Magyar kántor Sydney-ből

Shimon Farkas korunk legjobb kántorainak egyike. Hangjának egyedi tónusa már sok zsinagógai közösség szívét megmelengette. A Magyarországon született Simon – írjuk magyarosan az utónevét is, ha Ausztráliában is magyarul írja a vezetéknevét – Izraelben nőtt fel, aztán a családdal együtt Sydney-be költözött. A nagyváros Központi Zsinagógája 22 évesen választotta vezető kántorává, és 15 évet szolgált ott. Azóta kántorként és üzletemberként bejárta a világot, mi éppen Tel-Avivban csíptük el az Ichud Olam zsinagógában, ahol Chaim fia a kántor, és ahol vendégként az idei Jom Kipurkor ő énekelte a Kol Nidrét, amibe egy magasztos pillanatban belecsempészte a Szól a kakas már dallamát.

Nem „bennfentes” interjú lesz ez, én nem ebben a közegben nőttem fel. Amit a világ nagy kántorairól tudok, azt olvastam, a művészetüket lemezekről ismerem. Tehát mielőtt beszélgetni kezdtünk (erre már a tel-avivi Hiltonban került sor), ezt előrebocsátottam Simonnak.

Olvastam egy interjút a fiaddal, Dovval, aki a melbourne-i közösség kántora. Azt nyilatkozta: „Nekem apám volt az első mesterem.” Aztán ezt a motívumot, az apáról fiúra szálló tradíciót több híres kántor életrajzában is megtaláltam. A te történeted is kántor dinasztiáról szól?

Mi nem voltunk kántor dinasztia, de még lehetünk. Szép volt a hangom, és ha társaság volt nálunk, már egészen kicsi gyerekkoromban előretolt az apám, hogy énekeljem el a Hava nagilát, a Cena cenát meg más népszerű dalocskákat. A hangomat, a hallásomat anyámtól örököltem, pedig nem ő volt kántor, hanem a bátyja. Ez a nagybácsi itt élt Izraelben, később pedig Amerikában – tőle nagyon sokat tanultam. Szóval valahogyan mégiscsak dinasztia ez. Fehérgyarmaton születtem 1949-ben, de amikor kétéves lettem, a család alijázott. Itt laktunk Tel-Avivban. Nagyon szép templomunk volt, a Jabotinsky úton, apámmal, amíg élt, oda jártunk. Az ötvenes években szinte minden zsinagógában volt kántor. Nálunk még kórus is volt. Ott énekeltem először, hatévesen.

…és akkor el is döntötted, hogy kántor leszel…

Ugyan, dehogy! Az jóval később történt, 21 éves koromban. Közgazdaságtant tanultam az egyetemen, de itt nagyon előreszaladtunk.
Tízéves voltam, mikor az apám meghalt. A család Amerikába költözött, mert anyám rokonai ott éltek, Brooklynban. Volt ott egy híres kántor, Moshe Koussevitzky. Gyerekként énekelhettem abban a templomban, ahol ő. Magánórákat sajnos nem kaptam tőle, de az is sokat számított, hogy közelről figyelhettem. Ő csak egyszer imádkozott egy hónapban, de nem messze az ő templomától volt egy kis stibl. A rabbit Jungreisnek hívták, a stiblt meg Gyarmatinak, mert a rabbi fehérgyarmati volt. Na, ott tényleg sokat tanultam a nuszachról, a szöveghagyományról, a zenei tradícióról. De, mondom, akkor még mindig csak tizenéves voltam. 
Még gyermekként, itt Tel-Avivban tanultam zongorázni, és kilencévesen énekórákra jártam Tibi Schwartzhoz, aki azelőtt a Rumbach kántora volt. Jóval később aztán Sidney-ben találkoztunk, mert odaköltöztünk, amikor 21 évesen megnősültem. Tibi abban a templomban volt kántor, ahová apósomék jártak. No, akkor döntöttem el, hogy ez lesz az életem. Hát, ez ötven éve volt.

Soha nem vonzott a showbiznisz, hogy ott próbálj szerencsét?

Dehogynem! Mindig énekeltem operát, jazzt, népszerű dalokat. Az O sole mio minden koncertemen elhangzott.

Nem csábultál el, hogy végleg a szórakoztató műfajt válaszd?

Ugyan! Én a családom körében akartam élni. Nem vonzott az a világ, amit a show kínál. 22 évesen született az első fiam, Chaim, rá egy évre a lányom, Mimi, aztán Dov fiam. Ő most Melbourne-ben kántor. Vele nagyon sok furcsa koncertet csináltunk együtt. Kuplékat énekeltünk, egy jazz-paródia kedvéért még gengszternek is beöltöztünk. De ez nem volt valami szörnyűség, sok kántor megtette előttünk is, csak mi mindig visszatértünk a hivatásunkhoz.

Hogyan él tovább a liturgiai tradíció? Szájról szájra, apáról fiúra, mesterről tanítványra száll?

Ma már minden liturgikus zene le van jegyezve rendes kottával. Egy egész szekrényre való van, csak a liturgikus zenéből; zongorakivonatok, kórus kották is.
Az askenázi liturgiában két tradíció él: a német és a kelet-európai. A német az kemény, egyértelműen templomi zene. A másik ág érzelmesebb, személyesebb. A legendás nagy kántorok mind Kelet-Európából jöttek. Mióta én énekelek, a megszokott dallamok közé sok helyen bekerült például a Carlebach melódia is. Ezek vidám, örömteli zenék. A liturgia nem sokat változott, az előadásmód viszont nincs megkötve. A tempó, vagy hogy mennyire és hogyan díszít a kántor egy dallamot, az a zsinagóga közönségétől függ. Figyelj csak.

(A beszélgetésünk e pillanattól színi előadás jelleget ölt, Simon szemlélteti is, amit mesél. Már ezért megérte eljönni.)

Három kántor elmegy egy próbaéneklésre. Felállnak a bima elé. Az egyik nagy szakállú haszid a régi kelet-európai hagyomány szerint énekel, és persze jiddis akcentussal. A másik Bécsből jön, és kivág és lebegtet, mintha a Staatsoper színpadán lenne. A harmadik meg tiszta jazz-singer. Oké? Na, szerinted ki kapja meg a munkát? Aki swing tempóban nyomta.Ma a legtöbb templomban nem érdekli az embereket a kemény hazanut [kántorkodás]. Nem akarják három-négy órán át hallgatni, ahogy a kántoruk hosszan elnyújtja az imákat. Ha eljössz hozzám Sidney-be a templomba egy péntek este: az happy! (Ujjaival csettintget, mint az előbb swingnél.) Én mindig fiatalosabban éneklek, mint azok, akiktől tanultam, és sokat improvizálok. Szeretem, ha minden szombat más egy kicsit. Ez a közösségtől is függ, meg az én pillanatnyi érzéseimtől is. Ez ima. Persze minden kántornak vannak stílusjegyei, amiről fel lehet ismerni, de ennél sokkal fontosabb, hogy a hazan a saliach haciburi, a közönség küldöttje. Ez a legfontosabb törvény. Ha a kántor ezt elfelejti, és csak magára figyel, az baj.

Te énekeltél világ minden pontján…

Na, az Antarktiszon nem!

…ha belépsz egy zsinagógába, rögtön tudod, hogy ott mit szeretne a közösség?

Ha a jeruzsálemi nagy zsinagógában énekelsz, kórussal, nagy közösségnek – az egészen más, mint egy kis templom. Ezt azonnal meg lehet érezni, ha ott állsz. Pár éve jártam Bnei Brakban. Ott kórus is volt. Vért izzadtam, mert minden imát hallani akartak. Négy órán keresztül tartott! A Sacharit (reggeli ima) Sydney-ben 25 perc, itt két óra volt! Viszont a földrajzi, habitusbeli különbségek már eltűnőben vannak. Ma már Németországban is úgy imádkoznak, mint Tel-Avivban. Akik híres jeke (német nyelvterületről származó) kántorok voltak, már nem élnek. Németországban is emigráns kántorokat hallasz, lengyeleket, ukránokat, oroszokat. Elmosódnak az iskolák közötti különbségek.

Hogy telik az életed szombattól szombatig?

Én nem csak kántor vagyok, mindig is volt mellette más munkám. Hét közben ingatlanokkal foglalkoztam, bútorüzemem volt és üzleteim is. Szombaton felvettem a templomjáró ruhámat, és imádkoztam, énekeltem megint. De most már semmi üzlet, mindent eladtam. No more business! Maradt a család. Chaim fiam kántor itt, Tel-Avivban, így izraeli nagypapa is vagyok. Mimi lányom Sydney-ben lakik, öt gyermeke van. A kisebbik fiam, Dov, Melbourne-ben él, ő háromgyerekes. Kántor ő is, neki is van világi foglalkozása, egy bankot vezet meg szénbányák üzleti ügyeit intézi. A legidősebb unokám már 23 éves, de még hajadon. Dédunokám pedig még nincs.

Farkas Simon, a híres kántor most teljesen átalakul nagypapává. Előveszi a mobilját. Egy gyönyörű hangú, meseszép lány vizsgakoncertjét nézzük-hallgatjuk. Az unokám a Sydney-i konzervatórium ének szakára jár! – mondja, és boldogan mosolyog. Én meg azt gondolom: Mondhat akármit, dinasztia ez…

(Köszönet Vadász Évának, az Új Kelet főszerkesztőjének, az interjú megírásában nyújtott segítségéért!)