Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

Hol is kezdjem? Rég volt, szinte legenda. Mit írjak most? Ötven év telt el!

Ragadj meg egy pillanatot, egy emléket, és kezdjük.

1965-ben Arthur Rubinstein koncertsorozatra érkezik Budapestre. A koncertterem zsúfolásig megtelik. Tizenegy éves vagyok. A szüleimnek a legjobb helyeket tartották fenn a teremben. Diplomaták. Izrael Állam képviselői Magyarországon. Rózsaszín, valódi csipkeruhát viselek, anyám varrónője, Ágnes Váci utcai varrodájában készült. Anya elegáns fekete selyemruhában jött, ez a nyári kollekció egyik darabja. Apámon elegáns fekete öltöny, mindketten ragyognak, az előtérben zsúfolódnak a közönséggel együtt, várják a koncert kezdetét. Én mellettük. „Tudod, hogy Rubinstein zsidó?” – súgja nekem anya izgatottan, és felfigyelek a különbségre zsidó és nem zsidó között. Először érzem, ami egész gyerekkoromat végigkísérte – a bizonyítás vágyát, és mintha fölmagasodhatna, aki zsidó. Megmutatni a világnak, hogy itt vagyunk, mindennek ellenére létezünk. Létezünk, mint bárki más, és talán még annál is inkább.

Arthur Rubinstein már nem fiatal, ősz a haja. Vékony, alacsony, egyenesen ül, és Chopint játszik. A zsúfolt teremben néma csönd. Egy egész terem hallgatja a zsidó Rubinsteint. A varázslatos fabillentyűkből csodás hangokat csalogat ki. Beleszeretek a zongorába.

- Hirdetés -

Aztán a színfalak mögött a koktélpartin megsimogatja a fejemet, és az est programjára ezt írja: „Ronitnak, az izraeli kislánynak Arthur Rubinsteintől.” Akkor ő nem izraeli, noha zsidó, próbálom megérteni magamban.

A szüleim kiküldetésben vannak Budapesten. Az izraeli követségen dolgoznak. Apa héberesítette magyar családnevét, Jakobovits, és most Hanan Akavia, az első titkár a követségen. Anya a követségen titkárnő. A követség valójában konzulátus, ez a két ország közti kapcsolat alacsonyabb szintje. A hidegháború éveiben járunk. És a két ország közti kapcsolat is rideg. Kevesen kapnak Magyarországon nyugati országokba szóló útlevelet, Izraelbe még kevesebben. A konzulátus a Gorkij fasor 37.-ben működik, gyönyörű, de felújításra szoruló épületben. A bejáratnál egy izraeli zászló leng, és egy rendőr áll mellette a fabódéban. Szeretem mindenkinek elmondani, hogy Izraelből jöttünk, és apám az izraeli követségen dolgozik.

A Dózsa György úton lakunk, gyalogos távolságra a követségtől, a Városligettel és a Felvonulási térrel szemben. Tágas lakásunk van egy nagy régi lakóházban. A szobák magasak, nagyok, és a lakáshoz a hátsó részen egy külön lakrész tartozik a kiszolgálószemélyzetnek. De nincs személyzet, csak a házvezetőnő, Juliska, aki mindenről gondoskodik. A szüleimnek van egy kis autójuk, a követség sofőrje sokszor viszi apát távolabbi találkozókra. Nagy ebédlőnk van, a hatalmas nappaliba nyílik, ott gyakran rendeznek koktélpartit diplomatáknak vagy a magyar értelmiségieknek, akik legtöbbször zsidók. Úgy érezzük, fontos a küldetésünk. A hangsúlyos feladatok: megteremteni Izrael helyét a világban, gazdasági és kulturális kapcsolatokat építeni Izrael és Magyarország között, és a lehető legtöbb oroszországi zsidónak segíteni titkos úton, hogy eljusson Izraelbe. Izrael az Egyesült Államok támogatását élvező nyugati országként képviselteti magát a kelet-európai blokkban.

Mert létezik blokk. Határ, választóvonal, egy láthatatlan fal, amely elválasztja keletet nyugattól. Mi vagyunk a Nyugat, az Egyesült Államok, a szabad világ – ők a Szovjetunió, a szocializmus-kommunizmus, a keleti blokk. A keleti blokk a szürke utcákon van, az elhallgattatásban, minden nyugati világra emlékeztető dolog tilalmában, a tömegfelvonulásokban, Lenin hatalmas szobrában, amelyet Sztálin ledöntött szobra helyett állítottak, a szomszédok hallgatásában, a lakásunkba beépített lehallgatókészülékekben. A keleti blokk a suttogásokban is benne van, a szüleim a fontos dolgokat elsuttogják egymásnak. És benne van a házunkkal szemben állandóan ott parkoló autóban, mindig ugyanaz ül benne, kalappal a fején, hogy elrejtse az arcát.

A keleti blokk jelen van, amikor Guszti, a környéken lakó barátom menetel a felvonuláson Lenin tiszteletére. Apám dán vagy svéd ügynökökkel folytatott titkos ülésein is jelen van, a Szovjetunióba visznek majd szórólapokat és brosúrákat Izraelről. Jelen van a nem diplomata postával érkező cenzúrázott levelekben is.

A keleti blokk Juliska könnyezése, amikor titokban elmondja nekünk, hogy miközben nyaralni voltunk, a titkosrendőrség kiürítette apám dolgozószobájában a fiókokat. A keleti blokk a szovjet nagykövetség hatalmas, kerítéssel körülvett épülete nem messze az otthonunktól. A bejáratot őrzik, közülünk oda senki nem lép be.

1966-ban, tizenkét éves koromban lett egy első barátom. Nem olyan játszótárs, mint Guszti, hanem igazi barát. Lengyel. A városligeti korcsolyapályán, épp az utcánkkal szemben ismertem meg. Mindennap járok korcsolyázni az izraeli barátnőimmel. Tizenéves lányok vagyunk, vágyakozunk a fiúk társaságára. Elszigetelten élünk. A követségen járunk izraeli iskolába, mindössze hatan, különböző korúak, a követség dolgozóinak gyerekei. A fiú osztálytársaim egy fejjel alacsonyabbak nálam. Egy-két évvel fiatalabbak. Két nálam két évvel idősebb barátnőm van csak. Filmsztárok képeit gyűjtjük. Egy egész füzetet teleragasztottam Alain Delon, Jean-Paul Belmondo, Sophia Loren és Claudia Cardinale képeivel. A szupersztárok szerelmesek, szétválnak, újra összejönnek, és a cannes-i filmfesztivál vörös szőnyegén vagy San Remo strandján végiglibegnek. Nekünk a követséggel szomszédos építkezés munkásai jutottak, erős magyar fiúk, akikkel néha szemezgetünk. A korcsolyapályán idegen fiú is odajöhet hozzád, és udvariasan meghívhat egy közös körre kézen fogva. Ott találkoztam Leszekkel. Lengyel diplomaták fia Gdańskból. Nem zsidó, természetesen – ezt rögtön megállapítom, ahogy a szüleimtől tanultam. Már tizenhat éves, és megtanít a franciacsókra. Egy városligeti padon ülünk, és csókolózunk. Eléggé félek, de a filmekben is így csinálják, és úgy akarom, ahogy a filmekben van.

Minden szerdán filmet vetítenek az orosz nagykövetségen. Itt, a lakásunk közelében, a Városliget mellett. Szovjet film, mert amerikai filmeket tilos nézni. Leszek meghív a filmre. Elmegyek, de nem mondom meg otthon. Nem szoktam elmondani, mit csinálok, úgysem hallgatják meg. A saját ügyeikkel vannak elfoglalva. Az orosz nagykövetség kapujában az őr bólint. Ismeri Leszeket, és én vele jöttem.

Másnap behívnak a követünk irodájába. Apám elkísér. Az iroda nagyon előkelő. Nagy perzsaszőnyeg a padlón és nehéz fából készült bútorok. David Giladi felkel, rám mosolyog, és kezet fog velem.

– Tegnap elmentél a filmre – mondja.

– Igen – válaszolok, még mindig nem értem, mi történt. Senkire nem tartozik, hogy Leszekkel a parkban voltunk, és utána elmentünk a filmre – gondolom magamban. Vajon most a franciacsókról is vallatni fognak?

– A film az orosz nagykövetségen volt, ugye? – kérdezi, és én bólintok. – És valaki megszólított, beszélt veled, adott neked valamit?

– Nem – mondom, és hirtelen a láthatatlan fal, az, amit sosem lépünk át, a blokkokat elválasztó fal megjelenik előttem, és megértem.

– Még soha, egyikünket sem hívták meg a nagykövetségre – mondja Giladi. – Te vagy az első… az egyetlen… és a kapcsolat most nagyon kényes. Nagyon kényes… lehet, hogy ebből még diplomáciai bonyodalom lesz… Mindenképpen bizonyos vagy abban, hogy senki nem fordult hozzád?

Nem emlékszem, hogyan fejeződött be a kapcsolatom Leszekkel – utasítottak, hogy tartsam magam távol tőle, vagy úgy döntöttem, hogy még nem való nekem a franciacsók…

Már három éve vagyunk Budapesten.

Folyékonyan beszélek magyarul. A húgom esténként magyarul énekel lefekvés előtt. Én meg Gusztival magyarul beszélek. Csendben kérdez engem, de csak házon kívül, a Nyugatról. Mint mindenki itt, a Nyugatra vágyik, és mindent, ami a Nyugat, varázslatosnak és csillogónak lát. Apja részt vett 1956-ban a felkelésben, azóta a szüleivel együtt csendben elfogadnak sok tilalmat. Egyszer sem jött be hozzám. A szomszédunk fia, és mindennek megvan a maga helye. Bemutatnak nekem zsidó fiúkat azokból a családokból, amelyek a szüleim koktélpartijaira járnak. Minden nyáron a húgommal a Balatonra megyünk nyári táborba. Emlékszem Józsi bácsira és Manyi nénire, a libamájjal megkent hatalmas feketekenyérszeletre, amit reggelire ettünk. Szeretem a nyarat a Balatonon, de az izraeli nyár levegője mindennél jobb. Nagyon, erősen vágyódom Izrael után. Hiányoznak az osztálytársaim, a negyed, ahol lakunk, az öntözött fű illata, a citromízű jégkrém. A magyar televízió ritkán, nagyon ritkán alkalmi jeleneteket sugároz Izraelből. Minden alkalommal, amikor Izrael Államot említik, plafonig ugrom örömömben.

1967 – egyre többször említik Izraelt. A „nyugati imperializmus” és az „agresszor” – megértem, hogy ez támadó-hódító –, nem veszem komolyan. Háromszor olvastam ki az Exodus című könyvet, mert a héber könyveim elfogytak, és könyvmoly vagyok. Ari Ben Kanaan a hősöm. Hazafi vagyok, és nem érzek emiatt bűntudatot, nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom. Szerelmes vagyok a hazámba.

A hatnapos háború hirtelen jön, és hirtelen ér véget. Minden felgyorsul. Behívnak minket a követségre. Mindent el kell égetni. A diplomáciai kapcsolatok megszakadtak, és lehet, hogy megszállják a követséget. Akár túszok is lehetünk. Izraelből egyértelmű az utasítás: mindent felszámolni, bezárni, és minél hamarabb visszajutni Izraelbe. Szüleink arról beszélnek, hogy nyugati követségen kapunk menedékjogot. Egyelőre az izraeli biztonsági tiszt irányítja a követség felszámolását. Mindenkit bevonnak. Minket, a gyerekeket is. Nagy tűzzel lobog a kályha, elnyeli a papírokat. Estére a követség kiürül. Mostantól megszűnt a diplomáciai védettség, mentesség, és már otthon sem lehetünk. Az elmúlt napokban felszámoltuk a lakásunkat. Az utolsó darabokat is becsomagoljuk. Annyira szeretném a korcsolyámat magammal vinni.

– Mit csinálsz vele Izraelben? – kérdezi anya, és ott hagyja a lakásban.

Kedvenc fehér korcsolyám. Többet nem korcsolyázom. Izraelben nincs korcsolyapálya.

Sietve elbúcsúzunk a sírdogáló Juliskától, autóval készülünk az osztrák határ felé, és autóval fogjuk átlépni a határt. Újabb utasítás: ne utazzunk egyedül a határ felé, oszoljunk el nyugati diplomaták otthonaiban.

Jan és Ingrid, a szüleink holland diplomata barátai fogadnak be minket. Magasak és világos bőrűek, és szépen kell viselkedni náluk. Ezt mondja anya. A két gyerekükkel vacsorázunk, és Jan megáldja az ételt. Senki nem kezd enni az áldás előtt. Emlékszem a feszült légkörre, emlékszem a titkos beszélgetésekre. Emlékszem, hogy együtt játszottunk, a négy gyerek, és nagyon fontosnak éreztem magam. Másnap Jan elvitt minket az Austinjával az osztrák határra. A csomagtartó bőröndökkel teli. Összezsúfolódunk a hátsó ülésen, de szerencsére az út rövid. Ausztria nyugati ország. Áttörünk a falon, kitörünk belőle, kilépünk a szabadságba. Gond nélkül átjutunk a határon, átértünk. Fellélegzünk. Nyugaton vagyunk. Bécsben, mielőtt indul az izraeli járat, meglátogatjuk apa távoli unokatestvérét, aki ott maradt a háború után Ausztriában, és üzleti ügyeket bonyolít le. – Kétes üzletek – mondja anya, mert láttuk, hogy valaki a közlekedési lámpánál sértegető mozdulatokat tesz, képzeletbeli késsel elvágja a torkát.

És megérkezünk Izraelbe. Tizenhárom éves vagyok. Befejeztem a hetediket, nyolcadikba lépek. Izgatottan szállok ki a gépből. Magas, hosszú lábú lány. Izrael tárt karokkal vár engem. Izraeli zászlókat lenget a szél a repülőtéren és a Tel-Aviv–Jeruzsálem úton. Két héttel később első utunk Jeruzsálembe, a siratófalhoz vezet. Az óvárosban is lobognak az izraeli zászlók. Cédulát csúsztatok a falba: „Bárcsak D. szeretne engem.” D. a negyedünkben lakik, a cserkészeknél a csoportom vezetője. Világos és egyértelmű döntés születik bennem – Izraelben vagyok. Magyarország számomra a múlt, és nem fog hiányozni. Mostantól kezdve egyetlen szót sem ejtek ki magyarul, olyan leszek, mint mindenki más. Magyarországgal végeztem.

Visszatekintve, milyen ostoba és büszke döntés volt! Nem tartottam meg, elveszítettem a folyékonyan beszélt magyar nyelvet. Magyarország eltűnt az életemből.

Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes

***

Részletek Hanan Akavia visszaemlékezéséből a budapesti követségi munkájáról, 1967

Közölték felettesemmel, Giladi követtel, hogy ha nem hagyok abba bizonyos tevékenységeket (a zsidó fiatalokat szerveztem), persona non gratának nyilvánítanak.

Nem késlekedtem, és megmondtam a megfelelő hivatalnokoknak:

– Mire fel nyilvánítanátok persona non gratának? Hogy aggódom, és segíteni szeretnék azoknak a zsidóknak, akik itt ragadtak, nem szabadok, nem élhetnek együtt izraeli családjukkal? Senki nem akadt, aki meg akart volna menteni engem Magyarországon a holokauszt alatt. Meg akartok akadályozni abban, hogy segédkezet nyújtsak a rászorulóknak? Ezért fogtok persona non gratának nyilvánítani?

Nem tették meg, de vigyáztak arra, hogy huszonkét évig ne adjanak nekem vízumot Magyarországra. […]

A hatnapos háború idején behívtak a kereskedelmi és ipari miniszterhez, és hivatalosan közölték:

– Akavia úr, ha Izrael nem vonul ki Szinajból, megszakítjuk a diplomáciai kapcsolatot Izraellel.

A hivatalos szöveg után hozzám fordult:

– Hanan, mi történik nálatok?

– Minden rendben, győzni fogunk.

– Hogy érzed magad személy szerint ebben a helyzetben?

– Tényleg tudni szeretnéd? Őszinte választ vársz? – kérdeztem.

– Igen.

– Hogy érezheti magát egy hozzám hasonló zsidó, amikor egyszer a magyar fasiszták dobtak ki a családommal együtt Auschwitzba, most pedig izraeli családommal együtt a magyar kommunisták dobnak ki? Hogy érezhetem magam?

Belesápadt, mentegetőzött, próbálta mondani, hogy ez nem egészen a magyarok döntése. […]

A hatnapos háború kezdetén mindenki aggódott, Izrael megsemmisítésétől félt. A diplomáciai kapcsolatok megszakadtak, a követség munkatársain kívül egyetlen lélek sem lépett be a fallal körülvett épületbe. Egy követ dobtak be a falon keresztül. Megdöbbenésünkre cédulát találtunk a kőre erősítve ezzel a szöveggel: „Veletek vagyunk. A zsidó tábornagyok a magyar hadseregből.”

Héberből fordította Szalai Anna


A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com