Erkély

Fotó: Forbát Dia

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Huioáéüüüü! – Kiabál a magányos szamovár Csukás István meséjében a hangomon. Rafi mindent megért magyarul, mehet a Pom-Pom, és ha majd egyszer lefordítjuk közösen a meséket héberre, erre a részre is kitalálunk valamit. Rafi velem mondja éneklő hangján a magyar magánhangzókat, ahhoz is a pesti nagymama kellett, hogy észrevegyem, Rafi nem mond magyar „a” hangot egyáltalán, helyette rövid „á”-t, pont ahogyan az izraeliek. Az „ö”, „ü” megy, a többi is, csak a nagymama szerint raccsol, selypít és pösze az unokája. És kancsal is – itt betelt a pohár, a hatéves korban esedékes szemvizsgálatnál külön kifaggattam erről az orvost, nem, a gyerek nem kancsal, minden rendben.

A raccsolás Izraelben alap, aki nem raccsol, annak akcentusa van, úgyhogy ezzel nem kell törődni, a többi beszédhibáról pedig már elfelejtettem, hogy micsoda. A kis Nadav most kezdi formálgatni az első szavait, boj, mondja nekem, nézek rá, hát ez meg mi, engem ezzel nem veszel le a lábamról. Istenem, héberül kezd beszélni a gyerek. A nagynak eszébe sem jutott 22 hónaposan héber szóra nyitni a száját, igaz, kétéves koráig magyar dadusa volt. Nadav viszont inkább héberül fejezi ki magát, mióta óvodás: szusz, ima, boj. Az óvónéni tegnap észrevette, hogy Nadav a naalajim szóra formálja az ajkait, aztán nem értette, miért nem vagyok lelkes. Nem álltam le magyarázkodni, hogy a cipő már egy fél éve ment neki, de aztán jött a naalajim és mindent maga alá temetett.

Ne legyen nagyobb bajunk, csak az egészség meglegyen. A korona egyelőre elkerült bennünket, vagy már túl vagyunk rajta. Az omikron óta a hét felében otthonról dolgozom, ez olyan kiváltság, amiről nehéz lesz majd lemondanom a korona időszaka után. A home office hatékonysága a lakás állapotán is meglátszik, nincsen rend, de legalább be lehet menni a lakásba, és csak tíz percig tart elpakolni, mielőtt látogatónk jönne.

Az irodában nem kezdek el söpörni, ha már nem bírom az ülőmunkát, így marad a séta a parkban. Hétfőn sikerült a munkahelyi zaklatásról szóló zoom-beszélgetés alatt is sétálnom egy jót, előzetesen annyit kértek a dolgozóktól, hogy mindenki kapcsolja be a kameráját, de az nem volt feltétel, hogy az irodában kell ülnünk. Séta közben magam elé tartottam a telefonomat. Egyik kolléganőm úgy állította be a kameráját, hogy mindenki láthatta, gépel a beszélgetés közben, és csak úgy félvállról szól néha hozzá a beszélgetéshez, még a fejét sem fordítja el, hogy a kamerába nézzen, ezt a lazaságot szeretném megtanulni egyszer. Ha én csinálnám, izzadtságszagú lenne. A séta, és később a napozás a kinti 18 fokban volt a legtöbb, amit ki tudtam hozni a helyzetből. Csukott szemmel ültem a padon, elég, ha ők látnak engem. Akkor lett volna még hasznosabb a beszélgetés, ha a főnök főnökének a főnöke is részt vett volna rajta, akiről pár hónapja tudjuk, hogy molesztálta a beosztottját. Talán majd jövőre.

- Hirdetés -

Addig van jó világ, amíg az office – home office koordinátarendszerben telnek a hetek. Kedden osztok-szorzok, és reggel eldöntöm, hogy Tel-Avivba utazom, a munkaóráimat majd éjjel bepótolom. Pár héttel ezelőttig óra 03-kor és 33-kor indították a vonatokat, bölcs döntés, az egész órában induló vonathoz úgyis csak késve lehetett leérni a több száz méter mély állomásra, amely a legmélyebb a világon. Úgy látszik, mégsem volt elég a három perces ráhagyás, most már 09-kor és 39-kor futnak ki a kocsik. Kár, hogy a vonat pénteken nem jár, mert a vonat errefelé nem kirándulásra való, csak munkába lehet vele közlekedni. Kivéve a szombat estét, amikor a szombat kimenetele után újraindulnak a vonatok Jeruzsálem és Herzliya között. De egy egész napos kirándulást nehéz lenne belesűríteni a szombat esti-éjjeli négy órába, ami után ráadásul munkanap kezdődik. Persze nem új jelenség, hogy aki pénteken vagy szombaton el szeretne jutni valahová ebben az országban, annak autóba kell ülnie. Igaz, a legtöbb izraeli hét közben is ezt teszi.

Egyszóval a keddi home office napom a Yitzhak Navon pályaudvaron kezdődik, három mozgólépcső lefelé, jegyautomata, hosszú liftezés a mélybe a vonathoz, aztán fél óra vonatozás és Tel-Avivban vagyok. A jeruzsálemi állomás bunkerhangulatát leszámítva tiszta Európa.

Jeruzsálem az otthon, az erkély Tel-Aviv, ahová ki kell menni friss levegőt szívni amikor csak teheti az ember. Azrieli, Begin, Rothschild, Shenkin, Nahalat Benjamin és Florentin, micsoda jó hely már ez a Tel-Aviv. Olyan könnyű elfelejteni, mennyire klassz ez a város, és olyan jó újra és újra visszatalálni ide. Mindig túl kevés az idő, mert mindent akarok egyszerre, aztán a hosszú séta után már csak ülni a padon és tervezni a hazautat, nehogy elkéssek az iskolából.

Aztán este belekezdünk Mikkamakka történetébe, és arra gondolok meseolvasás közben, hogy Nadav megmarad-e Dömdödöm szintjén a magyar beszédben, vagy képes lesz Rafival lépést tartani – lesz-e a gyerekeknek titkos nyelvük, amit majd csak ők értenek?