Cionista-e vagy?

Napok óta nem tudom szavakba önteni ötéves izraeliségem summáját. Bonyolult, fájdalmas kapcsolat ez a választott hazával majdnem annyira, mint a szülőhazával, még ha más törésvonalak mentén is. Hiszek-e a zsidó népnek zsidó hazát jelszóban? Hogyne hinnék. Jobban mint valaha. Látom, hogy ez az ország micsoda erőfeszítéseket tesz, hogy hazahozza a diaszpórában élőket, főleg a háború sújtotta Ukrajnából, az egyre élhetetlenebb Oroszországból, az állandó polgárháború szélén táncoló Etiópiából, hogy csak párat kiemeljek. Tudom, jobb helyzetben vagyok bármelyiküknél, hiszen bármikor – akár látogatóba is – visszamehetek, vagy vissza is költözhetek, ahogy bármelyik Európai Uniós országban is kipróbálhatom magam, ha úgy tetszik. Talán ettől is olyan bonyolult és fájdalmas ez a kapcsolat. Mert én itt akartam élni és boldogulni. Hogy most is akarok-e még? Nem tudom. Úgy érzem az öt év kivett belőlem mindent. Elfáradtam, csalódott és kiábrándult vagyok.

Emlékszem a reptéri bevándorlási hivatalra, a szagokra, a kényelmetlen műanyag székeken a hosszú órákig tartó várakozásra, amíg hozzájutottam az első izraeli dokumentumomhoz, a teudat zehutomhoz, és emlékszem a félelemmel vegyes boldogságra – itt vagyok. Zakatoltak a hétköznapok, a nagynéném beer jaakovi házából Tel-Avivba költöztem, a több mint négy éven át otthonomnak hívott Levinsky utcai házba, ahol három lakást is megjártam, megjártunk. Elkezdtem az ulpánt és küzdöttem, küzdök ma is a nyelvvel, ami olykor megadja magát, és gördülékeny mondatokká válik, máskor meg áthatolhatatlan falként magasodik közém és Izrael közé.

Akartam izraeli lenni, a része lenni valami nagynak, valami egésznek, valami olyannak, ami nincs máshol a világon. Hittem, hogy az európai és észak-amerikai zsidósághoz hasonlatos, támogató, befogadó közösség vár. Soha nem gondoltam volna, hogy kulturálisan és professzionálisan is lehet magányos az ember, és azt, hogy ez pont itt, Izraelben történik meg velem. Életemben sokszor és sokat voltam egyedül, de nem ismertem sem szakmai, sem kulturális magányt. Itt most csak az van. Izoláltan lebegek a semmiben. Bonyolult és fájdalmas. Miért? – mert értem el sikereket. Büszkének kellene lennem rájuk, de nem vagyok. Úgy érzem, ezek a sikerek papírmasé díszletek, lufik, semmire sem jó plecsnik, hiszen nem tudom munkára, pénzre, megélhetésre váltani. Hiába van szerződésem több izraeli lappal, igazán nem lettem része a a helyi sajtós szcénának, köszönhetően a tört héberségnek, és mert nem sikerült komoly, mélyebb tudást szereznem az ezer felé tagolt izraeli társadalomról. Nem látom a még fel nem derített problémákat. Nem értem mi történik körülöttem.

Az én problémám a bevándorlás, az integráció és annak hiánya, és ez egy született izraelit nem érdekel. „Itt mindenki bevándorló, vagy legalább a nagyanyja az volt. Majd megszokod és ne aggódj, ha kol jihije beszeder“¹ – mondják, de nem sikerül megszokni. „Mindent a seggetek alá tesznek! Kaptok pénzt, lakást! Mit akarsz még?” – vágta a fejemhez minap valaki. „Fél évig kaptam egy 15 éve megállapított, de máig változatlan összegű támogatást, és nem kapunk lakást. Az albérlet árak az egekben, a támogatásból egy szobát is nehezen lehet bérelni Tel Avivban” – válaszolom neki, de már nem is figyel. „Én is megoldom az életemet valahogy, és te is meg fogod, ha kol jihije beszeder” – vágja oda zárszóként.

Bonyolult és fájdalmas az egész, mert van rengeteg dolog, ami olyan mély felháborodással tölti el az embert, hogy nem is akarja megszokni. A „jihije beszeder” inkább tűnik nemtörődömségnek, a másik ember problémái lenézésének, mint biztató szónak. Vállrándítás, nem támogatás. Nem sikerül megszokni sok mindent. A nemtörődömséget, a másik bajára immunis társadalmat, a nárcizmust. Értetlenül állok a velem szemben hatalmas egoval álló, hangos, erőszakos emberekkel. Honnan van ennyi önbizalma? Az agresszivitás nem asszertivitás, egy kulturált közegben a másik embert a földbe döngölő harsány pofátlanság nem érdem.

Ha elesem az utcán, legalább tízen ugranak segíteni, mintha nem is azok az emberek lennének, akik két perccel korábban még ledudáltak, leszorítottak az útról a biciklimmel, vagy a forgalommal szemben kivilágítatlanul hajtottak volna ketten egy elektromos rolleren. Érthetetlen a kihangosított telefonba üvöltve beszélő ember, az odavágott félszavas mondatok, az általános arrogancia, a kultúra értéktelensége, a professzionalizmus hiánya, a kapzsiság, a sorban állásra való képtelenség, az állandó lökdösődés, könyöklés, gáncsolás, legyen az buszra felszállás, vagy a másik kihasználása.

Izraelben élni fárasztó. Fárasztó megküzdeni az elektromos kerekesszékkel mindenkit fellökő jól szituált bácsival, a bármelyik random intézményben az oroszok lenéző pofavágásával, és szemrehányó, az orosz nyelvtudást hiányoló kommentjével, az átláthatatlan bürokráciával, a vallásos képmutatással, de legfőképpen a láthatatlansággal. Mert én mint új bevándorló láthatatlan vagyok.

Legtöbbször úgy érzem magam, mint azok az utcai macskák, akiket a nénik a házuk elé szoktatnak valami olcsó száraz macskatáppal, de amikor igazán hideg van, és napok óta esik eső, akkor nem engedik be őket a házba, hiszen olyankor a nénik sem teszik ki a lábukat a lakásból, így aztán macskatáp sincs. Nem arról van szó, hogy a nénik nem szeretik a cicákat. Hogyne szeretnék. De azért befogadni túlzás lenne. Pontosan így érzem magam, itt lehetek teljes jogú állampolgárként, de nem, soha nem leszek otthon, és ezt az érzést csak még jobban elmélyíti a bevándorlási hivatal és az olékat segíteni hivatott szervezetek nemtörődömsége. Van például kiscsoportos ulpán, ami ugyan privát, de fizeti a bevándorlási kosár. Na nem úgy, hogy az ember beiratkozik és odaviszi a papírt mint egy vouchert, hogy ezzel igazolom, hogy az állam fizeti. Nem, nem. Az egyszeri bevándorló meghitelezi a közel tízezer sékeles tandíjat, amit majd az állam visszaad. Nem egyszerre – bár befizetni egy összegben kell – hanem 2-3 részletben. Én közel két év alatt kaptam vissza a pénzemet. „Ne aggódjon aranyoskám, „ha kol jihije beszeder” biztatott az ügyintéző, amikor sírva mondtam el, hogy nem tudom kifizetni az albérletet, ha nem utalják vissza a pénzemet. A következő héten a nagy nehezen megszerzett e-mail címre már nem válaszolt senki. Időközben felmondott az ügyintéző, sorban a hatodik vagy hetedik, aki az én ügyemmel foglalkozott, és senki sem tudta megmondani, hogy vajon kinek a postafiókjában landolt akkor a levelem, a csatolt dokumentumokkal.

És persze ott van a nacionalizmus egyik legkülönlegesebb formája. Minden Izraelben a legjobb, legyen szó thai vagy indai ételről, internetről, startupokról, építészetről. A szinte egyetlen – a nemzetet egységbe kovácsoló – egyetértés a tömegközlekedés szapulásában van érthetetlen módon, mert van tömegközlekedés, a vonatok tiszták és gyorsak, sem eső, sem hőség nem állítja meg őket, csak a szombat. Ezzel szemben bizony az Izraelben árusított thai vagy indiai étel rossz, az internet lassú – döbbenetes ugye –, a startupok csak startupok. Van amelyik befut, és van amelyik nem. A várostervezés ismeretlen fogalom, minden négyzet centimétert be kell építeni. Sokszor érzem, hogy csak én vagyok túlontúl kritikus, de vannak izraeliek, akik nem félnek megkérdőjelezni dolgokat.

„Ha úgy kezdi valaki a mondatot, hogy ‘Nézd, az igazat megvallva’ – biztos lehetsz benne hogy hazudik, és csak meg akar győzni róla, hogy te vagy a hülye” – mondta a minap egy kedves, született izraeli ismerős. „Főleg, ha kipa is van rajta. Szomorú dolog ez, és szégyen, hogy egymással ezt tesszük. De ettől még nem indokolt az antiszemitizmus szerte a világban. Nehéz dolog izraelinek lenni” – folytatta. Mert ha humanista vagy, vérzik a szíved az arab gyerekekért, akik Gázában élnek. És hát ki ne lenne humanista ha gyerekekről van szó? De miféle humanista az, aki egy terror szervezetet támogat, és egyetért a civileket feláldozó szabadságharccal, akik pita helyett rakétára, iskola és kórház helyett pedig fegyverraktárra és rakétakilövő állomásra költik a pénzt? És miféle humanista az, aki képes szó nélkül nézni, hogy egy várost egy ocsmány betonfallal választanak ketté etnikai alapon. És miféle humanista az, aki szerint oké a buszmegállóban várakozókat elgázolni? Vajon cionizmus-e idehozni az etióp zsidókat, és aztán lenézni őket, mert feketék?

Egyáltalán mi a cionizmus?

Bea Bar Kallos

képipari szakmunkás, gasztrogeek, a diétázás fedett-pályás bajnoka, örök ulpanista, az Izraelinfo fotó- és gasztro rovatának vezetője, a Shomrim és a Haaretz fotóriportere