Tél van, tehát ismét a sivatagba megyünk felmelegedni, és megtudni minél többet erről a különös világról s lakóiról. E heti turista hetiszakaszunk a nabateusokról szól, egy ezer évig létezett különleges civilizációról, amely valamikor a középkorban feloldódott a népek tengerében. Szabályos nemzethalál, magyar poéta-rémálom. De semmi sincs veszve, mert földjük egy részének mai uraként ránk hárult a feladat, hogy emléket állítsunk nekik.
Egyszer volt, hol nem volt, valamikor az ősködben, minden népek születésénél egy különös, aszkéta csoport is útra kelt, hogy a sivatag kegyetlen és zord világában vándoroljon, s ha már meg nem áll, mindenféle keresett terméket szállítson a titokzatos Arab-félszigetről a Földközi-tenger felé és vissza, vagyis az egész akkor ismert világba.
Már az időszámításunk előtti hatodik században útra kelhettek, de az első írások valamikor az i.e. harmadik század körül születtek megjelenésükről. Attól kezdve rendre felbukkantak tevenyomaik a Negev-sivatagban. Lankadatlanul főleg fűszereket és illatszereket vittek – hiszen élelem mindenütt megterem –, de ezek a titkos csodaszerek kis mennyiségben is aranyat értek, és fontos közszükségleti és luxuscikknek számítottak. Az emberek illata sem volt az ókorban kifejezetten Dior, ráadásul a templomokban rettenetes bűzt árasztottak a szertartásokon feláldozott állatok, a bomló hús szaga teljesen tönkretette volna az áhítatos szentséget – már ha nem érkeztek volna meg időről időre a nabateusok az ő fantasztikus illatszereikkel.
De hogyan tudták megoldani, amit előttük senki, a szabad csatangolást a sivatagban? Először a Makhtes Ramonban szegődjünk a nyomukba. Micpe Ramonból a negyvenes úton haladjunk, majd egy földúton menjünk be egészen a Beerot khánig, egy sátras-kempingautós szállásig és parkolóhelyig. Ott tegyük le a kocsit és induljunk gyalog a Szaharonim források felé. Csodáljuk meg a forrást s a magas talajvízszint nyomán megjelent gazdag sivatagi élővilágot, és menjünk fel a domboldalra, a Szaharonim khánba, egy egykori karavánszeráj romjaihoz.
Tipikus nabateus szállásra bukkantunk, üljünk le megpihenni, és persze megválaszolni a nabateusok titkát. Látszik, hogy ez az épületegyüttes egy nagy udvarból, és több apró – főként az állatoknak fenntartott – helyiségből állt. Egykori vendégei arabul beszéltek, elvből nem ittak bort, s vallásuk tiltotta, hogy kőházakba költözzenek. Viszont kiváló kereskedők voltak, s legnagyobb közösségi titkuk az éltető víz sivatagi felkutatása és használata volt. Itt is egy forrás mellett hozták létre állomásukat.
Évszázadokig nomadizáltak, s állandó útvonalaikon megbízható hálózatot építettek ki maguknak karavánszerájokból olyan 20-25 kilométerenként, vagyis egynapi tevés járóföldre. Ókori technológiával nem volt egyszerű dolog átkelni a sivatagon, a víz mellett könnyű, különleges eszközökre volt szükségük, s meg is teremtették ezeket: finoman kidolgozott, könnyű kerámiájukat másolta Jézus korában az egész Közel-Kelet. Még Jeruzsálemben is találtak egy ilyet egy korabeli milliomos házának romjainál – de persze csak tökéletlen, durva utánzata volt a nabateusok míves eszközeinek.
Avdat
Vissza a kocsiba, s irány Avdat, egyik legfontosabb városuk – mert bizony idővel meggazdagodtak és letelepedtek, feladták aszkéta vándoréletmódjukat és városokat építettek maguknak. Közben eszükbe sem volt más népeket meghódítani, békére törekedtek szomszédaikkal, s szívesen maguk közé fogadták más csoportok tagjait.
Csak élni és élni hagyni akartak, ami az akkori geopolitikai viszonyok között sem volt egyszerű: előbb a római birodalom szövetségesei, majd vazallusai lettek. Nem lett jó vége a barátkozásnak a nagyhatalommal, i.sz. 106-ban Traianus Arabia néven provinciává szervezte őket, s elvesztették függetlenségüket. Rómához, majd Bizánchoz kötötték sorsukat, s cserébe a Pax Romana biztonságát és jólétet kaptak.
Avdatban aztán megcsodálhatjuk toleranciájuk egyik legfőbb bizonyítékát: tömegesen, az elsők között megkeresztelkedtek, s templomaikat keresztelőmedencék, keresztény oltárok beépítésével gyorsan átvarázsolták bazilikákká.
Mamsit
Nabateus városból sohasem elég, úgyhogy átmegyünk másik legjelentősebb, és csodálatosan fennmaradt romvárosukba, Mamsitba is. A gonosz UNESCO a világörökség részévé nyilvánította mindkét város gondosan feltárt és ápolt maradványait.
A nabateusok, illetve a bizánci korra már görögül beszélő keresztény leszármazottaik még ma is boldogan élnének, ha nem jelenik meg egy új, erőszakosan hódító vallás, amely egyre keményebb adókkal gyakorlatilag felszámolta gazdagságukat, felrúgva a sivatag határán megélhetést biztosító, finom egyensúlyra épített világukat. Hiába voltak eredetileg arab nép, éppen az iszlám számolta fel a sivatagban kuriózumnak számító, általuk megteremtett városias civilizációjukat. Az új vallás és hatalom visszakényszerítette őket nomád őseik hagyományaihoz, s beolvadtak a sivatag régi világába. Sic transit gloria mundi.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
