A 20. század húszas-harmincas éveiben Magyarországról alijázott zenésznemzedék csodálatos zenei életet teremtett Erecben. Tanítványaik, néhány kiemelkedő muzsikus visszaemlékezéseiből színes kép rajzolódik ki róluk, a növendékek szeretete és hálája mindazért, amit ki-ki a maga módján nyújtott nekik.

Vincze-Krausz Ilona (1902–1998) növendékei

Idith Zvi: „Domináns, határozott és komoly személyiség volt. Nem emlékszem humorra, könnyed viccelődésre vagy melegségre a kapcsolatunkban. Mégis, nagyon szerette a növendékeit, és mindent megtett értük. A tanításban rendkívül szigorú volt, figyelt minden apró részletre, és gyerekfejjel nem mindig tudtam különbséget tenni a fontos és kevésbé fontos dolgok között. Vincze Ilonától tanultam meg a napi munka rutinját, a napi gyakorlást, és mind a mai napig ezt követem. Volt ennek jó és rossz oldala is: nem maradt idő és alkalom az improvizáció fejlesztésére, a szokatlan helyzetek azonnali, ösztönös megoldására, a zenei anyag gyors megtanulására. Kicsit könnyedebben venni a muzsikát és a játék fogalmát – játék értelemben is. És mégis, második mama volt számomra, mégis rendíthetetlen, akinek elvárásaihoz igazodni kellett. Nála az utolsó apró részletig minden tökéletes kellett hogy legyen. Kapcsolata a férjével, Lászlóval, fiával, Ádámmal és kezdetben anyjával szívmelengető volt. Egyek voltak mindenben. László (Lacika) minden pénteken nagy csokor virágot vitt neki. A legmélyebb nyomot bennem mind a mai napig, muzsikálás és tanítás közben is a hangzást és a zene megértését befolyásoló kézenfekvő ujjrend hagyott (például legato, staccato, lágy, erőteljes); a különböző korokra jellemző díszítések módszeres tanulása, és a zenei mondatok megértése. Vincze rávezetett arra, hogy a zenét egy újabb kommunikációs nyelvként használjam.”

Arie Vardi: „Tizenhat éves koromban a zenetanárom úgy döntött, hogy már átkerülhetek Vinczéhez, a Lilienblum utcai Zeneakadémiára. Vincze kemény és szigorú tanárnő volt, bár mindenkit arra kért, szólítsa őt Ilonka néninek, egyetlen tanítványa sem mert így fordulni hozzá. Mindenki megadta neki a tiszteletet, és Vincze asszonynak szólította. Így hívtam én is élete végéig, annak ellenére, hogy az évek során számos alkalommal kerültünk még kapcsolatba, akkor is így szólítottam, amikor igazgatója lettem a Zeneakadémián. Akkoriban a ’magyar maffia’ néven emlegetett csoport meghatározta az ország zenei életét. Egy egészen más szellemű orosz csoport is létezett Emma Gorohov, Alexander Buch és Eliahu Rudiakow vezetésével. A ’magyar maffiát’ és kiemelkedő tagjait – Pártos, Vincze, Fenyves, Fehér, Boskovich és mások – energiával, ambícióval, rendkívüli felkészültséggel, a szigor és a ’paprika’ ötvözetével jellemezhetném.

Kollektívaként működtek, a mozgatórugó, a Vincze házaspár egész birodalmat épített ki, csaknem ötven zongoratanár tanított szerte az országban. Vincze Ilona valamennyiükkel tartotta a kapcsolatot, és péntekenként a lakásán zenepedagógiai megbeszéléseket tartottak. Vincze nagyon támogatta azokat a hallgatókat, akiknél különleges készséget fedezett föl, amelyet sem megtanulni, sem megtanítani nem lehet. Ugyanakkor különbségtétel nélkül megtette nagyon pontos és szigorú kritikai észrevételeit. Ilonának családja is volt, férjével együtt gondozták velük közös otthonban élő idős szüleiket.”

- Hirdetés -

Hemda Raz: „Szeretettel emlékszem vissza a Vincze házaspár otthonában, a konyhában folytatott tartalmas beszélgetésekre, a repertoárválasztásra, az oktatási tanácsokra, az észszerű ujjrend-meghatározásokra. A történetekre Weiner Leóról, a szeretett kamarazene-mesterükről, akinek örökségét Ilona adta át nekünk, a tanítványainak. A budapesti Zeneakadémián töltött évekről, az egykori hallgatóknak rendezett ünnepségekről, a Vincze házaspárhoz látogató külföldi és izraeli zenészekről. Ezek a történetek számomra zenetörténetünk fejezeteit jelentették.

Fontos megemlíteni a bensőséges kapcsolatot egyetlen fiukkal, Adammal, akinek mindennapi látogatása volt a legboldogabb és legfontosabb esemény a Vincze házaspár életében. Ahogy Ilona, a tanárnőm szokta mondani, aki a Magyar Trióval Európa-szerte koncertezett, a valódi boldogság neki mégis a délutáni kávé Ádámmal.

Az egyik megható emlékem a hangversenyzongorámhoz kapcsolódik. Amikor megérkeztem az egyik zongoraórámra, a Vincze házaspár azzal fogadott, hogy most, hogy zongorista lettem, szükségem van hangversenyzongorára. Ezért az egyik zongorájukat átadják nekem, és úgy fizetem ki, ahogy lehetőségem lesz rá. Így is történt – fiatal zongoristaként kaptam a hangversenyzongorát, és gyakorlás közben hallom, ahogy tanárom a vállam fölött a fülembe súgja lenyűgöző megjegyzéseit.”

Daniel Höxter: „Tizenöt éves koromban (1960-ban) Pártos Ödön ajánlására kerültem Vincze tanárnőhöz, nyolc évig tanultam nála, amíg megszereztem a diplomámat, de hosszú élete végéig (1998) megmaradt a kapcsolatunk. Számomra, a zongorista és a tanár számára nemcsak nagyszerű tanár, hanem zeneművészi és pedagógiai eredményekre inspiráló és példaértékű egyéniség is volt. Szinte attól kezdve, hogy tanítványa lettem, kamarakoncertjein én lapoztam a kottát. Évekig így volt, és közben egészen közelről tanultam tőle különböző szinten a gyakorlatot. Ez a különleges helyzet közel hozott minket egymáshoz. Később egy változatos négykezes programot (Mozart, Schubert, Brahms, Debussy) állítottam össze vele rádiófelvételre. Neki ajánlottam a kadenciát, amit Mozart C-dúr zongoraversenyére (KV 503) írtam, meg is jelent 85. születésnapja tiszteletére.

Az egyik legfontosabb kérdés, amelyre Vincze Ilona a hangszeroktatás ereci úttörőjeként különös figyelmet fordított, a helyes testtartás muzsikálás közben (ergonómia). Kezdő muzsikus voltam, amikor már felhívta a figyelmemet arra, hogy az erőfeszítés és görbeség nélküli helyes testhelyzettel érjük el muzsikálás közben a test fizikai harmóniáját. Ez a terület az egyik központi kérdés lett pedagógiai tevékenységem során a vezető zenei intézményekben és mesterkurzusokon a világ különböző pontjain. Széles látókörű, hat nyelven beszélő, csaknem férfias intellektus volt, eredeti gondolkodása, bölcs, kiegyensúlyozott önfegyelme, melegszívű embersége, érzékenysége, hűsége és természetesen a zene, ezekre épült az évekig tartó, egyre elmélyülő kapcsolatunk. Fiatal koromtól fogva élvezhettem Vincze Ilona és László szeretetét, tiszteletét és bizalmát, szinte szüleimnek tekintettem őket, harmonikus, gazdag, mégis szerény és humánus életük példaképemmé lett. Cionizmusuk is magával ragadott, meggyőződésből és lemondással tettek meg mindent a megújuló ország kulturális fejlődéséért. Vincze Ilona csodálatra méltó alakja, aki a 20. századot végigélte, egész utamon kísér, és külön hálával tartozom neki azért, mert az ereci életben is lehetséges provincializmusellenesség és az igazi muzsikálásban rejlő őszinteség példáját képviselte.”

Fehér Ilona (1901–1988) növendékei

Hagai Shaham: Vagy szólista vagy, vagy közönség

„Apám, aki zenetanár, megkereste Fehér Ilonát, hogy megbeszéljen vele egy találkozót. Nagy örömünkre Ilona még azon a nyáron meghallgatott engem. Jól emlékszem az útra Kiriat-Bialikból Holonba, egy héttel a nyári szünet kezdete előtt, apám és tanárom kísért el a holoni Weizmann utcai szerény kis lakásba, amelyet Fehér Ilona David Ben-Guriontól kapott 1949-ben, amikor alijázott.

Néhány részletet játszottam, feltett néhány kérdést, de nem tudtam válaszolni, úgy hangzott, mintha magyarul beszélne. Később megértettem, hogy harminc év után is ezzel az akcentussal beszél héberül. Néhány szót bejegyzett a noteszba, természetesen magyarul (apám mondta, hogy azt írta be: ’Nagyon tehetséges!’).

Akkoriban lehetett Fehér Ilona hetvenhét éves. Az órákon nem volt beszédes: minden irányítása minimális volt, csak néhány példát mutatott be – azt is csak akkor, ha másképp nem tudta kifejezni magát –, tele volt temperamentummal. Az első órán megváltoztatta nálam a hegedűtartást és a vonókezelést, a fekvésváltást és a csuklótartást, megtanította a spiccatót és a staccatót.

Fehér Ilona mindig érdeklődött növendékei iskolai eredményei, társasági életük és lelkiállapotuk iránt, és amikor eljött az ideje, bátorított minket, hogy mindenkinek legyen barátnője. Iskolai szünetben reggelente nyolckor telefonált, hogy megtudja, gyakorolok-e. A telefont és a nyitott hegedűtokot mindig az ágyam mellett tartottam a biztonság kedvéért. Az órákon, ahogy mondani szokta, ’nincs barátság’, de amint véget ért az óra, közel álló családtagok lettünk.

Egész életét növendékeinek szentelte – és hangsúlyoznom kell, az izraeli növendékeinek. Shmuel Ashkenasi, Pinchas Zukerman, Shlomo Mintz és Mose Hammer. Ezeken a nagy neveken nevelkedtem. Minden vágya az volt, hogy izraelieket tanítson Izraelben, és egész izraeli életét a szerény, másfél szobás lakásban élte le.

Mindig szerettem volna megérteni, mitől lett Fehér Ilona ilyen nagyszerű tanár: nagy tudása, a legjobb hagyomány, amelyet Hubay Jenő növendékeként szerzett Budapesten, a megdöbbentően érzékeny ösztönös megérzések, megalkuvás nélküli, de építő kritikája, az a képessége, hogy a végsőkig feszítse a húrt anélkül, hogy elpattanna (legtöbbször), növendékei iránt érzett szeretete, aggódása, elkötelezettsége, karizmatikus egyénisége, eleganciája, esztétikai érzéke és éles hallása, hogy nem játszhattunk érzelmileg hamisan, vagy az, hogy nemcsak hegedű- és zenetanár, hanem igazi nevelő is volt. Felismerte minden növendéke egyéni képességét, és ki tudta hozni belőlük a maximumot. Időnként minden esély ellenére.

Épp egy héttel a halála előtt tartotta nekem az utolsó hegedűórát (Brahms Hegedűversenye). Halála után úgy éreztem, hogy meg kell őriznünk az emlékét és cionista szellemiségét. Itai Sapira barátommal létrehoztuk a Fehér Ilona Alapítványt, amely támogatja és ösztönzi a fiatal izraeli hegedűművészeket pályájuk kezdetén.”

Arie Vardi: „Holonban laktunk, a szemközti házban pedig a legendás hegedűtanár, Fehér Ilona, ​​akinél sok időt töltöttem, növendékeit kísértem az órákon és versenyeken, vizsgákon és koncerteken. Csodálatos humorérzéke volt, a purimi jelmezbálokon mindig remek színes ruhákban jelent meg.”

Pártos Ödön (1907–1977) növendékei

Rivka Golani: „1946-ban Tel-Avivban születtem, a szüleim Lengyelországból és Ukrajnából érkeztek. A Telma Jelin művészeti gimnáziumban végeztem, és a tel-avivi zeneakadémián tanultam tovább hegedűsként Pártos Ödön osztályában. Pártos nagy meglepetésére a negyedik évben úgy döntöttem, hogy brácsán folytatom, és ez meghatározta zenei pályafutásomat. Pártostól nagylelkű ajándékot kaptam, egy mélyhegedűt, amit Lionel Tertis angol hegedűművésztől kapott, Richardson angol hangszerkészítő munkáját. A hangszerváltás és az intenzív tanulás folytatása Pártossal utat nyitott hosszú mélyhegedűsszólista-pályámhoz.Pártos professzor – muzsikus, zeneszerző, filozófus, kiváló hegedű- és brácsaművész, az átlagnál magasabb színvonalú tanár – nekem és még sokaknak világszerte példakép lett. Nehezen tudnám szavakba foglalni mindazt, amit tőle kaptam: ihletet, technikai fogásokat, zenei ismereteket, és még mi mindent! Az én drága tanárom végigkísér az utamon.”

Micha Haran: „A Zihron-Jaakovban rendezett kamarazenei szemináriumon kerültem Pártos Ödönhöz. Anyám kérésére (akivel magyarul beszélt) meghallgatott, és ösztöndíjat szerzett nekem az 1957 nyarán szervezett szemináriumra. Számunkra a zene megtestesítője volt és mindenki csodálta őt. Pártos ismertetett meg Brahms f-moll Zongoraötösével (op. 34), Schönberg Óda Napóleonhoz című darabjával, Bartók-kvartettekkel és más művekkel. Pártos nagy cionista és patrióta is volt.”

Adina Haroz: „Pártost Zihron-Jaakovban, a kamarazenei szemináriumon hallottam tanítani. Még csak tizennégy éves voltam, túl fiatal ahhoz, hogy megértsem mindazt, amit Pártos tanított, de hangja, erős akcentusa emlékezetes maradt. Nagy hatással volt rám, élces vicceiről nem is beszélve.”

Boskovich Sándor (1907–1964) növendékei

Arie Vardi: „Körülvett a zene minden oldalról, és minden magyar zenetanár pontosságot követelt, de a legakkurátusabb Boskovich volt, nála tanultam – Jichak Sadaival együtt – az elméleti tantárgyakat. Mindig szipkából szívott cigarettával jött órára. Minden órán egy újabb elméletet adott elő, nem mindig állták ki a próbát. Én voltam az enfant terrible az osztályban, sokszor ’megőrjítettem’, mégis nagyon szeretett.”

Miriam Fried-Biss: „Tizenkét évesen kerültem a tel-avivi zeneakadémiára, Boskovich zeneszerző óráira, a Trisztán és Izoldát azért tanította, hogy megértsük, mi a harmónia. Később Boskovich nekem ajánlotta a Hegedűversenyét, tizenöt évesen játszottam a premierkoncertemen egy fúvósegyüttessel a Tel-Aviv Múzeumban.”

Dan Yuhas: „Kilencéves koromban érkeztem Izraelbe szüleimmel Miskolcról. Apám mérnök volt, anyám Auschwitz-túlélő. Fehér Ilona családunk barátja volt. Különösen emlékezetesek számomra Boskovich élvezetes órái (a későbbi karmesterek, Gabriel Chmura és Jichak Tamir is hallgatták az óráit). A zeneakadémiával párhuzamosan Holonban a reálgimnáziumot végeztem. Boskovich halála után Pártos vett át minket, két nagy zenésznél tanulhattunk.”

Blassberger Pál (1924–1997) növendéke

Micha Haran: „Az első tanárom, Blassberger Pál az első két évben ingyen tanított, mert apám a függetlenségi háborúban elesett. Nyolc éven át, héttől tizenöt éves koromig tanultam Blassbergernél, akkor a párizsi konzervatóriumban folytattam a tanulmányaimat. Nyolcéves koromban léptem fel először növendékkoncerten, és az izgalom miatt vibratót játszottam. Az első évben nem volt otthon csellóm, és csak a konzervatóriumban, az órán játszottam hangszeren. Kottaolvasást és csellót tanított nekem, minden órán egy új dallamot írt le, hogy tanuljam meg. Nem sokkal azelőtt alijázott, hogy tanítani kezdett, és az izraeli rádió zenekarában játszott. Néhány évvel később, amikor a csellista Yaacov Mense nagybőgősként került a filharmonikusokhoz, Blassberger Pál lett a zenekar első csellistája, és több szóló darab között játszotta Hindemith Csellóversenyét is, számomra máig emlékezetes előadásban. A csellóórákon kívül Blassberger meghívott magához, hogy előttem ismeretlen műveket mutasson be nekem. Közülük az egyik volt Bloch Slomo rapszódiája. Ezekben az években Blassberger kvartettben játszott Hanoh és Sarona Tel-Oren fuvolásokkal és Nelly Ben-Or zongoristával. A kvartett többek között olyan eredeti izraeli darabokat is játszott, amelyeket neki komponáltak. Az első években, amikor a filharmonikusok első csellistája lettem, sokat segített nekem abban, hogy megbirkózzak a feladat nehézségeivel. Nagyon kedves ember volt, de kisfiúként óriásnak láttam, és kissé féltem is tőle. Ennek a félelemnek köszönhetem, hogy tizenegy éves koromban, amikor átestem az első válságon, nem hagytam abba a muzsikálást. Amikor mondtam anyámnak, hogy végleg abbahagyom a csellózást, anyám beleegyezett, és nagyon bölcsen azt mondta: ’de te fogod megmondani a tanárodnak’.”

Szarvas Weissgerber Klári (1911–2007) növendéke

Adina Haroz: „Több tanár után Szarvas Kláritól kaptam a kelet-közép-európai zeneoktatáson alapuló megfelelő technikát a hárfázáshoz. Otthonának, ahol az órái nagy részét tartotta, európai hangulata volt. Az ablakokat esténként és napközben is nehéz függönyök takarták, a hárfa mellett egy szokatlan stílusú lámpa állt, ilyet akkoriban jeruzsálemi lakásokban nem láttam. Ha jól emlékszem, ez volt az egyetlen fényforrás abban a szobában, ahol a hárfa állt, meleg fénnyel világította meg a hangszer húrjait és a kottákat. Feltételezem, hogy az órák esztétikus környezete nagyban hozzájárult akkor és később művészi fejlődésemhez. Klári rászoktatott a hangszer technikai kezelésének elsajátítására. Fontosnak tartotta, hogy olyan erős hangon szólaltassam meg a hangszert, hogy a legutolsó sorban is hallják. Elmesélte, hogy anyját oda ültette, hogy megtudja, minden hang eljut-e a legutolsó sorba. Arról is beszélt, hogy amikor a hárfaversenyekre hívták zsűritagnak, lehunyt szemmel hallgatta a játékot, hogy ne befolyásolja a kézmozgás stílusa a húrokon. Amikor 1963-ban kezdtem nála tanulni, saját kezűleg készítette nekem a kézírásos másolatot olyan kottákról, amelyeket nehezen lehetett beszerezni. Remek emlékezőtehetsége volt, beszélt a híres karmesterekről, akikkel együtt dolgozott Izraelbe érkezése előtt és után, hárfaversenyek zsűritagjairól és muzsikusairól abból a korszakból, amikor a hárfa világát még nem ismertem. A legapróbb részletekig emlékezett a zenészek nevére, és hogy ki melyik művet játszotta. Azt gondolom, hogy ahogy ez gyakran előfordul, kialakult köztünk egy anya-lánya viszonyhoz hasonló kapcsolat a szakmai kérdések mentén, de mégis hordozott a szülői feladathoz tartozó elemeket is.

Amikor nem muzsikáltunk, időnként találkoztunk a Ben-Jehuda utcában a Jeruzsálemi Kávéházban, beszámoltam neki a dolgaimról, később telefonon is, amikor távolabb laktam. Akkor is tanultunk, amikor egy csésze kávé mellett találkoztunk, és erre is gyakran nyílt alkalom egészen addig, amíg Haifába nem költözött a lányához.”

Fenyves Alice (1914–1972) és Loránd (1918–2004) növendékei

Miriam Fried-Biss: „Nyolcéves koromban kezdtem el Fenyves Alice-nál tanulni, és tíz évig tanultam nála. Aztán egy évig tanultam a testvérénél, Lorándnál Genfben. Alice-nak nem volt gyereke, növendékeit úgy fogadta, mint saját gyerekeit. Anyjával élt egészen haláláig. Loránd Budapestről alijázott, és rögtön bekerült a filharmonikusokhoz.

A szüleim Erdélyből jöttek, de otthon csak héberül beszéltünk. Alice-zal viszont magyarul, egészen addig, amíg megjegyzést nem tett az akcentusomra. Azt mondta, kedveli furcsa kiejtésemet – azóta nem szólaltam meg magyarul.

Alice tanításának varázsát a technika és a zeneiség tökéletes kombinációja adta. Alice melegszívű nő volt, úgy kezelt, mintha a lánya volnék. Tanúja volt a tizenéves lányokra jellemző lelki viharoknak és hirtelen kitöréseknek. Akkoriban nem váltogatták a tanárokat. De én már tízéves korom óta részt vettem kamaraegyüttesekben, a jövő szempontjából ez nagyon fontos része volt zenei neveltetésemnek. Fenyves Alice rengeteg energiát fektetett a növendékeibe, egész világa ez volt. Úgy gondolta, helyesen, hogy így tudja kifejleszteni a gyerekekben a zeneszeretetet. Úgy érzem, hogy felnőttéletemhez és művészéletemhez a legfontosabb alapokat kaptam tőle. Sokszor beszélt a budapesti zenetanárairól. Weiner Leóról, akit csodáltak a barátai, és isteni tehetségnek tartották, és másokról. Alice-tól tanultam meg, hogy a zeneelmélet eszköz, a játékot szolgálja. Alice és Loránd különböztek nagyon. Loránd az analitikus tanár, csupa nagybetűvel, Alice a zene szeretetén keresztül tanított, érzelmekre és ösztöneire épített. Loránd különleges ember volt. Hálával tartozom neki, megtanította, hogyan kell zenében gondolkodni. Keveseknek jut olyan sok melegség, amennyit ajándékba kaptam tőlük – határtalan szeretetet. Én is ebben hiszek. Nagyszerű tanítóim voltak, mind a mai napig ebből merítek belső erőt és tudást.”

Arie Vardi: „Kamarazeneórákat hallgattam Fenyves Lorándnál. Az órák és megbeszélések után mindannyian folytattuk az életbe vágó vitákat zenei kérdésekről, vicceket és vetélkedőket gyártottunk harmóniáról vagy szolfézsról. A zene életünk minden pillanatát kitöltötte, és bekerült a zenén kívüli társasági kapcsolatokba is.”

Hajdu André (1932–2016) növendéke

Oded Zehavi: „Ha meg kellene határoznom a tanár Hajdu Andrét, azt mondanám, hogy megvolt benne a képesség arra, hogy a tanítványaira hárítsa a komponálás és annak esztétikai felelősségét. Nem voltak nála eleve felállított feltételek, amelyek teljesítésével jó zeneszerző válik bárkiből, hanem csak a darab írásának menete, a megérzés és tudatosság mindig változó mértéke. Nem igazán volt az ’indokolt következetesség’ híve, de mélységesen hitt abban, hogy az igaz zene a tudatalatti erejével szólal meg. Ezért volt olyan nagy az improvizációban. Emlékszem Hajdu néhány zeneszerzést érintő megjegyzésére. ’Biztos vagy benne, hogy ezzel a darabbal azt mondtad el, amit akartál?’ ’A legjobb, ha igaz ember vagy az életben, és gazember a zeneszerzésben, csak nehogy fordítva történjen.’ Hajdu arra szoktatott, hogy meghalljam a bennem élő hangokat. Annyira értett a hangszereléshez, hogy miközben a tanítványai készülő műveken dolgoztak, tudta, melyik példaértékű partitúra tanulmányozását ajánlja nekik. Amit kifelé mutatott magából, mindig szórakoztatott. Szerettem, ahogy dobolt a zongorán, vagy énekelt, vagy mormogott magában. Sosem tudtam, magát szórakoztatja-e, hogy kilépjen az unalomig ismert zeneszerzés-oktatásból, vagy tudatos figyelmeztetés volt felfuvalkodottság ellen. Majdnem mindig akadtak, akik öntudatlanul követték, és voltak, mint én is, akik élveztük, és ihletet merítettünk ennek a csodálatos zenésznek az inkább látható és kevésbé megismerhető oldalából, a mély érzésű emberből.”

Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes


A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com

- Hirdetés -