Rendőrre nem lehet kezet emelni

A kép illusztráció - Fotó: Shutterstock

Nem vagyok híve a nagyotmondó cím-soroknak, amellyel az újságok szerkesztői nem ritkán egy tökéletesen érdektelen cikk megtekintésére csábítják a nagyérdemű olvasót. Az írás ugyanis általában teljesen másról szól, mint amit a hangzatos, vastagbetűs sor ígér. Hanem amíg egy hazugság eljut az újságpapírig (képernyőig, mikrofonig stb.), addig valaminek történnie kell a nagybetűs életben is, s aztán ezt a bizonyos történést választott vezetőink nagy előszeretettel magyarázzák nekünk a saját szájuk ízük szerint (értsd: legszemélyesebb érdekektől vezérelve), a hon polgárainak.

Itt van például ez a szerencsétlen pandémia-zárlat. Annak színe és visszája.

Mert mit is olvasok? A Kneszet, amelynek határozatai tudvalevően minden mást felülírnak, rendelkezett a zárlat meghosszabbításáról, ami azt jelenti hogy a január 31-ig érvényben lévő előírások továbbra is változatlanul hatályosak. Jogos az elvárás, hogy ehhez tartsuk magunkat? Tetszik vagy se, szerintem egyértelmű: a Tisztelt Házban azok határoznak, akiket mi választottunk magunknak, s amíg nem ültetünk másokat a helyükbe, történik amit ők akarnak és határoznak. Reményeim szerint legjobb tudásuk szerint.

És mi a szomorú valóság? A lakosság egy nem csekély hányada úgy tesz, mintha ez rá személyesen nem vonatkozna. Mintha egy másik bolygón élne és teszi amit jónak lát, megy a saját feje után, illetve nem ritkán elöljárói – horribile dictu: tanítói! – útmutatása és intelmei alapján semmibe veszi a polgári törvény szabályait. A befolyásuk alatt élő tanulóifjúság és nevelőik tekintélyes létszámú köre fittyet hányva az előírásokra ujjat húz a hatalommal. Újra megtelnek a tantermek, többszáz személyes rendezvényeket tartanak, s amikor a rend ébernek mondott őrei – jókora türelmet tanúsítva – mégiscsak megpróbálnak érvényt szerezni a központi akaratnak nemcsak ellenállást tanúsítanak, (mondjuk viccesen: élnek a polgári engedetlenség, elvileg erőszakmentes fegyverével), hanem megdobálják a rendőröket, kocsijukat összerugdossák, az ablakait betörik, a gumikat kiszúrják, felgyújtják a közszolgáltatás autóbuszát és még sorolhatnánk. A zavargások során a magukat jogaikban sértve érzők csak amúgy mellékesen, lenácizták az ellenük fellépőket, a hatóságot. Egyszóval: randalíroznak! Mindenkinek elment az esze? A kórházakban pillanatokon belül kitehető a megtelt tábla és az elhunytak száma is elképesztően magas. Pont mi ne tudnánk, hogy aki egy életet megment…?!

A tudósítások természetesen arról is beszámolnak, hogy az egyenruhások erőt alkalmaztak a rendbontókkal szemben. És ahogyan ez már lenni szokott minálunk, a történtek után mindkét fél jogorvoslatért fordult az igazságügyi elöljáróságokhoz, mondván égbekiáltó gazság történt, s a demokrácia, meg minden más efféle jól hangzó hámozott lufi érdekében haladéktalanul el kell járni. Recipe ferrum! Szóval ezt olvassuk, látjuk, halljuk tucatnyi szempontból fűszerezve, az éppen megszólaló hovatartozásának függvényében – és az izzó indulat nem hagy alább. Mindkét fél a maga vélt vagy valós igazát kerepeli újra meg újra, miközben a polgárok szomjazzák a nyugalmat, merthogy szeretnének végre ismét úgy élni, ahogyan régen. Félünk a járvány újraerősödésétől, s attól, hogy ebbe a kovidba bele fogunk dögleni. A mindenkori ők is, meg a mindenkori mi is. Mert ebben a történetben nincsenek “belgák”, mindannyian az utolsó lélegzetvételünkig nyakig benne vagyunk, sőt tovább! Ennek a küzdelemnek soha nem lesznek nyertesei, ennek a fenekedésnek csak vesztesei lehetnek! De hát számít ez ma valakinek? Tényleg nincs egyéb bajunk?

Aludtam egyet a történtekre, nehogy első indulatom elragadjon írás közben és olyasvalakiket bántsak meg, akik nem szolgáltak szemellenzős szűklátókörűségemre.

Kezdjük a történteket a legelején. Született egy jogszabály, amely a járvány terjedésének megakadályozása érdekében zárlatot rendelt el, amelybe beletartozik többek között az iskolalátogatások felfüggesztése is. Ez mindenkire vonatkozik, nemre, fajra, vallásra és minden másra megkülönböztetés nélkül. Aki ezeket a szabályokat megszegi – törvényt sért, és számolnia kell a következményekkel, esetünkben az erőszakszervezet fellépésére.

Oda-vissza megtörtént. Hogy aztán ki volt brutálisabb a másiknál? Ki volt a provokátor és ki az elszenvedő? Ki ütött oda, ahova nem kellett volna feltétlenül – ki hívta ki maga ellen a sorsot..? Természetesen ez is lehet vitaalap, de én abból indulnék ki, hogy rendőrre nem lehet kezet emelni sehol a világon, amiképpen persze a retorziónak is arányban kell lennie a rendbontó cselekménnyel.

Ez a röpke eszmefuttatás akár itt véget is érhetne, ha a politika, mint ahogyan mindenkor máskor, most is betette lábát a résnyi ajtóhasadékba, a joghézagba. Mert, hogy nem maradhat el a számonkérés, mégpedig a legfelső szinten, ergo: Bibinek mennie kell! Nem zárom ki, mint egy majdani megoldást, de nálam nem a mindenkori miniszterelnök az, akit elsőként kell számon kérni mindenért. Lehet, hogy tévedek, de először a szaktárcák vezetőit kell kérdőre vonni. Egyik oldalról azokat, akik felhergelték a tüntetőket, a tanítókat és a tanítóik tanítóit, akik markáns képzavarral élve, olajat öntöttek a forró zsírra ahelyett, hogy nyugalomra és kiegyezésre ösztönöznék a gondjaikra bízottakat. Legalábbis az időleges megalkuvásra.

Természetesen el kell számoltatni a rendészeti illetékeseket, mégpedig a legalsó szinttől, mert nem tudnak érvényt szerezni a központi akaratnak! Ha majd mindezek megtörténtek, akkor lehet lépni egy grádicsot fölfelé, akár személyesen az első szolgáig – mert végső soron ő nem tudott érvényt szerezni a jognak. Amíg tehát a legalább megkérdezhetők változatlan kényelemmel ülik a bársonyszéket, addig mást lasszózni hiábavaló és érdemtelen. Kit-kit felelőssége szerint!

És írom ezt ma, amikor azt vélem kiolvasni az újságból, hogy komoly háborús hisztéria van kibontakozóban. Hogy csak egyet mondjak: százvalahányezer drón és rakéta néz velünk farkasszemet, s hogy ennek fele sem tréfa, bizonyság a honvédelmi költségvetés minden eddiginél magasabb igénye a büdzsétől.

Szóval tényleg nincs más dolgunk mint kiskaput keresni a kerítésen, amelynek túloldaláról igen-igen komoly veszély fenyeget mindannyiunkat…?