Benyomások a zsidó-arab együttlétről Izraelben

Illusztráció: Salamon Sára

Négybe van osztva a képernyőm. Ma mind itt vannak. Ketten lesütött szemmel babrálnak valamin, a másik két mező sötét, csak a latin betűkkel írt arab neveket mutatják. Ez a negyedik szemeszter a hallgatóimmal. Az, hogy magyar anyanyelvűként angol tanárokat képzek Izraelben, talán kevésbé meglepő, mint hogy vallásos zsidóként tanítok hidzsábos muszlim nőket. Angol tutorálás, beduin-arab hallgatóknak.

– Good afternoon, everyone! – mondom. Nem válaszol senki. – Sziasztok! Hogy vagytok? – mondom még egyszer. A Ramadan előtt volt a legutóbbi óránk, több mint hat hete. Az egy hónapos böjt miatt elmaradt foglalkozások helyett feladatokat küldtem nekik. Erre kért a mindent megértő dékán. Mögöttünk vannak azok az órák is, amiket vagy a Hámász rakétái és a riadók, vagy a zsidók és az arabok közötti utcai összetűzések, vagy a muszlim Eid al-Fitr és a Savuot ünnepei tettek tönkre. Lenne mit bepótolnunk.

Az egyik arc nélküli képmező életre kel. Zöld keret villan fel körülötte.

– Good afternoon, teacher!– mondja egy női hang. – Köszönöm, jól vagyok.

- Hirdetés -

– Milyen volt a Ramadan? – kérdezem Layant.

– Az eleje nagyon jó. A vége nem.

Nem szeretnék politizálni, mert az ideológiai nézetkülönbségek nemhogy kollégákat és barátokat, de még családtagokat is szétválasztanak. De hát angolóra van, és minden olyan téma, ami beszélgetésre ösztönöz, aranyat ér.

– Kifejtenéd, kérlek?

Kifejtette. Az izraeli rendőrök szentségtörők, mert betörtek a Sziklamecsetbe. Szerinte hazugság, amit mondanak, hogy a muszlimok nemcsak ájtatos imát vittek oda a szívükben, hanem köveket és petárdákat is a zsebükben. De ha igaz is lenne, akkor sem léphetnének be fegyverekkel a megszentelt helyre. A rendőrök nem egyes személyeket, hanem az iszlám egyik áldott helyét támadták meg.

Próbálom a helyzet összetettsége felé vezetni a beszélgetést. Szeretnék vele túllépni a leegyszerűsített, összesűrített zsidó–izraeli és muszlim–arab szembeállításon és történetelmondáson, és kibontani az események bonyolultságát. Nem megy. Az érzelmek irracionalitásával az irodalomtudomány érvei nem vehetik fel a versenyt. Ennek a beduin tanítványomnak hiába van izraeli útlevele, és tanul zsidó hallgatókkal együtt a beduinoknak létrehozott főiskolán, továbbá kap állami ösztöndíjat és beszél (értsd: szóba áll) velem, vallásos-zsidó tanárával – mégsem képes, mégsem akar elvonatkoztatni. Visszafogom magam, és óvatosan sekélyebb vizekre kormányzom a beszélgetést. Ma Paulo Freire pedagógiai filozófiájába vezetem be őket.

Másnap egy másik beduin csoporttal van órám. Ők októberben kezdték el tanulmányaikat, és szintén angoltanárok szeretnének lenni. Itt is minden hallgatóm nő. Ahogy megnyitom a Zoomot, Ayesha már jelen van, vár rám. Még nem vette át a laptopját a főiskolán, így sajnos megint telefonnal kapcsolódott be. A kép mozog, remeg, látom a törvényellenesen épített házuk körüli kerítést, a háziállatokat, a konyhát, a nappalit. A pici lánya sír a háttérben, de lassan elalszik. Ayesha még csak 19 éves, de újból várandós.

– Jó reggelt, tanár úr!

– Jó reggelt, Ayesha. Hogy érzed magad?

– Minden rendben van, eltekintve a reggeli hányingerektől.

– Küldött nektek a főiskola új információt, hogy mikor megyünk vissza a kampuszra tanulni?

– Én tegnap voltam a kampuszon – mondja izgatottan.

– Hogyhogy?

– Csak tizenkét nőt hívtak meg. Én voltam a legfiatalabb. A legidősebb negyven is elmúlt. Egy zsidó nő, aki egyedül neveli a gyerekeit.

– Ayesha, nem értelek. Mit kerestél a kampuszon? Kik ezek a nők?

– A főiskolának van egy speciális programja, ahol arabok és zsidók jönnek össze. Most csak szegénységben élő nőket hívtak meg, hat muszlimot és hat zsidót. A tanár úr tudja, hogy néha depresszióba esek. Ez azért van, mert nagyon szegények vagyunk. Az előző szemeszterben azért hiányoztam néha, mert annyi pénzünk sem volt, hogy tejet vegyek a kislányomnak. De ez semmi azokhoz a történetekhez képest, amit a többi nő mesélt. Én soha nem találkoztam még ezekkel az emberekkel. De amikor hallgattam őket, sírtam. Úgy éreztem, hogy ők a családom, és már régóta ismerem őket.

A tegnapi beszélgetés Layannal kétségeket hagyott bennem. Igazolva látták a Hámászt, amelyik a győzelmükkel büszkélkedett. Valóra váltak eddigi törekvéseik. Végre sikerült bevonniuk az izraeli arab állampolgárokat a Ciszjordániában élő és a gázai palesztinok küzdelmébe Jeruzsálem felszabadításért. Nemcsak több ezer robbanótöltetet lőttek ki Tel Aviv és Jeruzsálem felé, de rakétazáporuk eredményesen zúzta szét az izraeli zsidó–arab együttélés projektjét is. Gyakran mondták rá, hogy tartós együttélés: illúzió. Én mégis szerettem azt az illúziót.

Amit viszont Ayesha mondott el, az a remény hangján szólalt meg. A szobrászkodást juttatta eszembe, amit nagyon szeretek. Először agyaggal dolgoztunk, most már kővel. Múltkor megrepedt, amin dolgoztam.

– Most mi lesz? – hívtam oda a tanárnőnket. Egy darabig nézte félig kész művemet.

– Folytasd, de óvatosan – mondta. – Hátha mégis sikerül.

De néhány ütés után egy jókora darab végképp levált a repedés mentén. Tönkrement, amin annyit dolgoztam. Most dobjam el?

– Gondolkozz azon, hogyan lehetne a megcsonkított felületet a készülő szobor részévé tenni – intett türelemre a tanárnő.

Elrontott kőből is készülhet nagyszerű alkotás, hiszen a Dávid is így született. Egy elrontott együttélésből is születhet még valami ép. Csak akarni és folytatni kell a kapcsolat megreparálását.

Hiszen gondolkodó emberként tudjuk: több dologban hasonlítunk, mint amennyiben különbözünk. Maya Angelou, az amerikai költőnő szavai ezek: We are more alike, my friends, / Than we are unalike.

- Hirdetés -