A Duna a Földközi-tengerhez ér

Az első világháború előestéjén az Oszmán Birodalom uralma alatt álló Erec-Izrael zsidó lakossága a négy szent városban (Jeruzsálem, Hebron, Tiberias, Cfat) élt, számuk alig érte el a tízezret. A 19. század végén kisebb csoportok érkeztek, Jemenből vallásos megfontolásból, az Orosz Birodalomból pedig nemzeti érzelmekkel.

1907-ben Jeruzsálemben telepedett le Abraham Zvi Idelsohn kántor, és megkezdte etnomuzikológiai kutatását. Idelsohn megpróbálta feltérképezni a különböző zsidó közösségek vallási hagyományait, így akart eljutni az egykor a Szentélyben játszott zenéhez. 1914-ben adta ki Izrael dallamkincse című művének első kötetét. Tel-Avivot 1910-ben alapították, és még ugyanabban az évben megnyílt a város első zeneiskolája is, a későbbi tel-avivi konzervatórium.

Az első világháború kitörését követően az ereci zsidó közösségekben alábbhagyott a zenei élet. A brit mandátum létrejöttével megindult az alija, és a zenei élet is felélénkült. Mark Golinkin karmester alapította 1923-ban, és 1927-ig működött a tel-avivi opera. 1924-ben Tel-Avivban telepedett le Joel Engel zeneszerző is, aki a kelet-európai zsidó népdalok művészi feldolgozását tekintette legfőbb feladatának. Jeruzsálemben és Tel-Avivban egymás után alakultak a kamarazenekarok. Telma Jelin csellóművész vezette a Jeruzsálemi Zenei Társaságot, főleg klasszikus és romantikus műveket adtak elő. A kibucokban és mosavokban munkáskórusok alakultak, és karvezető-tanfolyamokat indítottak, a településeken zenéről szóló előadásokat tartottak. A zeneművek a népdalok kiteljesítésére törekedtek. 1924-ben Jakob Weinberg A halucok címmel megírta az első héber népoperát. A húszas évek gazdasági nehézségei és a megromlott zsidó–arab viszony kedvezőtlenül hatott a zenei életre is.

Hitler hatalomra jutása (1933) után kezdődött az ötödik alija, legálisan és illegálisan is érkeztek az olék. Néhány év alatt megkétszereződött a zsidó közösség létszáma: az évtized közepére elérte a négyszázötvenezer főt. Jelentős változások történetek a zsidó közösségben, és ez a zenei életre is hatott. Az olék között érkező hivatásos zenészek és zenebarátok alakították az erec-izraeli zenei életet. 1933-ban Hauser Emil Jeruzsálemben megalapította az izraeli konzervatóriumot.

Hauser Emil

Hauser Emil Budapesten született 1893-ban. A budapesti Zeneakadémián Hubay Jenőnél tanult, majd Otakar Ševčiknél a bécsi akadémián. Tanulmányai végeztével, 1913-ban a frankfurti Hoch konzervatórium hegedűtanárává nevezték ki. Rövid ideig második hegedűs volt Adolf Busch vonósnégyesében a Konzerthausban és a bécsi Konzertverein zenekarban az elsőhegedűs helyettese. A világháború kitörésekor visszatért Magyarországra, besorozták a honvédzenekarba, de szólistaként továbbra is felléphetett az opera zenekarával. 1917-ben még csak huszonnégy éves volt, amikor társaival megalapította a Budapest vonósnégyest. 1932-ben otthagyta a kvartettet, és egy ideig Wanda Landowska tanítványával, Alice Ehlers csembalóművésszel koncertezett. Hauser 1932 novemberében alijázott. Elvette Helena Kagan (később Izrael-díjas) gyermekorvost, és a támogatásával megalapította és első igazgatójaként vezette a jeruzsálemi konzervatóriumot. Később ebből az intézményből lett a Jeruzsálemi Zene- és Táncművészeti Akadémia.

1933 októberében alapította a Hauser-kvartett néven is ismert Jeruzsálem vonósnégyest, a kvartettben játszott a csellista Telma Jelin, Hauser távoli rokona. A harmincas években Hauser segített Bronisław Hubermannak számos ausztriai, csehszlovákiai és németországi zsidó zenész megmentésében, és a Palesztinai Szimfonikus Zenekar (később Izraeli Filharmonikus Zenekar) alapításában. Arthur Grenfell Wauchope palesztinai főkormányzó hetven alijaengedélyt juttatott el Kagan doktornőnek, Hauser ezeket tetszése szerint oszthatta szét. Hauser felvételi vizsgákat szervezett Közép-Európában, akik felvételt nyertek, az erec-izraeli konzervatóriumban tanulhattak. Köztük volt Walter Hautzig és Heinz (Haim) Alexander zongorista; Erich és Eli Grünberg (Goren) hegedűművész; a kürtös és későbbi kritikus Johanan Böhm; Herbert Brün és Robert Starer zeneszerző. Hausert mindezért brit érdemrenddel tüntették ki 1937-ben. 1939 tavaszán az Egyesült Államokba ment, és megalapította a konzervatórium támogatószervezetét, baráti körét. 1946-ban végleg az Egyesült Államokban telepedett le. 1947 és 1959 között a Juilliard-iskolában, a New York-i Bard College-ban, a New Schoolban és a Columbia Egyetemen tanított. Négy alkalommal a nyári szünetben mesterkurzust tartott Pablo Casals művészképző osztályában a svájci Zermattban. 1960-ban Parkinson-kórt állapítottak meg nála, Hauser visszatért Izraelbe.

1936-ban megindult a brit mandátum helyi rádióadása. Kezdetben a rádió a stúdióban rendezett koncerteket élő adásban sugározta, de hamarosan megalakult a rádió zenekara, zsidó zeneszerzők műveit, az Erec-Izraelben élő zeneszerzők legújabb szerzeményeit adták elő.

1936 végén Bronisław Huberman megalakította Tel-Avivban a Palesztinai Szimfonikus Zenekart. A zenekarban főként azok az ole zenészek foglaltak helyet, akik Közép-Európa zenekaraiban elvesztették állásukat. A zenekar tagjai kamaraegyütteseket hoztak létre, az egyik a Fenyves-kvartett volt (1940). Alapítói Fenyves Loránd és testvére, Fenyves Alice, mindketten hegedűművészek, Pártos Ödön mélyhegedűs és Vincze László csellista.

Mind a négyen Magyarországról érkeztek. A háború alatt a vonósnégyes a Közel-Keleten bevetett alakulatoknak muzsikált. 1948-tól az Izraeli Kvartett nevet viselte. A négy alapító egészen 1956-ig együtt maradt. Az évek során számos ősbemutatót tartottak, kortárs műveket játszottak, többek között Pártos Ödön, Weiner Leó, Kodály Zoltán, Arthur Bliss, Benjamin Britten és Stefan Wolpe darabjait.

Fenyves Loránd

Fenyves Loránd Budapesten született 1918-ban.

Már tizennégy éves korában fellépett; szólistaként Európa számos zenekarával, köztük a Varsói Filharmonikus Zenekarral koncertezett. 1938-ban Budapesten fejezte be a Zeneakadémiát, tanárai között volt Studer Oszkár, Hubay Jenő, Weiner Leó, Waldbauer Imre, Kodály Zoltán. Bécsben és Budapesten Felix Weingarten hegedűversenyének bemutatóján szólista, a Budapesti Koncertzenekar és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara elsőhegedűse. 1936-ban a svédországi Göteborge Sinfonie-Orchester szerződtette. De Weingarten javaslatára jelentkezett a Palesztinai Szimfonikus Zenekarhoz is, s a sikeres próbajáték után 1936-ban alijázott, a zenekar elsőhegedűse lett, és 1951-ig a zenekar tagja maradt. 1940-ben a konzervatórium alapítói közé tartozott.

1957-ben Ernest Ansermet meghívta Genfbe az Orchestre de la Suisse Romande elsőhegedűsének. Fenyves a genfi konzervatóriumban is tanított. 1963-tól évről évre a kanadai Orford Arts Centre tanára is volt, és megalapította az Orford vonósnégyest. 1965-ben a torontói egyetem vendégprofesszora lett, a következő évben végleg letelepedett a városban. Nyugdíjba vonulásáig (1983) az egyetem professzoraként, majd 2004-ig professor emeritusaként működött. 1985-től Ontarióban a Western Universityn is órákat adott. 1966–1977 között a kanadai ifjúsági zenekar karmestere volt. Az évek során tanított a torontói The Royal Conservatory of Music Glenn Gould iskolájában; Angliában a cornwalli nemzetközi szemináriumon, a manchesteri Royal Northern College of Music keretében, és mesterkurzusokat vezetett Aldeburghban; tanította a Toho Gakuen School of Music (Japán), 1985-től a budapesti Zeneakadémia hallgatóit.

Szólistaként játszott többek között Bernstein, Fricsay és Ozava Szeidzsi karmester vezénylete alatt. Kamarazenészként egészen zürichi haláláig aktív maradt.

Fenyves Alice

Fenyves Alice Budapesten született (1914), és testvéréhez hasonlóan a Zeneakadémián tanult Studernél és Hubaynál. A fővárosi zenekarban játszott, majd néhány héttel Loránd után alijázott, és a Palesztinai Szimfonikus Zenekar hegedűművészeként működött 1951-ig. A tel-avivi konzervatórium és akadémia akkor még közös intézményében hegedűt és zeneelméletet tanított.

Vincze László

Vincze László 1904-ben Budapesten született, és a budapesti egyetem jogi karán végzett. A budapesti hangversenyzenekar második csellistája volt, 1924–1925-ben szólóturnén járt Skandináviában. 1927 és 1933 között a Magyar Trióban játszott felesége, Vincze-Krausz Ilona zongorista, 1931–1933 között pedig Végh Sándor hegedűművész társaságában. Vincze 1936 és 1961 között a Palesztinai Szimfonikus Zenekar tagja volt, 1945-től 1951-ig az újonnan megnyíló tel-avivi konzervatórium és akadémia igazgatója.

A külföldről érkező zenészek között – akik kiszakadtak abból a kulturális közegből, amelyben tanultak és kibontakoztak, és akik akaratuk ellenére egy teljesen új kulturális közeghez igyekeztek alkalmazkodni – az ismert szólisták, még inkább a kamarazenészek tevékenységében különleges jelentősége volt annak, hogy a muzsikálás megőrzi az ismerős, a kellemes, a megkedvelt dolgokat, a tanítás távlatot nyit, és mindez támaszt nyújt. Aligha véletlen, hogy az izraeli zenei élet és intézményei az olék számára Közép-Európából ismert rendszer szerint épültek föl.

Az államalapítás előtti utolsó években ismét fellendült a zenei élet. 1945 októberében megnyílt a jeruzsálemi Erec-Izraeli Konzervatórium és Zeneakadémia tel-avivi tagozata. Alapítói között voltak a magyar nyelvterületről érkezett már említett zenészek is, többek között a zongorista Vincze-Krausz Ilona és Boskovich Sándor zeneszerző.

Vincze-Krausz Ilona

Vincze-Krausz Ilona Budapesten született 1902-ben, a Zeneakadémián Liszt Ferenc egykori tanítványa, Szendi Árpád volt a zongoratanára, kamarazenét Weiner Leónál hallgatott. Kitüntetései (1923-ban elnyerte a Liszt Ferenc-díjat, 1924-ben pedig a Senn-díjat) a rá váró fényes karrier előhírnökei. Egész Európában turnézott, 1927-től férjével, Vincze László csellistával együtt a Magyar Trióval. 1936-ban a Vincze házaspár alijázott.

A Palesztinai Szimfonikus Zenekar második évadában (1937–1938) szólót játszott: William Steinberg vezénylete alatt Beethoven Hármasversenyét adták elő Józef Kamiński hegedűművésszel és Jacov Bernstein csellistával. A jeruzsálemi Erec-Izraeli Konzervatóriumban, 1948-tól pedig idős koráig a tel-avivi Zeneakadémián tanított.

A harmincas években számos európai országokban képzett és eltérő zenei stílust képviselő zeneszerző dolgozott Erec-Izraelben. Köztük a legfontosabbak alighanem a korábban Németországban oktató Erich Walter Sternberg, Paul Ben-Haim, Stefan Wolpe, Marks Lavri és Josef Tal; a korábban Párizsban tanuló Verdina Slonszki, Boskovich Sándor, Menahem Avidom és Mordecai Szeter; a magyarországi Pártos Ödön.

A negyvenes években több olyan darab is született, ami az izraeli zenei kánon része lett. Ilyen volt Ben-Haim 1. szimfónia, Szeter Szombati kantáta, Boskovich Oboa concerto és Sémi szvit című műve, Marks Lavri Dan, az őr című operája. Ezek a kompozíciók és további művek a Kelet és Nyugat kulturális találkozásából fakadó kérdésekre keresték a választ.

1936-ban megalakult a szerzők jogdíjával foglalkozó Izraeli Zeneszerzők, Írók és Kiadók Egyesülete, 1938-ban pedig a Nemzetközi Zsidó Zenei Központ, de csak egy évig működött. 1945-ben, ahogy már szó volt róla, megnyílt a tel-avivi konzervatórium és akadémia. Az Izraeli Operát Edis de Philippe 1948-ban alapította Tel-Avivban.

Pártos Ödön

Pártos Ödön 1907-ben asszimilált zsidó családban született Budapesten. Csodagyereknek tartották: Hubaynál és Ormándy Jenőnél tanult hegedülni. Nyolcéves korában Hubay előtt játszott, és tanácsára beiratkozott a budapesti Zeneakadémiára. Hegedűt és brácsát tanult, Kodálytól pedig zeneszerzést. Miután tanulmányait befejezte (1924), kinevezték a luzerni zenekar elsőhegedűsének. 1926-ig maradt Luzernben, a következő évadban a Budapesti Koncertzenekar elsőhegedűse lett. 1927-től Németországban élt.

Hitler hatalomra jutása és a faji törvény életbelépése után Pártos a berlini zsidó kulturális szövetség (Kulturbund Deutscher Juden) zenekarának elsőhegedűse lett. Még ugyanabban az évben visszatért Magyarországra, onnan Bakuba ment, ahol hegedűt és zeneszerzést tanított a helyi konzervatóriumban. Közben mindvégig szólistaként is fellépett, többek között a neki írt zeneműveket mutatta be. 1937-ben visszatért Budapestre, és ismét a Budapesti Koncertzenekar elsőhegedűse lett.

1938-ban Bronisław Huberman meghívására alijázott, és a Palesztinai Szimfonikus Zenekar elsőhegedűseként működött 1956-ig. 1939 és 1954 között a Fenyves-kvartettben is játszott.

Pártos Tel-Avivban telepedett le, a konzervatóriumban és az akadémián tanított. 1951-től huszonhat éven át igazgatta az akadémiát, 1961-ben professzornak nevezték ki. 1954-ben Ein Gev című szimfonikus fantáziáját Izrael-díjjal jutalmazták.

Pártos az európai hagyomány és Bartók Béla, Kodály Zoltán nyomán a népzenét tekintette alkotómunkája legfőbb ihletőjének. Stílusának legfőbb ismertetőjegye a nyugati, tonális zene ötvözete az orientális alapú, de modális és modern kromatikus elemekkel. Bakui tartózkodása idején egyre inkább a közel-keleti zene felé fordult. Erec-Izraelben megismerkedett a keleti közösségek zenéjével és a jemeni zsidóság hagyományaival. Bracha Cfira énekesnő számára jemeni dallamvilágú műveket írt (Négy népdal, 1939). A beilleszkedés során kereste az utat az apák hagyományához. Így született meg az a cappella kórusmű, a Hat dal (1941), a Négy izraeli népdal vonósokra és zongorára (1948), a fuvolára, zongorára és vonószenekarra írt Ábrándok (1957), az ezekhez kapcsolódó, fuvolára és vonósnégyesre komponált Makam (1959). A brácsára és vonószenekarra szerzett Emlékima című darab (1947; zongorával kísért hegedűre, brácsára vagy csellóra írt változata is ismert) a kelet-európai liturgia hagyományaira épül, és a holokausztnak állít örök emléket. A darabot az Izraeli Filharmonikus Zenekar mutatta be az 1948/49-es évadban, következő művét, a brácsára és zenekarra írt, Zsoltárének című concertót pedig az 1950/51-es évadban. Az Ein-Gev az 1953/54-es évadban került bemutatásra, a brácsára és zenekarra írt 2. concerto 1957/58-ban, a fuvolára, vonószenekarra és zongorára írt Ábrándok pedig 1959/60-ban.

Pártos 1960-ban kezdett a dodekafóniához, a tizenkét fokú komponálásmódhoz fordulni. Ezt a fordulópontot jelzi a második vonósnégyesre írt Zsoltárok (készült egy kamarazenekari változata is) és a zenekarra írt Karakterek című darab. Pártos szabadon kezelte a dodekafóniát. A hangsorokból kiválasztott csoportokat motívumként, melódiaegységként használta, így csempészett be a darabba egyféle tonális hierarchiát. A dodekafónia a heterofónia, a melizmatikus keleti éneklés, az askenázi kántorhagyomány és a makam technikán keresztül került alkotásaiba.

A dodekafónia ihlette művek közé tartozik még a brácsára, zongorára és ütősökre komponált Legenda (1960), a brácsára és zenekarra írt Sinfonia Concertante (1962). Mindkét darab ősbemutatóján Pártos játszotta a szólót. A hatvanas évek második felétől Pártos átvett bizonyos elemeket a szürrealizmusból, zeneszerzői technikája 1970-től egyre szabadabbá vált. Az alapjaiban expresszív esztétika szolgálatában megjelent a mikrotonalitás és az aleatorikus zene arányos keverése.

A zeneszerzők számára a legkézenfekvőbb és talán legegyszerűbb módja annak, hogy új hazájukba művészként is beilleszkedjenek, az lehetett volna, ha követik Bartók irányvonalát, és a kíséretet, esetenként a nyitányt és az utójátékot is népzenei motívumokhoz igazítják. De ez ennél összetettebb, bonyolultabb. Bartók és európai zeneszerzőtársai anyanyelvként közelíthettek népük zenéjéhez. Pártosnak és Erec-Izraelbe érkező zeneszerzőtársainak sajátos módon adódott ez a lehetőség. A fölfedezett népzenei motívumok más népektől (például a beduinoktól) származtak, vagy ismeretlen vidékekről (például az iraki és jemeni zsidóktól), illetve számukra idegen népzenékből eredtek. 1939 és 1944 között Pártos számos feldolgozást írt Bracha Cfirának. 1943-ban jemeni dalokból komponált kórusművet. Spanyol dalokból 1945-ben készült el (végleges változata 1952) szintén kórusra a Nincs hatalmasabb…, 1952-ben pedig az Aki elválasztja… Más művein is érezhető Bartók hatása: a vonósokra szerzett Rondó spanyol témára (1939), a kórusra és zenekarra írt Korál fantázia keleti témára (1946), a Ha bezáródnak… (1952) című kórusmű, rapszódia jemeni motívumokra.

Boskovich Sándor

Boskovich Sándor 1937-ben írta meg kelet-európai zsidó dallamok feldolgozásával az Aranylánc című zenekari szvitjét. A negyvenes években Jardena Cohen táncművésznő számára komponált arab stílusú zenei betéteket, amelyeket iraki ole művészek adtak elő. 1943-ban négy dalt ajánlott Bracha Cfirának, köztük Az Úr az én pásztorom énekre és zenekarra (vagy zongorára). 1945-ben készült el a Sémi szvit zongorára, illetve zenekari és négykezes zongora feldolgozásban; 1947-ben pedig énekre és kamarazenekarra a Zsoltár a babilóniai zsidók stílusában és a Béke veletek.

Az ole zeneszerzők számára a kultúraként ismert zsidóság mindig (vagy ismét) identitásuk alapja volt. De a mindennapi zsidó élet és az askenázi, kelet-európai zsidó zenei hagyomány (a liturgia, a paraliturgia és a liturgiától távoli) ismeretlen volt számukra. Legtöbben a környezetbe beépülő családban nőttek fel. Ahhoz, hogy egy dallamban felismerjünk elemeket, ahhoz, hogy hozzánk szóljon, szoktatni kell magunkat. Idegen dologgal azonosulni, mint az időtlen idők óta az egyén identitásában létező eredetidentitás, feltételezi az odatartozást és az egyéni identitás kiterjesztésére és megváltoztatására való hajlandóságot. Ugyanakkor a hagyományos dallamkincs különböző fajtáival is megismerkedtek az ole komponisták, és beleszőtték kibontakozó zenei nyelvezetükbe. Ezzel segítették a közös identitás kialakítását és az új zenei nyelv gazdagítását. Külön figyelmet érdemel a zeneszerzés és a héber nyelv kapcsolata, hiszen a héber egyiküknek sem volt anyanyelve. Az eredeti izraeli zenéről című írásában Boskovich Sándor foglalkozik ezekkel a kérdésekkel: „a bibliai elemek mint források az új izraeli zenében”, „héber nyelv – héber zene”. És mivel mindez az esztétizálás és a (valós, mesterséges vagy képzelt) hitelesség megteremtésének jegyében történt, nem meglepő, hogy a zeneszerzői munka összekapcsolódott az idealizálással.

Boskovich Sándor Kolozsváron született (1907) haszid gyökerű vallásos családban. Gyerekként kezdett zongorázni. Miután befejezte tanulmányait a Tarbut Zsidó Fiú- és Leánylíceumban, egy évre Bécsbe ment, hogy Richard Stöhrtől zeneszerzést, Victor Ebensteintől pedig zongorát tanuljon. Ezután Párizsban Lazare Lévy irányításával tanult zongorázni (1925–1926). A következő három évet a párizsi École Normale de Musique-ban töltötte, Paul Dukas és Nadia Boulanger oktatta zeneszerzésre, Alfred Cortot pedig zongorára; a Schola Cantorum-stílusú kóruszenére szakosodott. 1929-ben visszatért szülővárosába, ahol kinevezték az Opera zenekara karmesterének, 1934-ben az alapításában működő, Goldmark Károlyról elnevezett zenekart is vezényelte. 1936-ban a Kárpátokban gyűjtött zsidó népzenét. 1938-ban meghívták Erec-Izraelbe az eredetileg zongorára komponált, kelet-európai zsidó zenei motívumokat feldolgozó Aranylánc című szvitjének zenekari ősbemutatójára. Boskovich nem tért vissza Európába, Tel-Avivban telepedett le, és hamarosan a formálódó zenei élet és a muzsikusvilág kulcsfigurája lett.

Boskovich részt vett a tel-avivi zeneakadémia alapításában, zeneelméletet és zeneszerzést tanított. 1956-ban kezdett zenekritikákat írni a Haarec című napilapba. Sokféle írása közül a legfontosabbak – például Az eredeti izraeli zenéről (1951) vagy Az eredeti zene izraeli problémái (1953) – amellett érvelnek, hogy az izraeli zeneszerzőknek le kell mondaniuk a romantikus kifejezésmódról, és az izraeli tájból, a megújuló héber nyelvből kell ihletet meríteniük. Elsőként hangoztatta a keletmediterrán zene fogalmát. Szerzeményeiben fogalmazta meg legkedvesebb elveit: Hegedűverseny (1940), Oboaverseny (1942), Sémi szvit (1945/46), a zenekarra írt Zarándokének (1960), az Izrael lánya kantáta (1960), a Kamaraverseny (1962), a fuvolára és szimfonikus zenekarra írt Ékesség (1964). Boskovich dalszerzőként is ismert. A Legendás hóra zenéjét szerezte, és megzenésítette Haim Hefer Dudu című versét.

Fehér Ilona

Fehér Ilona Budapesten született 1901-ben egy hatgyermekes család első gyermekeként. Hétévesen kezdett hegedülni, csodagyereknek tartották. Bloch Józsefnél, Smilovitch Józsefnél és Pogány Imrénél tanult. A budapesti Zeneakadémián Hubay Jenő volt a mestere. Tanulmányai befejeztével Magyarországon és külföldön koncertezett, többek között az amszterdami Royal Concertgebouw-ban Willem Mengelberg vezénylete alatt.

1942-ben lányával együtt gyűjtőtáborba hurcolták. 1944-ben megszöktek, és csatlakoztak egy partizáncsoporthoz. A háború után megtudta, hogy egész családját kiirtották. Csehszlovákiában telepedett le, de fellépései Kelet-Európára, a szovjet blokk országaira korlátozódtak. 1949-ben harmadik férjével és lányával Izraelbe alijázott, Holonban telepedtek le. Hegedűje volt az egyetlen, amit magával hozott. Első koncertjét Izraelben egy régi cfati moziban tartotta, katonáknak játszott. A zenei élet elkeserítette, megélhetési gondjai voltak, Moshe Weinstein hegedűkészítő tanácsára félbehagyta hegedűművészi pályáját, és a hegedűoktatásnak szentelte az életét. 1953-tól egészen haláláig a tel-avivi Zeneakadémián tanított. Hamarosan hírneves tanár lett, tehetséges, karizmatikus, részletekre figyelő, diákjait biztató és támogató, humorérzékkel megáldott tanárnak ismerték. Hosszú pedagógusi pályája során egyre több tanítványa ért el kimagasló sikereket, és lett ismert művész. Fehér Ilona mesterkurzusokat tartott a világ minden táján, zsűritag volt németországi hegedűversenyen: Münchenben és a Ludwig Spohr-versenyen Freiburgban. Munkásságát tisztelet övezte, számos díjban és kitüntetésben részesült, többek között a budapesti Zeneakadémia, a Weizmann Intézet és Holon város önkormányzata díját vette át. Néhány tanítványa 2003-ban létrehozta a Fehér Ilona Alapítványt.

Az államalapítás és az intézményrendszer kialakulását követő években is kiemelkedően jelentős a magyar nyelvterületről érkezett olék részvétele és tevékenysége a zenei oktatásban és az intézmények életében. Meghaladja a cikk kereteit annak vizsgálata: miért történt mégis, hogy pályájukat többen nem Izraelben folytatták.

A magyar nyelvterületről érkező zeneszerzők közül néhányan kibucokban telepedtek le. Közülük hárman a Hasomer Hacair országos szervezetének tagjai, és jelentős mértékben részt vettek a kibucok közösségi és kulturális életének kialakításában.

Kilon Mose

Kilon Mose Budapesten született 1925-ben. A budapesti Zeneakadémián tanult. A harmincas évek végén csatlakozott a Hasomer Hacairhoz. A második világháború idején részt vett a cionista ifjúsági mozgalom földalatti tevékenységében, a magyarországi és szlovákiai zsidók megmentésében. Lebukott, és Auschwitzba hurcolták. A felszabadulás után visszatért Magyarországra, a Május elseje kibuchoz csatlakozott. 1946-ban alijázott, elfogták, és az atliti táborba zárták. Szabadulása után a Jaszur kibuc alapítói közé tartozott, élete végéig a kibucban élt. A tel-avivi Zeneakadémián tanult, tanárai között volt Pártos Ödön, Noam Sheriff és Jichak Sadai. Az erec-izraeli zenei szervezetekben, a Neaman oktatási központban, a kibucmozgalomban működött. Számos darabot komponált: az Őszi elmélkedések fuvolára és zongorára (1964), Az aranyborjú fafúvóskvintett (1971), az Imák zenekarra (1972), az 1. trió fuvolára, klarinétre és fagottra (1974), a Három részlet három klarinétra (1976), a 4+1 hegedűre, csellóra, klarinétre, kürtre és zongorára (1978), a Dialógusok fuvolára, klarinétra, hegedűre és csellóra (1981).

Ori Dávid

Ori Dávid, egy asszimilált család egyetlen fia 1934-ben született Budapesten. A második világháború alatt apját munkaszolgálatra hurcolták, anyját elvesztette. Apjával és apja második feleségével együtt az illegális bevándorlók között a Kneszet Izrael hajóval érkezett Erec-Izraelbe 1946. november végén. Az angolok elfogták, és Ciprusra internálták őket. Ott született meg a húga. 1947-ben a család megkapta a bevándorlási engedélyt. Táborokba kerültek, majd Tel-Avivba. Ori Dávid apja mellett dolgozott egy cipőgyárban. Tizennyolc éves korában kezdett zeneelméletet tanulni Slomo Hofmannál. 1952-ben bevonult, a híradó alakulatnál szolgált, és a kötelező szolgálat után további három évig a hadsereg kötelékében maradt. 1958 és 1960 között Oranim pedagógusképző zenei intézetében tanult, majd a Bet-Alfa kibucban telepedett le. Az általános iskolában zenetanárként működött, a Gilboa oktatási intézetben középiskolásokat tanított. Karmester, tanfelügyelő, oktató, 1986 és 1990 között a mozgalom országos szervezetében a zeneszerzők egyesületének elnöke volt.

Néhány kiemelkedő szerzeménye: Jeruzsálem – Koreográfiai poéma (1967); Rézfúvóskvartett (1968); Invenció az e hangra, fuvolára, hegedűre, csellóra és zongorára (1977); Öt dal altra és zongorára (1978); 7 × 7 ütem, szerzeménycsokor kamaraegyüttesekre (1979); Öt dal vegyes kórusra és ütősökre (1982); Öt dal gyermekkórusra (1985); Öt miniatúra vonósokra és ütősökre (1998); Két imarészlet négy csellóra (1997).

Carmel Dov

Carmel Dov 1932-ben született Budapesten, és az ifjúsági alijához tartozott. Kilencéves korában kezdett hegedülni Fehér Ilonánál. 1944-ben zenei tanulmányai félbeszakadtak. 1949-ben alijázott, 1951-ben Dalia kibuc tagja lett. Oranim pedagógusképző zenei intézetében tanult zeneszerzést Abel Ehrlichnél és Jichak Sadainál. 1954 és 1970 között a Hasomer Hacair oktatási intézményében (Harei Ephraim), 1970 és 1995 között az Oranim pedagógusképző zenei intézetében tanított. A hatvanas évek óta foglalkozik zeneszerzéssel. 1968-ban az Izraeli Zeneszerzők, Írók és Kiadók Egyesülete díját kapta a névtelenül benyújtott Pentahaedron című szerzeménye, 1971-ben pedig a Kaleidoszkóp című művét a kibucmozgalom zenekarra írt darabok díjával jutalmazták.

Roth László

Roth László 1920-ban született Szatmárnémetiben. A holokauszt alatt családjával együtt az auschwitzi megsemmisítőtáborba hurcolták, ahonnan Mauthausenbe került, az amerikai csapatok szabadították fel. A budapesti Zeneakadémián fejezte be a tanulmányait 1947-ben, és a temesvári román opera korrepetitora lett, 1949-ben pedig karmesternek nevezték ki, 1953 és 1958 között az opera első karnagya volt. 1958-ban kérvényezte, hogy engedjék ki Izraelbe, ezek után felfüggesztették tisztségéből.

1960-ban alijázott, Bat-Jamban telepedett le, és máig ott él. A tel-avivi kamarakórus, a Jeruzsálemi Szimfonikus Zenekar, az izraeli rádió kórusa és szórakoztató zenekara karmestereként működött. 1965-től 1980-ig vezette a Cadikov Kórust. 1969-ben és 1971-ben a Dalfesztivál Zenekart, 1971-ben és 1972-ben az Izraeli Opera zenekarát vezényelte. Színházi zenei és könnyűzenei művei tették ismertté. A hatvanas évek kezdetétől a nyolcvanas évek végéig Dél-Afrikában, Dániában, Ausztriában, Mexikóban, az Egyesült Államokban és Romániában vezényelt.

Zárai János

Zárai János Budapesten született 1929-ben. Apja egy ideig Gustav Mahler titkáraként dolgozott, nagybátyja pedig a magyar sanzonműfaj egyik megteremtője, Zerkovitz Béla zeneszerző. Gyermekként Zárai zongorát tanult. A háború alatt előbb gettóban, majd egy koncentrációs táborban volt. 1950-ben alijázott, Jaffában, majd Ein-Gevben telepedett le, és a jeruzsálemi Zeneakadémián tanított. Dalszerzőként vált híressé. Katonadalokat komponált, rádiójátékok és mozifilmek, többek között a Szallah Sabati zenéjét szerezte. Híres dalai: Őszi szél, Egy magas és két kicsi, Esthajnalcsillag, Öcsém, Jehuda, Aki álmodik. Dalait (Ötkor gyere, Régi barak, Hadd beszéljek, Aranyalma) a Jarkon-híd Trió adta elő. Dalai közül Arik Lavie énekelte: A gőzös dala, A vörös szikla, Miért nem mondtad, A visszhang dala. Rika Zarai énekesnő, aki az ötvenes évek végétől a hetvenes évek elejéig házastársa volt, adta elő a Juharfák kertje, valamint az Ingaóra hangja című szerzeményét. Zárai 1971-ben Németországba, 1992-ben Hollandiába ment, ott hunyt el.

Acmon Mose

Acmon Mose Budapesten született, tizenhárom éves volt, amikor 1944-ben családjával alijázott. A Zeneakadémián, Tel-Avivban és Jeruzsálemben cselló, kürt, karmester és zeneszerzés szakon tanult. 1960-ban Londonba ment, a Guildhall Zeneiskolában Doráti Antalnál folytatta karmesteri tanulmányait. 1963-ban New Yorkban harmadik lett a Mitropulosz-karmesterversenyen, Tanglewoodban pedig elnyerte a Leonard Bernstein-díjat. 1964-ben megnyerte a liverpooli nemzetközi karmesterversenyt. A Sydney-i Szimfonikus Zenekar és a hamburgi rádió zenekara (1967–1971), a Bázel Szimfonikus Zenekar (1972–1986) karmestere, a Tokió Szimfonikus Zenekar (1979–1983) vezető karmestere, a Dortmund Filharmonikus Zenekar (1991–1993) zenei vezetője, a Nagoja (Japán) szimfonikus zenekar (1987–1992) karmestere volt. 2016 végén vonult vissza.

A bemutatott zenészek az államalapítást megelőző évek és az államalapítás utáni első évtized vége között érkeztek Izraelbe. Ahogy említettük, voltak, akik elhagyták Izraelt.

Hajdu André

Hajdu André 1932-ben Budapesten született, gyerekkorában zongorázott, a holokausztot anyja mellett élte túl (szülei 1940-től külön éltek, de csak 1945-ben váltak el). A Zeneakadémián zeneszerzést Szervánszky Endrénél és Szabó Ferencnél, népzenét Kodály Zoltánnál hallgatott, zongorát Szegedi Ernőnél tanult. Két éven át egy magyarországi cigány közösséggel élt, hogy lejegyezze dalaikat. 1955-ben írta Cigány kantáta című szerzeményét. Az 1956-os felkelés bukása után anyjával együtt Párizsba menekült, ahol a konzervatóriumban Darius Milhaud és Olivier Messiaen tanítványa lett. 1960–1961-ben a tuniszi konzervatóriumban tanult zongorát és zeneszerzést. Ez az időszak érződik a zongorára írt Szidi-bu-szaidi napló című szerzeményén (1960). 1966-ban alijázott, a jeruzsálemi egyetemen a Zsidó Zenei Kutatóintézet munkatársa lett, és Jaakov Mazurral együtt a haszid zene kutatásával foglalkozott. A tel-avivi zeneakadémián zeneszerzést tanított (1966–1990). 1970-ben a Bar-Ilan Egyetemen megalapította a zeneszerzés tanszéket. 1978-ban professzornak nevezték ki. Kiváló tanárként ismerték. 1997-ben Izrael-díjjal tüntették ki. 2001-ben a jeruzsálemi Tudományok és Művészetek Izraeli Középiskolája néhány diákjával (a zenetagozatot Hajdu 1991-ben alapította) megalakította a Haoman Hai együttest. Az együttes Habad haszid mozgalmi és más zsidó zenei hagyományokat feldolgozó műveket ad elő. 2005-ben a Jeruzsálemi Héber Egyetem díszdoktorává avatták.

Hajdu zenekari darabokat, kamarazenét és dalműveket is szerzett. Számos szerzeményének zsidó szöveg vagy téma az alapja: Húsvéti játék (1970), Misnák (1971–1973), A király harsonája (1974), Igaz és hamis próféta (1977), A fényről és a mélységről (1984–1985), a Jónás című opera (1985–1987), a Hispániai álmok című kantáta (1991), Prédikátor (1994). Oktatásra szerzett művei: A tejút (1975–1976), Feladványok könyve (1991–1995). 1999-ben jelent meg a Merre úsznak a lazacok című dialóguskötet Hajdu és Mira Zakai alt énekes között (bővített kiadása: Megnyitott ajtók, 2015).

Hajdu André kimagasló és sokoldalú életművének hatása az izraeli zenei életre jelentőségében vetekszik legendás elődei, az első magyar anyanyelvű izraeli zenészgeneráció munkásságával. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mind a mai napig érződik úttörő és korszakalkotó működésük az izraeli zenei élet minden területén.

Héberből fordította Kelenhegyi Andor

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com