A Négyzet – 1936 Látogasson Palesztinába!

90 éves a Tel-Aviv Művészeti Múzeum

2022-ben kilencven éves fennállását ünnepelheti majd a Tel-Aviv Művészeti Múzeum. Ezt egy különleges projekttel kíséri a múzeum kilencven héten keresztül, egészen a kerek évfordulói napjáig. A jelenleg online térben zajló projekt a múzeum logóját idézve a Négyzet nevet viseli. A Négyzet oldalán minden héten felbukkan a múzeumi gyűjtemény egy-egy ismert és ikonikus darabja. Kilencven héten keresztül időrendi sorrendben  a múzeum 1932-es megnyitásától a projekt 2022-es végpontjáig  egy-egy alkotást ismerhetünk meg közelebbről. Ebben a sorozatunkban a kilencven alkotásból válogatunk kedvünkre.

3. Látogasson Palesztinába

Franz Kraus (1905, Ausztria – 1998, Izrael)
Látogasson Palesztinába, 1936
Litográfia, 67 × 98,5 cm
A művész ajándéka, 1981

Ennek a litográfiának a története élő példája annak, hogyan változhat egy műtárgy értelmezése az idők során. 

A plakátot anno a “Palesztinai Turizmus Fejlesztéséért Egyesület” rendelte meg Franz Kraus bécsi grafikustól. Kraus 1934-ben érkezett Palesztinába. Berlinből kellett elmenekülnie, ahol a nácik hatalomátvételéig neves grafikusként működött. Tel-Avivban telepedett le, és azonnal kiemelkedő tervezői hírnevet szerzett magának. Valójában a helyi reklámipar úttörője volt, ő vezette be az Erecben addig szinte ismeretlen hirdetési és grafikai módszereket. Olyan nagy cégek voltak az ügyfelei, mint a máig működő Dunek dohánygyár és az Elit, amelynek megtervezte a máig használt “Boci-csoki” reklámot.

A litográfia poszternek készült, hogy vizuális eszközök segítségével potenciális turistákat csábítson Palesztinába – de nyilvánvalóan nem csak egy vizitre, hanem palesztinai kivándorlásra szólítja fel az európai zsidóságot. Kraus Palesztinája egy olajfa ágain keresztül tárul fel előttünk. A Szentföld aranyló fényben tárul fel előttünk, csábítóan: az ősi város falai, a Sziklaktemplom kupolája, távolban a Júdeai-hegység. Szakrális, idilli kép, csendes, szinte üres táj – de mi tudjuk, hogy a kereten kívül mi volt az 1936-os év éppen ellentétes, feszült valósága: a mindkét féltől emberáldozatokat követelő “arab felkelés” kitörésének kezdete, a Brit mandátum konfliktusai, nem beszélve az európai helyzetről. 

Mintegy ötven évvel később, 1981-ben David Tartakover retrospektív kiállítást rendezett a Tel-Aviv Múzeumban Kraus műveiből, 1995-ben pedig Kraus beleegyezésével ezer példányban újranyomtatta a palesztinai látogatásra hívó plakátot. Mindeközben ez a tájdarabka az izraeli-palesztin konfliktus központi szimbólumává vált. Államalapítás, háborúk, az Oszlói Egyezmény, Rabin meggyilkolása… A 2000-es években a plakát másolatait Kelet-Jeruzsálemben, Gázában és Ciszjordániában kezdték terjeszteni. A felirat, “Palesztina” és annak a megörökítése, hogy nem egy lakatlan helyre érkeztek a cionisták, más perspektívát és értelmezést adott a plakátnak. Az 1930-as évek eredeti címzettjeit, a diaszpórában élő zsidókat mára egy másik célcsoport váltotta fel. Így változtatja meg a történelem sodra nem csak a látképek, szlogenek üzenetét, de talán még egy-egy művészeti alkotás sorsát is.

2. Hanna Rovina és Chana Orloff

Hana Orloff (1988, Ukrajna – 1968, Izrael)
Hanna Rovina ,1935
A művész ajándéka

Az 1935-ben készült bronzszobor a függetlenség előtti Izrael kulturális életének két kiemelkedő női alakját képviselteti: Hanna Rovina színészóriást, akit még ma is a „héber színház nagyasszonyaként” emlegetnek, és Chana Orloff szobrászművészt. 

Mindketten 1888-ban születtek – Rovina Minszkben, Orloff Ukrajnában. Orloff családjával Tel-Avivba, majd 22 évesen önállóan Párizsba emigrált, de onnan is folyamatos kapcsolatot tartott fenn Palesztinával, majd Izraellel. Párizsi otthona sok-sok zsidó és izraeli művész találkozóhelyévé vált a huszadik század első évtizedeiben. 

Amikor 1935-ben Rovina portréját készítette, Orloff éppen a Tel-Aviv Múzeumban tartotta első önálló kiállítását. Akkoriban a múzeum még a Rothchild sugárúti Dizengoff-házban – a függetlenség kikiáltásának épületében – kapott helyet. Orloff később még többször kiállított a Tel-Aviv Múzeumban, ma 18 szobra található az állandó gyűjteményben, ezek egy része olyan neves izraelieket ábrázol, mint például Bialik (Izrael Petőfije), Reuben Ruvin festő és Ben Gurion.

Orloff szobra máig modernnek hat: Rovinája kecses, de éber, és lerí róla a színésznő közéleti személyiségét jellemző visszafogott, de mindig jelenlévő pátosz – de talán egy csipetnyi humor átvillan ezen a komolyságon?

Nem csoda, hogy amikor 1958-ban, Izrael függetlenségének első ízben ünnepelt, tizedik évfordulóján, a Tel-Aviv-i Múzeumban újrajátszották az államalapítási szertartást, Rovina volt a legkézenfekvőbb választás a Függetlenségi Nyilatkozat felolvasásához. Sajnos nem maradt fenn elérhető filmfelvétel, de könnyen el lehet képzelni, ahogy meredten, nyugodtan és összeszedetten tudatában van a pillanat ünnepélyességének és saját státuszának – pontosan úgy, ahogyan Orloff faragott portréja ábrázolja. 

Rovina 91 évet élt, és ahogy az egy színészóriáshoz illik, szinte halála napjáig a színpadon maradt, csakis a nemzeti Habima színházén. Koporsója előtt ezekkel a szavakkal búcsúztak tőle: “A Héber Színház Nagyasszonya, elköszönünk Tőled. Te vagy a nemzeti újjáéledés és a héber nyelv reneszánszának legnagyobb szimbóluma.”

Orloff 80 éves korában halt meg, amikor a Tel Aviv-i Múzeumban rendezett újabb kiállítás alkalmára Izraelbe érkezett.

1. Párizs szeme

Brassaï (1899, Brassó, Románia—1984, Franciaország)
The Fortune Teller in Her Wagon, Blvd. St. Jacques, 1932
Gelatin silver print, 26.67×21.59 cm
Michael S. Sachs ajándéka, 1992
© Estate Brassaï – RMN-Grand Palais

“Párizs szeme” — így nevezte barátja, Henry Miller amerikai író a Brassaï néven világhírűvé vált fotóművészt, alias ifj. Halász Gyulát, akinek életművét a világ számos múzeumában megtaláljuk. Zseniális fotóművészként munkássága ugyanazt a korszakot tükrözi, amelyet Picasso, Léger, Man Ray, Pierre Reverdy, André Breton, illetve Tihanyi, Mattis-Teutsch, Berény Róbert, Pór Bertalan és mások neve fémjelez, s amelyből a modern művészet kibontakozott a huszadik század derekán. Ahogyan a jóbarát, Henry Miller írja róla: “Brassaï rendelkezik azzal a ritka tulajdonsággal, amely csak igen kevés művésznek adatott meg: a normális látással. Nincs szüksége arra, hogy a látványt torzítsa, átgyúrja, hazug vagy túlzó módon láttassa. Egy jottányit sem kell változtatnia az élő világ elrendezésén; úgy látja a világot, amilyen, és nem másképp — tehát természetesen és magától értetődően… Egyforma türelemmel és érdeklődéssel veszi szemügyre a repedést a falban, vagy egy város panorámáját. Mert Brassai maga a szem — az élő, eleven tekintet.”

1932-t írunk: Tel-Avivban új múzeumot nyitnak, Párizsban pedig éppen az zajlik, amit Hemingway később „Mozgatható lakomának” nevezett. Két embert látunk egy asztal fölé hajolva a Blvd. Saint-Jacques-on: az egyik egy  talán cigány  jósnő, előtte egy elegáns nő, kalapja az akkori divat szerint kissé félrecsapva. A falakat szürrealista festményeket idéző japán tapétarajz díszíti. Abból a sajátos szemszögből, ahonnan ezt a meghitt pillanatot  amikor egy nő meg szeretné tudni, mit tartogat számára a jövő  Brassaï lefényképezte, úgy tűnik, hogy inkább az a festett japán harcos kapja az igazi főszerepet. Brassaït meghatja a kor szabadsága, vonzza a miszticizmus és az egzotikum, de vajon tudják-e az ennek a megdermedt pillanatnak a szereplői, mit hoz majd a jövő? Az akkor éppen kezdődő huszadik század jövője? Mi már nem a jóslatokra hagyatkozunk, de ez még csodásabbá teszi Brassaï tárgyakkal, érzésekkel, szimbólumokkal teli alkotását.