volt körbevéve. A zsidók mind felmásztak a tetőre, onnan lengették a levetett rabruhájukat, jelezve, hogy ők foglyok, és a repülők elmentek. Hamarosan megérkeztek az amerikai katonák, és felszabadítottak bennünket.”

Yehudit eközben Auschwitzban próbálta eltitkolni Mengele elől valós súlyát, mindössze 28 kg-ot nyomott. Munkatáborba vitték Németországba, ahol a Vörös Hadsereg szabadította fel.

Mordechai túlélő testvéreit egy listán találta meg, amit az elhurcoltak táborában tettek ki. Yehudittal, későbbi feleségével is itt ismerkedett meg, aki egész családját elvesztette a holokausztban. Együtt vándoroltak ki Izraelbe 1948-ban Ein Hasofet kibucba, ahol a mai napig élnek.

Ein Hasofet kibuc, Izrael
Fotó © Yaaqov Shofar / The Lonka Project, 2019 (Izrael)

Ben Ferencz

Ben Ferencz nem holokauszttúlélő. Illetve mégiscsak. Egymaga közvetlenül felelős több százezer túlélőért. A háború után a hamarosan 101. születésnapját ünneplő férfi a náci háborús bűncselekmények egyik nyomozója, majd a 12 katonai tárgyalás egyikének, az Einsatzgruppen-pernek a főügyésze volt a németországi Nürnbergben.

Ben Ferencz 1920. március 11-én született Magyarországon. Tíz hónapos volt, amikor a család kivándorolt az USA-ba – jóval megelőzve a magyarországi zsidóság katasztrófáját. 

Ben a New York-i City College-ben kezdte felsőfokú tanulmányait, majd 1943-ban a Harvard jogi karán szerzett diplomát. Egyetem után csatlakozott az Egyesült Államok hadseregéhez, ahol egy légvédelmi tüzérségi egységnél szolgált. Ott volt a normandiai partraszállásnál, majd a George Patton tábornok vezette harmadik hadtestbe került. A hadsereg olyan koncentrációs táborokba küldte, amelyet az amerikai hadsereg szabadított fel. Őrmesteri rangban szerelt le, és visszatért New York-ba, de néhány héttel a hazatérése után jelentkezett, amikor jogászokat toboroztak Telford Taylor nürnbergi per-csapatába. Ben Ferenczet hamarosan az Einsatzgruppen-ügy főügyészévé nevezték ki. Az ügyben mind a 22 érintett embert bűnösnek találták, tizenhármukat halálra ítélték, amelyből négyet végre is hajtottak. Ben Ferencz később a Nemzetközi Bíróságon dolgozott, ahol olyanok ellen folytatnak pereket, akik emberiségellenes és háborús bűncselekményeket követtek el.

Delray Beach, Florida, USA
Fotó © Andy Anderson / The Lonka Project, 2019. (USA)

Gera Gabriel

Gera Gabriel 1934-ben született Budapesten. 75 éven át hallgatott, és csak 2019-ben kezdett mesélni az életéről. “1944. november 14-én a rendőrök házról házra jártak, és zsidókat tartóztattak le. Anyámat, a nagynénémet, az unokatestvéremet és engem is elkaptak, egy téglagyárba hurcoltak, majd túlzsúfolt marhavagonokba zártak. Néhány órán keresztül ment a vonat, majd megállt. Emlékszem, alig lehetett lélegzethez jutni. Azt hiszem, valamiféle határon lehettünk, amikor a vonat ajtaja résnyire kinyílt. Emlékszem a friss levegő illatára. Németek és magyar rendőrök őrizték a vonatot. Anyám és a nagynéném az ajtó felé nyomott bennünket; megvesztegettek egy magyar őrt a gyűrűikkel, és a náluk lévő összes ékszereikkel, hogy futni hagyjon bennünket. Az őr elfordította a fejét, emlékszem, anyám szorosan magához ölelt, megcsókolt és azt mondta: ‘Légy jó fiú, olyan, akit szeretnek az emberek. Soha ne mondd meg, hogy zsidó vagy’ – és lelökött minket a vonatról. Ott maradtunk ketten az unokatestvéremmel. Zokogtunk. Próbáltunk nem sírni, de képtelenek voltunk abbahagyni. ‘Menj vissza Budapestre, hamarosan én is visszatérek’ – ezek voltak anyám utolsó szavai… Keresztülrohantunk a mezőn, elbújtunk, amíg még sötét volt. Aztán gyalogolni kezdtünk. Egész éjjel mentünk. Hideg volt. Rettenetesen hideg volt. Fogalmam sincs, hogyan, de elértük Budapestet. János, az unokatestvérem folyton sírt. Próbáltam neki segíteni, hogy megnyugodjon, próbáltam segíteni neki a gyaloglásban, néha még vittem is a hátamon, de képtelen volt abbahagyni. És akkor megláttuk a Dunát. Nem lehet összetéveszteni semmi más folyóval, és tudtuk, hogy visszaértünk a gettóba, de a lakásunkban már idegenek laktak. Mindenfelé lebombázott házak voltak, folyton éhesek voltunk és fáztunk, de legalább volt egy hely, ahol álomra hajthattuk a fejünket. Hamarosan minden újra kezdődött, a visszatérésünk után nem sokkal a németek újra elkezdték begyűjteni a megmaradt zsidókat, és a folyóhoz hajtották őket. Tudtam, és figyelmeztettem az unokatestvéremet is, hogy bújjon el, amennyire csak lehet, maradjunk a sor legvégén. Amikor elértük a hidat, belöktem a vízbe, és utánaugrottam magam is. Lövéseket hallottunk, sikolyokat, a víz vörös volt, a zajló jég is vörös volt, az egész folyó vöröslött. Senki sem élte túl. Csak az unokatestvérem és én. Állandóan éhesek voltunk, folyamatosan bujkálnunk kellett, állandó életveszélyben voltunk. A felszabadulás után egy árvaházba kerültünk, és onnan ide, Izraelbe jöttünk. Csak egyetlen dolgot szeretnék mondani, csak ennyit: Győztem! Győztem! Én győztem!”

Beer Seva, Izrael
Fotó © Nadav Neuhaus / The Lonka Project, 2019 (Izrael)

- Hirdetés -