Egy egyetemi oktató hihetetlen kalandjai a zsidók és arabok földjén…

Grafika: Fenyves Gabriella

“Annak ellenére, hogy…” – visszhangzik a fejemben a mondat kezdete, és a folytatása is: “nem képes, nem akar elvonatkoztatni” a beduin tanítvány. “Annak ellenére, hogy” izraeli állampolgár, hogy megkap minden, állampolgárnak járó juttatást – mer kritikát gyakorolni. Mer felháborodni, mer érzelmektől korbácsolva – lehet, hogy irracionálisan, és lehet, úgy is, hogy nincs igaza – véleményt kifejteni!

Ha az Izraelinfo újságot követő, némely jobboldali nacionalista beállítottságú olvasó csacsog csacskaságokat, hát legyen, de ha képzett egyetemi oktató, jól cizellált mondatokkal tesz tanúságot írásában hiányos demokráciafelfogásáról, annál fájdalmasabb.

Akkor sem tudok elnézőbb lenni, ha tudom, hogy a cikk szerzője vallásos zsidóként határozza meg magát, és így előre bocsájtható, hogy egyetért, vagy legalábbis napirendre tér a vallása által diktált, például a nőket sújtó súlyosan diszkriminatív törvények felett. Annak megjegyzése sem mellékes, hogy Jesaja P. Balog magyarul ír, magyar az anyanyelve, és tagadhatatlanul fellelhető gondolatmenetében a magyar kultúrkörből jövőkre oly gyakran jellemző tekintélytisztelet. Ez sokak számára elképzelhetetlenné teszi, hogy lehet valaki lojális állampolgár, ugyanakkor kritikus is hazája vezető politikai erejével, egyes intézményeinek működésével, vagy némely törvényi rendelkezésével szemben.

„Hiába van izraeli útlevele…, mégsem képes elvonatkoztatni”, háborog Jesaja, de miért is kéne elvonatkoztatnia a diáknak a beduinok kisebbségi helyzetéből, kultúrájából származó felfogásától? Hisz Jesaja sem képes elszabadulni a saját kulturális gyökereitől!

- Hirdetés -

Majd megismerkedhetünk egy újabb tanítvánnyal, azzal a 19 éves beduin lánnyal, ki második gyermekével terhes. Az ismerős fordulat által megnyugodhat az olvasó, hisz visszatalálhat a jól ismert sztereotípiák által a megszokás langy homokjára, és ráismerhet arra, amit titkon vagy nyíltan eddig is gondolt, hogy „hát ezek ilyenek”.

A következő bekezdésben visszatérünk az első, Layannal folytatott beszélgetéshez. Azonban hirtelen kicsúszik a szöveg biztonságosnak tűnő talaja a lábunk alól, és bizony vissza kell újból olvasni, mert nem értjük, hogy Layannak kik a társai, akik miatt hirtelen többes számra vált a mesélő. Kik ezek az új szereplők? Ki, kik az alanyai a következő soroknak?

Döbbenten olvasom a következőkben, mert másképp nem értelmezhetem, hogy Layan és meg nem jelölt társai határozottan támogatják a Hamaszt, és általuk sikerült a terrorszervezetnek beszerveznie az izraeli palesztinokat, majd rakétazáporral szétzúzni a zsidó-arab együttélés projektjét.

Ettől valóban tátva marad a szám!

Sajnos az előző két párbeszéddel ellentétben ez újabb Layannal és társaival folytatott beszélgetés leírása hiányzik. Kíváncsi lennék pedig, pontosan hogyan is hangzott el ez a belbiztonságot súlyosan fenyegető információ. Hiszen ennek fele se tréfa! Amennyiben tudtára jutott Jesajának, hogy egyik ismerőse és annak társai aktívan egy terrorszervezettel működnek együtt, és felelősek izraeli arab lakosok beszervezésért, sőt az áprilisi bombázásokért, hogyhogy nem jelentette azt a rendőrségen?!

Vagy lehet, hogy csak pongyolaságról van szó? És hogy ennek az elmaszatolt többesszámnak az oka nem más, mint puszta előítéletesség és negatív általánosítás? Lehet, hogy nemcsak az alany megjelölése hiányos, hanem a tények visszaadásával is gondok vannak? Lehet, hogy Layan mégsem támogatja a Hamaszt, sőt az izraeli palesztinok többsége sem? Lehet, hogy a zsidó-arab együttélés sincs szétzúzva, és a nem tudni kik által állítottakkal ellentétben a “tartós együttélés” sem “illúzió”. Pláne, ha már több mint száz éve kétségbevonhatatlan tény.

Ezek után ismét visszatérünk a második gyermekével terhes Ayeshához. (Ezek vajon valós személyekhez köthető, valós nevek lennének?) Ayesha a “remény hangján szólt”, tudjuk meg, de nehéz kitalálnom, mi is lehetett a remény hangja, hogy sírt, vagy az, hogy együttérzett a többiekkel?

Majd egy újabb párbeszéd pontos leírása következik, számban a harmadik, a meg nem nevezett szobrász tanárral. Nem tudom elhessegetni a kellemetlen feltételezést, hogy nem véletlen, és Jesaja arab honfitársai személyiségi jogait kevésbé tartja fontosnak, hogy vélhetően engedélyük nélkül teszi közzé véleményüket, míg a zsidó, a jogait biztosan érvényesíteni tudó szobrásszal óvatos, és nem nevesíti. A párbeszéd sem hangzik természetesnek az eltört kő felett. Ilyet hozzáértő nem mondhat! Az olvasottakból próbálom rekonstruálni a tanár szavait, hogy a véletlen hibák nem csak orvosolhatók, de eszünkbe másképp soha nem ötlő, váratlanul sikeres megoldásokra is vezethetnek, különlegessé téve az alkotást.
Az elrontott kőből is lehet valami? Lehet… de mégsem ez a zárógondolat.

Az utolsó, igazán végső, optimistának szánt summázat mégis lesújt. Ezt a közhelyes bölcseletet már több helyen olvastam, miszerint mi emberek, itt arabok és zsidók, jobban hasonlítanánk, mint amennyiben különbözünk… Ez a látszólag humanista gondolat valójában azt állítja, hogy különbözőségünk közelít a hasonlóságunkhoz, azaz fifti-fifti, kis különbséggel a hasonlóságunk javára, azaz hogy nagyon is különbözőek vagyunk! Még a csimpánzok génkészletétől is mindössze 2-5%-ban különbözünk.

Jesajával ellentétben én komolyan hiszem, hogy mi, emberek tényleg egyformák vagyunk, sőt annyira, hogy jobboldaliként, nacionalistaként, vallásos zsidóként is lehetnénk mindannyian akár valódi demokraták is!

- Hirdetés -