„Itt az emberek nyitott szemmel néznek egymásra, és most már én is megszólítok idegeneket is. Itt esélytelen, hogy az ember egyedül legyen. Izrael nekem a béke szigete. Csakis oda megyek, ahol mosolyokat lehet adni-kapni. Ennyit tudok tenni egy jobb világért. Az én világom feltétlenül jobb lesz. Izrael nekem a mosolyok szigete.” Akivel beszélgetek: Hilda Wolf Csongovai.

– Hol él Ön Izraelben?

Eilat Izrael legdélibb része, az Akabai öböl. Itt van mellettünk Egyiptom és Jordánia. Mindentől messze van, eléggé kiesik. Ez egy üdülőváros. Jeruzsálemig az út több óra hosszú, Egyiptomba viszont át lehet menni biciklivel is.

– Hány fok van? Milyen meleg a tenger?

Most délelőtt 10 órakor 36 Co, de délutánra 40 Co fölé megyünk. Most a tenger nagyon kellemes, úgy 23 fokos.

- Hirdetés -

Vannak még magyar gyökerei? Milyen gyakran jár haza?

Igen. A családom egy része, a barátaim. Napi szinten kapcsolatban vagyok mindenkivel, így aztán mindent tudok a magyar helyzetről. Általában évente szeretnék hazamenni, 2021 februárjában voltam is otthon, idén még nem jött össze, de menni fogok. Szívesen járok haza, mert ragaszkodom az emberekhez, de ez természetes is.

Valamit elmondana a gyermekkoráról és a családjáról, a magyar munkahelyeiről?

Jó gyerekkorom volt. Külvárosi részen laktunk, ami már inkább falu, amit imádtam. Imádtam a szabadban lenni, az állatokat, jöttem- mentem, fára másztam, mindazt éltem, amit ma már nem nagyon látok a gyerekeknél. De hát akkor nem volt számítógép, TV se nagyon, mégis, vagy éppen ezért tartalmas, kalandos gyermekkorom volt. Édesanyám pedagógus, iskolaigazgató volt, apám gazdasági területen dolgozott, egy testvérem van. Első munkahelyem Szőlősgyörökön a nevelőotthon volt, tanári diplomával. Aztán elvégeztem az iskolai mediáció érdekében a miskolci egyetemen a mediátor szakot. Egyszerűsítve ez arról szól, hogy

az oktatási intézményekben nem fegyelmivel, hanem megegyezéssel igyekszünk megoldani a konfliktusokat.

Én ezt nagyon szerettem és hittem benne, ezért lettem mediátor. Nagyon együtt tudtam érezni a nehezen nevelhető gyerekekkel, kamaszként én is az voltam. Nevelőként és mediátorként dolgoztam tehát Somogy megyei szakiskolákban. Klasszikusan jó, problémamentes gyerekekkel soha nem dolgoztam. Vonzott az a terület, ahol igazán én is magamra ismertem. Nevelő voltam, közismereti tárgyakat nem igazán tanítottam, illetve pedagógushiány miatt időnként irodalom- és nyelvtan órákat is tartottam az iskolában, ami egyben nevelőotthon is volt. Én nem a tanítást, hanem a nevelést szeretem, amikor együtt vagyunk, beszélgetünk. A mai napig kapcsolatban vagyok a mára már felnőtt egykori neveltjeimmel, még találkozni is fogunk.

Olvasom a blogjai alatt az ön-bemutatkozást. Sok mindennel foglalkozik.

Mindig nagyon szerettem írogatni, de festegetek is, meditálok, aztán vannak az állataim. Szóval valamit mindig kell tennem a szabadidőmben, amitől jól érzem magam.

Játszom a színekkel, formákkal, semmi konkrét, nem akarok valamit lefesteni.

Egyébként a gyerekekkel is szeretjük ezt csinálni, kikeverünk színeket és fogalmunk sincs, hogy mi lesz a vége. Azért igyekszem úgy irányítani a dolgot, hogy az eredmény szép legyen és imádják.

Azt írta, hogy 10 éve jött el Magyarországról, pedig rengetegen kérték, hogy maradjon, harcoljon tovább velük.

A történetem megtalálható az interneten. Úgy kezdődött, hogy beolvasztották egy másik intézménybe a gimnáziumot Kaposváron, ahova a gyermekeim is jártak, és

tiltakozásképpen éhségsztrájkot szerveztem a szülőkkel.

Ennek következtében minden munkahelyem megszűnt, senki nem alkalmazott, és sehol nem kaptam jogorvoslatot. Elfogyott körülöttem a levegő. Addig soha nem politizáltam, ekkor is csak meg akartam menteni egy szabad szemléletű iskolát.

Beszélhetünk az izraeli munkájáról?

Ez egy egyesület, amely házakat bérel a környékbeli kibucban és sérült fiatalokkal foglalkozik. Miként otthon, itt is nevelő vagyok, szervezem a fiatalok napjait. Ez állami feladat, több ilyen is van egyébként az országban. Az intézményeket olyan fiatalok számára szervezik, akik gondoskodásra szorulnak, és a szülők már nem igazán tudják őket ellátni, önálló életvitelre pedig alkalmatlanok.

Ezek az emberek itt laknak, és mi intézzük az életüket. Megkeressük a megfelelő munkahelyeket nekik, dolgoznak, sportolnak, tulajdonképpen teljes életet élhetnek.

Ők nagyrészt autisták, valamint enyhén szellemi fogyatékosok. Én például szervezek számukra szabadidős művészkedést, kiállításokat rendezek. Festegetünk, agyagozunk, de uszodába is járunk. Ugyan ők már huszonévesek, de igazából gyerekek. A szülők haza tudják őket vinni, amikor csak akarják, de a teljes életet nálunk élik. Itt a kisegítő iskolába járó gyerekeknek vannak további szakiskolái, ahol valamilyen segédszakmát tanulnak, aztán meg kell szervezni az életüket. Például a katonaságban is kapnak munkát a konyhákon, egyenruhát is hordhatnak.

Úgy tudom, hogy az autisták magukba forduló emberek.

Ez nem egészen így van. Nagyon fontos számukra, hogy legyen olyan támogató közösségük, ahol ők jól érzik magukat. Fontosak a szabályok, a pontos napirend, ami nélkül nekik nagyon nehéz az élet, de fontos a megfelelő közösség is. Ők nagyon jól értik, érzik egymást. Nagyon jót tesz nekik az állatok társasága. Van nálunk állat-terápia, egy ember hetente jön hozzánk különböző állatokkal. Én például most a kismacskáimat hozom nekik dobozban, tápszerrel és ezt alig várják. Jobban tudják, hogy mikor van etetési idő mint én, és egy percet sem szabad késni.

Igaz, hogy az autisták valamilyen területen különös képességekkel rendelkeznek?

Gyakran.

Van például egy lányunk, aki mindenkinek tudja a telefonszámát, különböző személyi adatait, születési dátumát,

stb. Ha én elfelejtem a következő heti munkabeosztásom, csak őt kell megkérdeznem. Ha nem szeretnék valamit elfelejteni, neki szólok, hogy légy szíves majd figyelmeztetni. Ő mindenre emlékszik és mindenkiről mindent tud, és nagyon gyorsan megjegyez dolgokat. Neki az ebédlőben találtunk munkát, ahol a kasszánál be kell ütni az ételek kódját. Villámgyorsan megtanulta ezt és imádta. Soha nem tévedett, fejből tudta az összes kódot.

Oktatják is az autistákat?

Nem igazán oktatjuk, inkább próbáljuk személyre szabottan megtalálni a nekik legmegfelelőbb tevékenységet. Azt, ami neki tetszik, amiben sikeres lehet.

Van egy lányunk, aki szeret felolvasni. Az ő munkája, hogy a kibuc óvodájába jár hetente, ahol mesét olvas az egészséges gyerekeknek.

A gyerekek nagyon várják, ő pedig büszkén mondja, hogy megy dolgozni. Azért fejlesztjük is őket. Például van, akihez énektanár jár, mert szeret és tud énekelni.

Kapnak Önök képzési anyagokat autisták számára?

Rendszeresen vannak kötelező továbbképzések, beszélgetések számunkra, a Covid-járvány alatt videokonferenciák formájában zajlottak ezek. Magyarországon én elsősorban agresszivitás-kezeléssel foglalkoztam, nem autistákkal, és ott is voltak továbbképzések, de ezek itt mások, sokkal életszerűbbek, kevésbé elméletiek. Nem írott tananyagokat közvetítenek, hanem követhető gyakorlatot, akár filmek, különböző élethelyzetek kielemzését.

Érzi az ember, hogy ezek a képzések abszolút a valóságból indulnak ki, arról beszélnek. Nem ásítozunk unalmas előadásokon.

Vannak sikerek?

A siker mindenkinek, nekünk, nekem is fontos. Legutóbbi sikerem, hogy be tudtam csalogatni, varázsolni a medencébe egy fiút együtt úszni. Ő korábban a víz közelébe sem mert, tudott menni. Most pedig vidáman úszkál. Igaz, csak velem hajlandó és fognom kell a kezét. De élvezi, boldog a vízben, annyira, hogy már ő mondja, hogy menjünk a strandra. Hát sok-sok munkával ilyen apró sikereket tudunk elérni.

Mit tud tanácsolni az ilyen gyerekek szüleinek?

Azt, hogy jobban meg kell bízni a gyerekben, teret kell adni neki. Nem szabad őt abszolút mindentől félteni.

Az első hetekben a szülők naponta szaladgálnak hozzánk, hogy mi van a gyerekükkel, videókat kérnek, beszámolókat, aztán pár hónap múlva megnyugszanak és alig látjuk őket,

mert látják, hogy a gyerekük beilleszkedett, nyugodt, van napirendje. A napirend nagyon fontos, minden időpont következetes, pontos betartása, melyik gyerek mihez ragaszkodik, mindegyikükhöz van egy kulcs. Ezt nekünk pedig el kell fogadnunk. Van aki nem eszik piros ételt, zöld ételt, van aki a gyógyszerét pontosan 8 órakor veszi be, nem hét óra 59-kor és nem 8 óra egy perckor. Ha ezek között a gyerekek egyéni szabályai között jól lavírozunk, akkor minden rendben folyhat.

Könnyű felismerni a gyerekek ezen szabályait?

Elsősorban a családokra vagyunk utalva. Ha részletesen elmondják nekünk, hogy mire figyeljünk, hogy melyek a veszélyes területek – például erős hangok, vagy bármi más, akkor felkészülünk, és tudunk ezekhez alkalmazkodni. Ezek a szabályok egyénenként nagyon változóak.

Hogyan kezeli az agressziót?

Erre Magyarországon nagyon jó program volt, de aztán feledésbe merült.

Én az egyeztetésben hiszek. Ha átmegy, hogy mit érez az áldozat, mit érez az elkövető és ezt megbeszélik, akkor az esetek nagy része megoldható.

Ez a konfliktusok utólagos kezelésére vonatkozik. Saját gyakorlatomban 100 eset mögött 99-ben egy agresszív apát, anyát találtam. A pillanatnyi agressziónál itt is alkalmazzuk, hogy nyugtatunk: lassan vedd a levegőt mondjuk, próbáld meg magad szavakban kifejezni, leírni, hogy mit érzel. A feszültség ki kell hogy jöjjön, de nem úgy, hogy megüti a másikat.

Beszélt az állatok nyugtató jelenlétéről. Szereti az állatokat?

Egész életemben sok állat vett körül.

Ha meglátok az utcán egy csavargó vagy rossz állapotú kutyát, vagy cicát, nem megyek el mellette.

Már itt is így ismernek, hogy állatorvoshoz járok velük, cumisüveggel etetem, felnevelem a kicsiket nullától hat hetes korig. Most éppen cicákat. Szerintem ez nagyon fontos például minden gyereknek is. Magyarországon az autómban volt egy plusz póráz az útközben látott gazdátlan kutyáknak, akikkel aztán valamit kezdtem. Pillanatnyilag cicám, kutyám és három kismacskám van.

Hogyan áll Önnél a kutya-macska barátság?

Nálam béke van. Amikor egy cica idekerül, ketrecbe zárom, nem engedem össze őket azonnal a kutyával. Szokniuk kell egymást, előbb- utóbb közelítenek egymáshoz. A kutyának adni kell a lehetőséget, hogy egy ideig nézegesse a cicát, azonnal nem szabad összeengedni őket, mert akkor a félelem védekező agressziót válthat ki náluk. Később már ők akarnak egymás közelében lenni, akkor is a kutya először szájkosarat kap, de végül már szabadon együtt alszanak.

Most mindketten a kiscicák körül lődörögnek és érdeklődnek.

Szó volt az úszásról.

Nem vagyok igazi búvár, de minden héten legalább kétszer-háromszor úszom, a víz alatt nézegetem a halacskákat, a korallokat.

Beszéljünk egy kicsit Eilat városáról.

Szerintem a világ legcsodálatosabb helye, gyönyörű. Kifejezetten üdülőváros.

Mindig jó idő van. A tél két hónap, ami egy farmerdzsekit tesz szükségessé.

Itt mindenféle ember és vallás megtalálható. Nagyon meleg van nálunk ez Izrael legmelegebb pontja , de ez is kezelhető, mert mindenhol légkondicionálás van, és persze itt a tenger. Nekünk egyébként nem fűtés, hanem hűtésszámlánk van.

Közel van a sivatag?

Persze. Télen kijárunk a sivatagba és felfedezzük, mert ott is sok érdekesség van.

Milyen a növényzet?

Amilyet ültetnek, a város gyönyörű virágos, pálmafás, és itt mindent öntöznek. A sivatagban is vannak egyébként különleges virágok.

Milyen az életszínvonal, hogyan jellemezné?

Meg lehet élni, még egy kis tartalék is marad havonta az átlag embereknek, de itt sincs kolbászból a kerítés.

Az étkezés, a ruházatvásárlás nem probléma, ami nagyon drága az az autó és a lakásvásárlás.

Itt általában bérelt lakásokban élnek az emberek. Nagyon erős viszont a szociális háló, az alacsony bérűek, vagy nyugdíjasok kérhetnek és kapnak jövedelemkiegészítést. Engem különösen csodálattal tölt el, hogy milyen sok pénzt áldoznak például a sérült gyerekek oktatására.

Ön írta: „Mindenki mondja a magáét, éli az akármilyen életét, meghozza az önálló döntéseit. Azt mondok, amit akarok. Akármilyen véleményt, akármiről.” Ez úgy is érthető, hogy senkit nem érdekel a másik ember?

Éppen ellenkezőleg. Itt mindenki foglalkozik a másikkal.

Lehetetlen úgy elmennem az üzletbe vagy bárhova, hogy valakik ne váltanának velem néhány szót, olyanok is, akiket egyáltalán nem ismerek.

Mindenki odafigyel a másik emberre. Éppen a közelmúlt napok valamelyikén lent voltam a strandon, és mellettem aludt egy asszony. Egyszer csak azt látom, hogy vagy öten-hatan állnak körülötte és bökdösik, hogy ébredjen fel. Azért, mert valaki észrevette, hogy remeg a keze. Szerencsére nem volt baja, de kérdezgették, körülvették. Egyszer valaki epilepsziás rohamot kapott egy buszmegállóban, azonnal vagy tízen voltak ott, és mindenki valamit tanácsolt, borogatást ajánlott, szóval még túlzott is a segíteni akarás. Az emberek nyitott szemmel néznek egymásra, és most már én is megszólítok idegeneket is. Itt esélytelen, hogy az ember egyedül legyen, akár egy pillanatra is. Ez néha már zavaró, de összességében inkább jó és biztonságérzést ad. Ami szintén jellemző, hogy tudomásul veszik a másik ember sajátosságait. Mindegy, hogy valaki milyen pártban hisz, mit képvisel, képviselje azt.

Nincs az a fajta félelem, hogy kilógok a sorból, mert mindenki kilóg a sorból, hiszen a legkülönbözőbb emberek élnek itt együtt.

Izraelbe mindenki bejött, mindenki önmagát képviseli, mindenki az, amit hozott magával. Itt van tolerancia egymás iránt, és senki nem akar senkit befolyásolni semmilyen irányba. Itt is vannak viták például most vannak oltáspártiak és oltásellenesek , de elfogadjuk egymást úgy, ahogy vagyunk. Először sokkot kaptam, amikor láttam egy embert a postán pizsamában, mert neki így volt kedve. Most már nem lepődöm meg a különcségeken és a különbségeken.

Tanítják Izraelben a gyerekeknek a demokráciát?

A gyerekek ebbe születnek bele, és minden nap megélik. Az izraeli gyerekeket esetleg nagyon hangosnak, neveletleneknek gondolják másutt, én viszont azt gondolom, hogy békén hagyják őket, próbáljanak ki mindent, ami nem életveszélyes. Ezek a gyerekek biztosan döbbenten állnának egy szigorúan poroszos nevelés előtt.

Itt nincs néni és bácsi, mindenkit a nevén szólítanak a gyerekek, van egyfajta közelség, nincsenek fölösleges formalitások.

Kölcsönös a bizalom, és a felnőttek tisztelik egymást és a gyerekeket. A gyerekek szabadok és nyitottak, nem törik le a szárnyaikat.

„Izrael nekem a béke szigete.” Különös kijelentése ez Önnek a terror állandó fenyegetettségében.

A külső fenyegetettség ellenére valami olyan biztonságérzete van az embernek, amit nem is tudok igazából elmagyarázni. Belső biztonság van.

Itt a rendőrök kedvesek és beszélgetnek, adott esetben meggyőzni akarnak.

Mondok egy példát. Ültem a buszon, amikor jött egy hölgy egy hatalmas kutyával és fel akart szállni, de a sofőr nem engedte. A hölgy mondta, hogy jegye van, felszállt és leült a kutyával, a vezető pedig kihívta a rendőröket. A rendőrök nem csináltak mást, csak mediáltak. A vezetőnek joga van a nagytestű állatokat letiltani a járatokról, de hát az utasnak jegye volt. A rendőrök mindkét felet békítgették, végül megegyezés született. A kutya maradhat, de ha bármit csinál útközben, akkor le kell szállniuk.

A rendőrök nem a jogszabályokat keresgélték, hanem az adott helyzetet akarták békésen megoldani.

Mindez majd fél órát tartott, a többi utas pedig zúgolódás nélkül kivárta, amíg elindult a busz. Majdnem mindenki a kutya pártját fogta, mert itt nagyon szeretik a kutyákat, cicákat. Egyébként az emberek gyakran hívnak rendőrt, még ha egyáltalán nincs is szó komoly dologról csak vita van, a rendőrök pedig egyeztetnek, kölcsönösen elfogadható megoldást keresnek. Nem a büntetés vagy az igazság hirdetése a céljuk.

Ezek szerint nem olyan rohanós az élet Izraelben. Viszont érdekes módon az ország a világban nagyon is versenyképes.

Én kakukktojás vagyok, mert igyekszem mindenhova időre menni, itt viszont

szinte semmi nem kezdődik pontosan. Izrael mégis jól szervezett ország.

Beszélhetünk az informatikai versenyképességről és sok minden másról is. A digitalizáltság magas fokú, és lassan kiterjed mindenki hétköznapi életére. Most voltam kötelező vérvételen, és kapom az sms-t, hogy nézzem meg a telefonomon egy applikációban az eredményeimet. Nem kell magammal vinnem semmilyen igazolványt, mert mindenkinek van egy száma. Egyetlen egy mindenkinek. A múltkor a járdán bicikliztem, megállított a rendőr. Kérte a számomat, és abból minden tudott, látta, hogy rendben az autóm műszaki vizsgája, stb., stb. Amikor be akartam fizetni a büntetést egy hét múlva, a postán a számom alapján látták, hogy elkéstem és többet kell fizetnem. Ma már szinte mindent otthonról lehet intézni, minden működik. Az összes autó-, orvosi-, lakásügyet, a befizetéseket, és sorolhatnám tovább. Amikor covid fertőzött voltam és otthoni karanténban kellett lennem, a rendőrség időnként írt egy sms-t, hogy küldjek a telefonomon egy visszajelzést. Ennek alapján bemérték és ellenőrizték, hogy a lakásomban tartózkodom-e.

Ismét Önt idézem: „Csakis oda megyek, ahol mosolyokat lehet adni-kapni. Ennyit tudok tenni egy jobb világért. Az én világom feltétlenül jobb lesz. Izrael nekem a mosolyok szigete.”

Legutóbb voltam Magyarországon és elmentem bevásárolni egy áruházba.

Ahogy itt megszoktam, mindenkire ránéztem, kerestem a tekintetét, próbáltam mosolyogni, de senki nem viszonozta, mindenki elfordította a fejét.

Itt, ha kimegyek, valaki beszél hozzám, köszön, mosolyog. Legutóbb eltűnt a macskám, kiplakátoltam. Két napig mindenki az én macskámat kereste. Végül egy férfi megtalálta, nagy volt az öröm, még pezsgőt is hoztak.

Izrael a világ legboldogabb országai közé tartozik.

Igen. Néhány dologról már beszéltünk. A mosolyról, az egymásra figyelésről, az elfogadásról. Most még hozzáteszem,

a biztonság is fontos része a boldogságnak. A belső biztonság, a demokrácia.

A félelem, a kirekesztettség, a bizonytalanság, az állammal szembeni kiszolgáltatottság, alárendeltség, vagyis a szabadság hiánya boldogtalanná teszi az embereket. Izraelben az emberek szabadnak érzik magukat.

Tudja én egy férfi vagyok, muszáj tehát beszélnünk az izraeli konyháról is.

Nagyon jó, csak nekem hiányzik a leves. Általában csak télen vannak itt levesek. Az izraeli konyha fűszeres, főleg szárnyas húsokat és rengeteg zöldséget, gyümölcsöt eszünk. Az teljesen rendben van például, hogy a gyerekek az iskolába viszik az ennivalót, és abban feldarabolt alma, répa, káposzta van több kis rekeszben, és ehhez jön a szendvics, de abban is van valami saláta.

Az iskolai étkezés svédasztalos jellegű nálunk a kibucban is , mindenki azt választ, amit szeretne és annyit, amennyit akar, nincs előre adagolás.

Sokan vegetáriánusok. Még az izraeli hadsereg is felkészült a vegetáriánus étkeztetésre, a kórházak is. Ez a fajta gondoskodás az egyénekről sokoldalúan ott van az élet minden területén, és ez is a boldogság egyik forrása.

Elég érdekes, hogy egy meleg, sivatagos országban, ahol a víz sem áll korlátlanul rendelkezésre, mégis ilyen fejlett a zöldség-, gyümölcstermesztés.

Minden országban vannak hangsúlyok. Zöldség- és gyümölcstermesztésben erős Izrael, ezek ára teljesen megfizethető, a fogyasztásához pedig korán hozzászoktatják a gyerekeket.

Mindenhol, minden nap, minden étkezéshez ott vannak a saláták, a zöldségek és a gyümölcsök.

A zöldségtermesztés döntően fóliasátrakban történik. Itt az emberek általában környezet- és egészségtudatosan étkeznek, sokkal kevesebb a liszt-, a fehérkenyér-fogyasztás, mint a magyar konyhákban.

Mondjon valamit a konyhai kedvenceiből.

A sajttorta, amit itt tanultam meg készíteni. A fűszereket is megismertem. Imádom a kicsit arabos zatart például.

Rendszeresen főz?

Hétközben nincs rá szükség, a munkahelyeinken étkezünk. Hétvégeken igen, és általában magyaros ételt főzök.

Mindent lehet kapni a magyaros ételekhez, még disznóhúst is természetesen.

Visszatérhetünk a sajttortára? Mi van benne?

Sajtkrém, tejszín, vanília, piskóta alap. Szóval minden, ami jó.

Köszönöm a beszélgetést.

- Hirdetés -